Fotó: Valuska Gábor
Amikor Grecsó Krisztián felkérte, hogy írjon tárcákat az Élet és Irodalomba, ő csak annyit kérdezett: mi lenne, ha a tárcák a melegségről szólnának. A 2014-ben publikált írásokat most kötetbe rendezte, és melléjük válogatta régebbi, témába vágó cikkeit a 2008-ban megszűnt Mások magazinból. A vastagbőrű mimózában helyet kapott egy interjú, néhány filmkritika, a 2009-es Melegfesztiválon elhangzott megnyitóbeszéd és számos személyes hangvételű írás melegségről, melegekről. A melegség viccként, bajként és stigmaként jelenik meg a szövegekben, Shakespeare szerelembe esik, Jarman elgondolkodtat, Ginsberg pedig tréfás megjegyzéssel illeti az egyetemista fiúkat, akik alatt épp az ő előadása közben szakadt össze a dohányzóasztal az ELTE Bölcsészkarának Kari Tanácstermében. Köztük volt Nádasdy Ádám is, nyelvész, költő, műfordító, egyetemi professzor, öndefiníciója szerint konzervatív meleg férfi. Titokról, méltóságról, túlérzékenységről beszélgettünk vele.
Hogyan számolt el magában az állandó titkolózással, amire a coming outja előtt szüksége volt?
Hálistennek nekem nem kellett azt hazudnom hogy barátnőm van, vagy azt mondanom, hogy Iván helyett Olgával voltam. Olyan értelemben viszont hazudtam, hogy sokszor egyes számban fogalmaztam. Míg más azt mondta volna, hogy láttunk egy filmet, akár odateszi mellé, hogy kivel látta, akár nem, én azt mondtam, láttam egy filmet. Ebből egy idő után nagyon elegem lett, mert azt a látszatot keltette, mintha egyedül élnék, sőt magányosan, pedig ez mindig távol állt tőlem: inkább kutyatípus voltam, aki oda akart szegődni valakihez. Azt láttam, hogy szomorúnak gondolnak, pláne miután kiderült, hogy sokan tudják, mi a helyzet velem. Akkor hagytam abba az egyes számban fogalmazást, mert az már sok volt, hogy azt gondolják, meleg vagyok, és ráadásul még magányos is. Pedig közben éltem, mint a többi ember, volt partnerem. Szerencsére olyan közegbe dobott a sors, ahol ennél többet nem kellett hazudnom.
Könyves magazin 2015/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 96 oldal, 5 pont + 199 Ft
A partnere hogyan élte meg, hogy a külvilág előtt titokban kellett tartaniuk a szerelmüket?
Ő pszichológus volt, és nagyon csínján kellett bánnia ezzel, már-már úgy, mintha lelkész volna. Egy pszichológusnak ugyanis teljesen semlegesnek kell lenni, tehát az ő titkolózásának egészen más okai voltak. Nagyon büszke volt arra, hogy ő volt az első meleg, akit a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület a tagjai közé választott. Előfordult, hogy a villamosban álltunk, a vállára tettem a kezem, ahogy más ember is a haverja vállára tenné, és egyszer csak félhangosan azt mondta: páciens. Nekem akkor messzebbre kellett állnom. Úgy gondolta, hogy az a jó pszichológus, aki semmilyen: ne derüljön ki róla semmi, se az, hogy bánata van, se az, hogy öröme. A hozzáállása azonban nem akadályozta semmiben. Mi is ott voltunk, amikor megalakult a Budapesti Fesztiválzenekar. Karácsonyi koncert, teltház a Zeneakadémián, az orgonaülésre kaptunk jegyet. Sosem fogom elfelejteni, ahogy mellettem ült Iván, velünk szemben pedig az egész város. Mindenki számára nyilvánvaló volt a helyzet, mindenki látta, és mindenki bólintott, hogy ja, ezek a buzik együtt vannak.
Ön mikor jött rá, hogy vastag bőrt kell növesztenie?
A gimnáziumban, mert ugye ott már buziznak a srácok.
A mimózaság elválaszthatatlan a melegségtől?
Lehet, hogy a túlérzékenység együtt jár ezzel a fajta lelki alkattal, ahogyan a vörös haj a szeplősséggel. Talán csomagban kapja az ember, örökli vagy nagyon hamar kialakul benne a sérelmek, megaláztatások hatására. Még annak is megalázó a hazugság, aki olyan szerencsésen élt, mint én. Az ember érzékeny, ezért ha a saját közegébe kerül, azt várja, hogy ott aztán bársonyos, és nagyon egyszerű legyen minden. Holott nem az, mert a saját közege is emberekből áll, akik ugyanolyan bizonytalanok, és kaparnak, mint a macska. Ezért lehet sokkal többet hallani a melegek szájából, hogy az a gazember mit csinált velem, hogy átvert. Szerelmi és emberközi kapcsolatokban sokkal kényesebbek, sokkal türelmetlenebbek, ezért kisebb számban találnak partnert, mint a heteroszexuálisok, akik úgy vannak vele, hogy mivel angyal úgysincs, hát jó lesz ez a nem annyira tökéletes is.
A könyvében és a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című dokumentumfilmben is említi, hogy ellentétben bármely más csoporttal, ha megtudjuk, hogy valaki meleg, rögtön a szexre asszociálunk. Ön felnőtt fejjel coming outolt, ráadásul már ismert emberként: miközben ott volt ez a nagyon tipikus asszociáció, az értelmiségi lét valamiféle érinthetetlenséget kódolt. Érzett zavarodottságot azokban a reakciókban, amiket a coming outja után kapott?
Mondok egy példát. Nemrég a Műfordítók Egyesületének szakmai hétvégéjén voltam, és az egyik szemináriumon egy amerikai verset tárgyaltunk. Érdekes, rövid kis vers volt, és eléggé erotikusan szólt a szerelemről. Egy nő szólalt meg benne, és szókimondóan méltatta, mit szeret a pasijában. Valahogy szóba került, hogy vajon tudjuk-e, hogy nő a szerző, és egyáltalán a fordítónak ezt tudomásul kell-e vennie, hiszen ilyesmit férfiak is írhatnak. Erre egy fiatal, nyilvánvalóan művelt, diplomás műfordítónő közbeszólt, hogy hát ez a vers annyira egyértelműen érzelmi, hogy biztosan nő írta, mert a homoszexualitás azért egy testi dolog.
Nyilatkozta, hogy egyik célja a coming outjával az volt, hogy pozitív példaként járjon elöl, és megmutassa, hogy egy meleg ember nem csak tetőtől-talpig flitter. Gondol magára a melegek szószólójaként, esetleg megmondóemberként?
(nevet) Úgy éreztem, hogy ha már a Jóisten egyfelől így megnehezítette a sorsomat, másfelől azonban minden egyéb szempontból megkönnyítette, akkor el kell mondanom, hogy így is lehet élni. Épp úgy, mint egy hajótörött, aki megmenekült, és szeretne beszámolni arról, hogy mibe kapaszkodott, hogy túlélje.
Nem árul zsákbamacskát, már a kötet borítóján is szerepel, hogy mit tart a kezében az olvasó. Írásokat melegekről, melegségről. Elősősorban kinek szánta ezt a könyvet?
Nem szántam én senkinek, de úgy éreztem, hogy amit tudok, azt kötelességem elmondani. Egyfajta néptanítói jellege is van, de az anekdoták egy része önmagában is érdekes, függetlenül attól hogy kivel, milyen nemű emberrel esett meg. Lehet, hogy tíz év múlva egy fiatal meglátja majd a könyvtárban vagy az antikváriumban, és a szövegeim segítenek neki, hogy elhiggye, nincs egyedül. Nagyon nehéz így felnőni, mert mindenki azt hiszi, hogy csak ő olyan.
Nyíltan meleg írókat ismerünk, de van ma Magyarországon melegirodalom?
Nem nagyon, de a magyar ugye eleve egy kisebb irodalom, és a meleg közösség is kisebb. Többen publikáltak ilyen tárgyú könyveket, de ezek elszigetelt példák, nem is igazán jók. Mindig komoly kérdés az irodalomban, hogy bizonyos műveket hová soroljunk. A jó könyvkereskedő egy melegekről szóló vagy egy meleg író által írt könyvet persze a gay&lesbian szekcióba és a kortárs irodalom szekcióba is betenne, de ugyanez a helyzet a zsidó irodalommal is. Szerintem van egy szint, ami alatt jó lesz a gay&lesbian vagy a zsidó szekcióban, mert igazából attól érdekes, de van egy szint, ahol már nem attól érdekes.
A Derek Jarmanról szóló szövegben arról írt, a filmrendező azt mutatta be, hogyan viselhető méltósággal egy másik férfi iránti vonzalom. Mit ért méltósággal viselni alatt?
Sokak szemében ez a vonzalom akár komikus is lehet. A kollégáim még most is kiröhögnek néha, ha hallják, hogy arról beszélek, hogy egy hallgató hogyan teljesít, és megjegyzem, hogy milyen helyes fiú. Látom, hogy ilyenkor összenéznek a hátam mögött. Néha persze ugratnak is ezzel, és ez nagyon jól esik. A múltkor például közösen javítottunk dolgozatokat, és dolgozatjavítás közben néha felmerült, hogy X vagy Y milyen jót írt, kihez jár, ki ismer. Előfordult az is, hogy a hallgatókat a külsejük alapján azonosítottuk. Amikor valaki megjegyezte, hogy XY milyen jó dolgozatot adott le, az egyik kollégám elkezdte mondani, hogy jaj, az a magas, jó kiállású gyerek, mire egy másik rákontrázott, hogy biztos úszik vagy pólózik. Én persze semmit sem vettem észre, felnéztem, és megkérdeztem, hogy melyik az, mire lett nagy általános röhögés, mert kiderült, hogy egy nem túl szép alakról van szó. Ebben a helyzetben ezt lehetett méltsággal viselni, mert a kis tréfájuk mögött semmilyen rossz szándék nem volt, sőt azt is mondhatom, hogy a szeretet és az elfogadás jele volt. Ez olyan, mintha a kerekesszékestől azt kérdezem, na, táncolsz te is, mire ő azt mondja, hogy menjek a fenébe.
Másrészt meg hallja az ember, hogy milyen csúnyán beszélnek erről a dologról, látja a meghökkenést, a csodálkozó pillantásokat, ha elmegy valahová a férfipartnerével. Nemrég egy fiatal spanyol lány volt a portás egy londoni szállodában. Riadtan hadarta, hogy a szobánk franciaágyas, de a két úrnak nyilván olyat kéne adnia, ahol két külön ágy van. Mi meg mondtuk, hogy nem, az nekünk nagyon jó lesz, együtt szoktunk aludni. A recepcióslány elhűlt, de nem szólt semmit, csak nézett. Amikor a méltósággal viselésről beszélek, az ilyen pici dolgokra is gondolok. Hogy ilyenkor az ember milyen arcot vágjon. Csak úgy mereven nézzen bele a világba, vagy elröhögje magát, hogy milyen hülye a másik, amiért nem jött rá?
Az ilyen helyzetekre van egy kész arckifejezése?
Igen, van. Rezzenéstelen.
A Teljes napfogyatkozás című filmről írt kritikájában azt írja: „Lehet, hogy győztünk, fiúk.” A kritika 1996-ban született, hogyan látja ma ezt a győzelmet?
Ez egy emancipációs folyamat, olyan, mint a nőemancipáció, és a győzelem mindig azt jelenti, hogy az ember már kitaposott magának egy területet a mocsárból, ahol meg tud állni. Nem is csak a formális házasságról beszélek, hanem arról, hogy nem kell szégyellni a dolgot, hogy a bírónak esetleg azt lehet mondani, hogy kérem, ez az én házastársam. Magyarország persze le van maradva, de nézzen a térképre, ez mindig így van, nem? Néha abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy Bécshez közelebb vagyunk, mind Belgrádhoz. Pedig dehogy vagyunk.
Gondolkodott azon, hogy a tárcák után még több prózát írjon?
Gondolkodtam, de nem nagyon sikerül. Ez a műfaj pont jó, ez a személyesebb hangú elbeszélés.
Esetleg az önéletrajzírás is felmerült?
Jaj, dehogy! Nem volt az én életem olyan érdekes. Nem szeretek emlékezni, ha elmúlt, hát elmúlt.
Zavarja, hogy A vastagbőrű mimóza után mindenki önre lesz kíváncsi, és nem a lírájára, vagy Shakespeare és Dante szövegeire?
Enyhén, de hát én kerestem a bajt.
Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza - Írások melegekről, melegségről
Magvető, 2015, 168 oldal, 2690 HUF
Azt írja: „Én mindig mainstream, jókisfiú akartam lenni.” De a jókisfiúság nem egyenlő a konformitással.
Persze, de én sosem voltam lázadó típus, nem voltam Halász Péter, Hajnóczy. Soha semmit nem csináltam, gyáva voltam, és igyekeztem behúzni a fülemet. Szerettem volna polgári lenni, erre tessék.
A polgári kategóriába nem fér bele a melegség?
Szerintem belefér, hát látja, itt ülök professzorként az egyetemen. Mindig nagyon igyekeztem normális lenni, szerettem volna családot, fiatalon meg is nősültem. Két lányom is született, de nem bírtam, muszáj volt kilépnem abból az életből. Szép és érdekes nő volt a feleségem.
Ő tudta?
Megtudta. Én mondtam el neki egy ponton. Amikor összeházasodtunk, nem mertem neki elmondani, ez is hiba volt, tulajdonképpen becsaptam őt. Azzal bosszantom egyébként a legjobban a konzervatívokat, hogy ezt az egész dolgot mint egy jólfésült, polgári ügyet adom elő. Amíg bohém művész, vagy extrém nőimitátor csinálja, addig legyintenek, de amikor valaki úgy tesz, hogy ez teljesen normális, azzal nem tudnak mit kezdeni. Ezért irritál olyan sokakat a melegházasság gondolta is, mert a házassággal a melegség teljesen bevonódna a normalitásba.
Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin könyvheti számában jelent meg.
