Fotó: Valuska Gábor
Nádas Péter új könyvéről, a Világló részletekről mint az év legsúlyosabb alkotása már írtunk, szombaton a Margón pedig Darabos Enikő és Bagi Zsolt faggatta az írót áprilisban megjelent memoárregényéről, meg persze műfajiságról, azonosításról, realitásról.
A Világló részletek 1212 oldalon kalauzolja végig Nádas Péter ifjúkorán az olvasót – a kritikusok nevezték már történelmi regénynek, nevelődési regénynek, énregénynek, az emlékezés regényének és illették már a tudattörténet fogalmával is. Az író memoárnak nevezi, mellyel egyben feljogosítja olvasóját arra, hogy azonosítsa elbeszélő énjét Nádas Péterrel. De az azonosítás enélkül is megtörténik; Nádas szerint olyan perverz játék ez olvasó és író közt, melynek nincs eleje és nincs vége. Ebből a szempontból fikciós regény és memoár közt pusztán annyi a különbség, hogy az olvasó az előbbi esetben az egyes elemekből következtet az íróra, az utóbbiban pedig azt keresi, hogy a szerző mit próbált meg elfedni, hol nem adta ki magát és miért. A Világló részletek elbeszélő énje a realitás – vagyis Nádas Péter személye – felől nézve is csak elbeszélő marad, és annak mindig természetes eleme a fikció.
Nádas Péter: Világló részletek I-II.
Jelenkor Kiadó, 2017, 1212 oldal, 7999 HUF
„Évek óta meg akartam kérdezni, mit ért realitás alatt” – vetette fel Darabos Enikő. „Azért használom, hogy ne kelljen a valóság szót használom. Azt sajnos a marxizmus-leninizmus olyan mennyiségű adalékanyaggal ragacsozta össze, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni így, egyedül, utólag” – hangzik a válasz. A realitás nádasi értelmezése természetesen ugyanannyira bonyolult, mint amennyire egyszerű: azzal együtt, hogy senki sem tudhatja pontosan mi a realitás, mindannyiunknak nagyjából ugyanaz az elképzelése róla: „Egyrészt egy érzelmi állag, másrészt egy pszichológiai viszonyulás a tárgyakhoz, jelenségekhez, folyamatokhoz”. Vagyis a dolgok alakulásának tapasztalása során nagyjából fel tudjuk mérni azt is, hogy abban mi mennyire veszünk részt, és hogyan viszonyulunk hozzá.
A Világló részletekben Nádas beszél az én realitásáról; memoárról lévén szó talán ez az egyetlen olyan lehetséges mód, melyben lekaparja magáról azokat az előítéleteket, ideológiákat, belé sulykolt elvárásokat, melyeket a család rétegzett az én realitására. Bár – jegyezte meg Nádas –, „valószínűleg az én realitásához nem lehet elérni". Mindannyiunknak van egy speciális énje, ami nagyon nehezen meghatározható, de megkülönböztet minket a környezetünktől, és ami kamaszkorban mutatkozik meg leginkább. Bennük a legerősebb a szabadságvágy, vagyis a vágy arra, hogy megvalósítsák ezt a specialitást.
Bagi Zsolt arról faggatta Nádast, hogyan viszonyul ahhoz a két szellemtörténeti hagyományhoz, mely a regényét szervezi, és amelyről magyarul így még nem született mű. Az egyik az a polgári és zsidó emancipációs hagyomány, aminek a konzervatívok és radikálisok közt a magyar közéletben nincsen tere: két szék közt esnek a földre – „ahogy te is két szék közt estél a földre a politikai esszéiddel; sem a bal-, sem a jobboldal nem volt hajlandó receptuálni” – jegyezte meg Bagi Nádasnak. A másik a kommunista egzisztencia – vagyis a megélt kommunizmus és nem a pártállamiság – hagyománya, mely az életművében ezidáig tiltás alatt volt. A Világló részletekben mégis empatikusan ír a kommunista értelmiségről.
A polgári és zsidó emancipációs mozgalom – vette át a szót Nádas – a XIX. század végén az ember kiirthatatlan, antropológiai sajátjaként is definiálható egyenlőségből eredő eszme és törekvés volt. Ennél azonban bonyolultabb volt a helyzet, a keletről hazánkba menekülő zsidó ortodoxia nem volt hajlandó tudomást venni az emancipációs mozgalomról, sőt, ellenállt annak, ebből következően maga az egyenlőség kérdőjeleződött meg. „Ez egy olyan aspektusa a történetnek, amiről senki nem beszél. Ez egy tabutéma.” Éppen ezért írt róla hosszasan regényében az anyai nagyanyja családja kapcsán. „Olyan, hogy zsidóság nincs. Nem is volt, és valószínűleg nem is lesz. Ahogy magyarság sincs. Ezek a nemzetivé válás folyamatának a fogalmai, amit aztán megpróbálunk emberekre ráhúzni.” Az, hogy az egység nem létezik, 1868-ban derült ki a zsidó kongresszuson, melynek az volt a célja, hogy a magyarországi izraelitáknak legyen politikai képviseletük egy olyan korban, amikor szükség volt politikai képviseletre. Ezt a vallás különféle ortodox vonulatai azonban nem akarták, mert úgy gondolták, nincs rá szükségük.
Ami a kommunista értelmiséget illeti, Nádas hangsúlyozta, a regényében emberekről beszél, „az emberekről pedig csak empátiával lehet írni”. Nem ideológiák vagy szellemtörténeti tárgyak illusztrációjának tekinti őket, hanem olyan lényeknek, akiknek indulatuk, érzelmük, szándékuk van. A saját családtagjaival kapcsolatban pedig az a feladata, hogy megértse, a nagypolgári családban felnőtt gyerekek miért lettek kommunisták, nem pedig az, hogy elítélje őket. A kulcs a szociálisan érzékeny értelmiségi felelősségvállalásában rejlik. A XX. század elején csatlakoztak a Galilei-körhöz, ami a legmeghatározóbb szellemi kör volt Magyarországon, majd az első világháború idején – „az arisztokrácia által kirobbantott agyrém” – a polgári individualista társadalomra jellemzően radikalizálódni kezdtek, és kommunisták lettek.
„A magyar irodalomban én a polgári változat vagyok. Nem tudom reprezentálni a nemzetet. Egy polgár módjára el tudom mondani, mire és hogyan emlékszem, mit miért gondolok, mely gondolatom honnan származik. De nem ez a dolgom, hanem az, hogy mindezt egy személyhez kössem. És ha a személyhez közel hajolunk, akkor az nagyon szép tud lenni” – zárta le Nádas a hagyományok értelmezésével kapcsolatos válaszát.
És bár a beszélgetés végén kifakadt az ellen a kritika ellen, amit először még Balassa Péter fogalmazott meg, mely szerint a politikai esszéi apodiktikusak, az irány mégsem a Bagi Zsolt által feszegetett „két szék közt a földre” kérdésre terelődött. Bagi ugyanis messzebbre vitte gondolatmenetét, szerinte a Világló részletek borítóján látható megfeneklett hajó értelmezhető a fent említett két hagyományként, vagy ezekhez a hagyományokhoz képest mint Nádas saját élete és válasza, valamint az egész rendszerváltó értelmiség megfeneklésének metaforájaként. Remélhetőleg ez a mindannyiunk számára fontos kérdés egy következő beszélgetésben újra megfogalmazódik.
Szerző: Szmerka Dániel
