"Tudjátok mit? Megpróbálkozom a regényírással" - fogalmazódott meg a gondolat a 29 éves Murakami Haruki fejében 1978 áprilisában, miközben kedvenc japán baseballcsapata, a Yakult Swallows meccsét nézte a tokiói Jingu stadionban. Annyira lenyűgözte a játék ritmusa, hogy úgy érezte, bármire képes. Még arra is, hogy írjon egy könyvet. Tíz hónap múlva megjelent a Hear The Wind Sing, amellyel elnyerte a Gunzo Magazin legjobb új írónak járó díját, és elindult az úton, amely Japán legnépszerűbb írójává, és a kortárs posztmodern próza nagymesterévé tette. A történetet olvasva nehéz elhinni, hogy Murakami nem is akart író lenni. Csak így alakult.
Amikor két éves volt, szüleivel Kiotóból a nyüzsgő kikötővárosba, Kobéba költözött. Miután a kiskamasz Murakami megtanult angolul, falta a nyugati írók könyveit. Szerencséje volt, mert az idegenektől és tengerészektől hangos városban könnyű volt olcsó olvasnivalóhoz jutni. Az amerikai kultúra teljesen elvarázsolta, lenyűgözték a tévéshow-k, ruhák, autók. Ez lett az ő saját, személyes csodaországa, bár csak 1984-ben jutott el először az Egyesült Államokba. Otthonról is erős kulturális ingerek érték, noha szülei inkább hazai pályán mozogtak, mindketten japán irodalmat tanítottak. Murakami unta a japán írókat, és inkább Dosztojevszkijt, Dickenst, Vonnegutot, Capote-t és Fitzgeraldot részesítette előnyben. A tanulással hadilábon állt, nem voltak jó jegyei, sőt egyik középiskolai tanára egyszer kezet is emelt rá.
Gyermekkorában a zenéléssel is kacérkodott, de semmilyen hangszeren nem tudott jól játszani. Tizenötödik születésnapjára egy koncertjegyet kapott ajándékba a kiváló amerikai jazzdobos, Art Blakley fellépésére. Ekkor találkozott először életének egyik legmeghatározóbb ihletforrásával, a jazzel. Szerinte könyvet írni épp olyan, mint zenélni: először el kell játszani a témát, majd improvizálni, a végén pedig levonni a következtetést. Stílusát nem csak F. Scott Fitzgerald elegánsan áramló prózája, de Charlie Parker szabadon ismétlődő szólamai is formálták. Miles Davis állandóan megújuló zenéjére irodalmi modellként tekint, lemezgyűjteménye pedig ma már több mint tízezer albumból áll.
Mit kell tudni Murakamiról?
születési idő és hely: 1949. január 12., Kyoto
családi háttér: apja, Chiaki, egy buddhista szerzetes fia
anyja, Miyuki, kereskedőcsaládból való
hobbik: jazz, hosszútávfutás
magassága: 168 cm
kedvenc filmrendezője: Aki Kaurismäki
kedvenc jazz zenészei: Stan Getz, Gerry Mulligan, Miles Davis, Charlie Parker
az első lemez, amit megvásárolt: The Many Sides of Gene Pitney
az első könyv, amit angolul olvasott: Ross Macdonald: The Name is Archer
kedvenc zenéi futáshoz: The Rolling Stones: Sympathy For The Devil és Eric Clapton: Reptile című albuma
legjobb ideje maratoni távon: 3 óra 27 perc (New York City Marathon, 1991)
A középiskola után drámát tanult a tokiói Waseda Egyetemen, de ez még kevésbé érdekelte, mint addigi tanulmányai. Végül csak 26 évesen diplomázott le. Akkorra már túl volt egy esküvőn, és első jazzklubja megnyitóján. Leendő feleségével, Yokoval, egyetemi évei alatt találkozott. 1971-ben összeházasodtak, majd három évvel később, családi kölcsönökből megnyitották jazzklubjukat a külvárosban. Ez volt a Peter Cat, amit Murakami korábbi háziállatáról neveztek el. A klub napközben kávézóként működött, este viszont átvették a hatalmat a füstös, rekedtes dallamok. A szórakozóhelyet később a belvárosba költöztették, és macskás képekkel dekorálták ki. Murakami az ominózus baseball meccs után éjjelente, a bár zárása után állt neki az írásnak. Tíz hónap múlva első könyves szerző volt, zsebében egy irodalmi díjjal. Bár ma már felesége a legfőbb kritikusa, Yoko nem volt elragadtatva férje írói terveitől, és el sem olvasta a könyv kéziratát.
1981-ben eladták a klubot, hogy Murakami új karrierjére koncentrálhasson. Az írást annyira komolyan vette, hogy életmódját is megváltoztatta. Leszokott a dohányzásról, egészségesebben étkezett, és felfedezte a hosszútávfutás szépségeit. Utóbbira kezdetben azért volt szükség, hogy a cigaretta elhagyása után felszaladt kilóktól megszabaduljon, ám később az áratlan kocogás szenvedéllyé erősödött. Azóta számos maratonon és ultramaratonon lépte át a célvonalat, sőt még az eredeti Athén-Marathon közötti távot is lefutotta.
Második regényének születése közben novellákat publikált japán magazinokban, és beindította sikeres fordítói karrierjét. Fordításaiban megmarad a realistáknál, és sosem választ posztmodern kortársakat, mert semmi jó nem sülne ki abból, ha az ő őrületük ütközne a sajátjával. A világhírt harmadik regénye, az 1982-es A Wild Sheep Chase hozta meg. Murakami nem akart az unalomig ismételt japán stílusban írni, ezért szándékosan szakított hazája irodalmi hagyományaival. A keretet meghagyta, de mindent eltávolított a belsejéből, hogy megtölthesse valami friss és eredeti tartalommal. Első két regényét olyan gyengének és kiforratlannak tartotta, hogy nem jelenhettek meg Japánon kívül, de ma már inkább hasznos tanulási folyamatként tekint rájuk. Különbözőnek lenni Japánban nem volt könnyű. A hazai kritikusok nehezen fogadták lázadását, szélhámosnak titulálták, sőt egyikük eldobható ponyvának minősítette munkáit. Sikerei azonban rácáfoltak a negatív kritikákra. Ma már ő az irodalmi Nobel-díj legnagyobb esélyese, a fogadóirodákban a legkisebb szorzóval, 7:1 arányban lehet pénzt tenni a győzelmére.
Murakami vallja, hogy az íráshoz fizikai erő is szükséges. Munkamódszere nagyon sajátos. Ha ír, minden nap hajnali négykor kel, és öt-hat órát dolgozik. A munka végeztével fut tíz kilométert, vagy úszik másfelet (esetleg megteszi mindkettőt), aztán olvas egy kicsit, zenét hallgat, és este kilenckor lefekszik aludni. Könyveinek első változata mindig fél évig készül, majd újabb hét-nyolc hónapig tart, amíg csiszol, farag, és változtat rajtuk. Általában négy-öt változat készül el, mielőtt befejezettnek tekintené az írást. Tehetségre isteni ajándékként tekint, ezért próbál a lehető legalázatosabb maradni. Saját regényeinek angolra fordítását három állandó fordítóval oldja meg – aki kapja, marja alapon. Egyikük szerény és kedves, másikuk precíz és aprólékos, a harmadik pedig egy igazi bohém, aki egy mianmari politikai aktivistát vett feleségül. Murakami sosem olvassa el japánul saját könyveit, mert nagyon zavarba jön, de a fordításokat nagyon élvezi. Szereplői mindig japán emberek, mert fontosnak tartja, hogy saját népéről írjon, még akkor is, ha életük egy külföldi olvasó számára szokatlannak hathat. Könyvei a kortárs japán városi élet portréi.
Nem rajong a csoportokért, és nem tagja irodalmi köröknek sem. Igazi magányos farkas, feleségén kívül nehezen viseli a társaságot. A jazzklubban mindennap beszélgetnie kellett a vendégekkel, amibe egy életre beleunt, ezért megesküdött, hogy soha többé nem beszél senkivel, akivel nem akar. Saját bevallása szerint nem egy nagy szónok, ennek ellenére vendégelőadóként dolgozott a Princetonon, és a kaliforniai William Howard Taft egyetemen is. Szeret anonim maradni, sosem szerepel televízióban, nem nyilatkozik rádióban, nem tart felolvasásokat, ritkán ad interjút, és ódzkodik a fényképezkedéstől. Nehezen viseli a túlzott figyelmet, ezért a Norvég erdő megjelenése után nyakába szakadt népszerűség elől Amerikába költözött. A japán lapok viszont menekülésről cikkeztek, és sokan bírálták, amiért nem elég patrióta. Murakami később letett emigráns írói álmairól, és visszament Tokióba, mert japánsága sokkal mélyebben gyökerezik annál, hogy csak úgy félredobja.
„Néha, ha belenézek a tükörbe, egy nagyon különc embert látok. A következő pillanatban viszont egy teljesen normális alakot. Ez ijesztő. Nagyon ijesztő" - válaszolta egy korábbi interjúban arra a kérdésre, hogy milyen embernek tartja magát. Mágikus világa épp ebből a kettősségből építkezik. Minél közelebb kerülsz hozzá, annál kevesebb valóságot kapsz.
A cikk megjelent a Könyves Magazin 5. számában.