Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban
Jaffa Kiadó, Budapest, 2012, 230 oldal, 2678 Ft
Fotó: Valuska Gábor
Ha az ÁVH-n múlt volna, a magyar fociválogatott fele, így például Puskás, Bozsik és Grosics, nem lehetett volna ott a helsinki olimpián – állítja a Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban című könyvében Müller Rolf. A kötet a második világháború végétől az 1956-os forradalom kitöréséig tekinti át az államvédelmi szervezet történetét. Így például kiderül belőle, mivel foglalkozott Péter Gábor, mielőtt a rettegett testület első számú embere lett volna, hogyan számoltak le saját belső ellenzékükkel a kommunisták, és mi igaz az ürgebőrbe varrt dobozok legendájából?
Mindannyian tudjuk még, mit jelentett az ötvenes években, ha valakiről azt mondták: „elvitte egy fekete autó” – kezdődik a könyve fülszövege. De valóban mindannyian tisztában vagyunk azzal, miről is van szó valójában?
Ez nyilván generációs kérdés. Van egy olyan generáció, amelynek ez teljesen egyértelmű, vagy azért, mert megélte, vagy azért, mert sokat hallott róla. És van egy olyan generáció, például ide tartoznak azok, akik a rendszerváltás után, vagy közvetlen előtte születtek, amelynek ez nem jelent semmit. De hát éppen az a lényege ennek a könyvnek, hogy mind a két generációhoz szóljon: egyrészt azokhoz, akiknek van egyfajta prekoncepciójuk – ha nem is feltétlenül politikai – a témával kapcsolatban, másrészt azokhoz a fiatalokhoz, akiknek ez nem mond semmit. Nekik mindenképpen új ismereteket kell átadni. De ha már itt tartunk: maga a történetírás is generációs. Ez az én történetem a politikai rendőrségről: teljesen más történetet írnak meg azok, akik a Rákosi-rendszerben szocializálódtak, és mást, akik a Kádár-korszakban.
A laikus sokszor szinonimaként használja az ÁVO és az ÁVH betűszavakat. Dióhéjban hogyan határozná meg a kettő közötti különbséget?
Az intézménytörténeti megközelítést azért tartottam fontosnak, mert a közbeszédben az olyan fogalmak, mint az ÁVO, az ÁVH vagy a Kádár-korszak híres III/III-asa sokszor rettentően keverednek. Még a Kádár-kor politikai rendőrségét is ’56 előtti fogalmakkal írják le, ezek rögzültek be. Ennek lényegében az volt az oka, hogy az államvédelem jobban szem előtt volt 1956 előtt, mint utána. Az intézménytörténetnél tehát fontos volt, hogy tisztázzuk ezeket a szervezet-átalakításokat, hiszen nem csak egyszerű átnevezésekről volt szó, hanem tartalmilag, így a működésben is változás állt be.
A történet röviden úgy foglalható össze, hogy 1944 végén azokon az országrészeken, ahol már nincsenek harcok, megkezdődik a közigazgatás újjászervezése. Ennek részét képezte, hogy politikai rendészeteket hozzanak létre, főleg azért, mert elvárás volt, hogy az előző rendszer bűnöseit kézre kerítsék. A történet ott válik izgalmassá, hogy miközben Debrecenben az ottani ideiglenes nemzeti kormány létrehozza a politikai rendőrségét, addig Budapesten előbújnak az illegalitásból a kommunisták, és ők is felállítanak egy politikai nyomozó szervet. Magyarországon tehát az első két évben egy területileg megosztott politikai rendőrség jön létre: a budapesti ügyekért felelős politikai rendészeti osztály, ennek a vezetője a később hírhedtté váló Péter Gábor, illetve a vidéki ügyekért egy ugyancsak kommunista figura felel, Tömpe András.
Rengeteg súrlódás, hatalmi harc van a háttérben, de 1946 vége felé – Rajk László akkori belügyminiszterhez köthetően – olyan átalakulás történik, melynek nyomán egy országos politikai rendészeti szervezet jön létre Péter Gábor vezetésével. Ekkor alakult meg az egységes Államvédelmi Osztály (ÁVO). Ez csak pár évig működik, 1949-ben ugyanis megszervezik a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát (BM ÁVH), amely elődjéhez képest erősebb jogosítványokkal bírt. Majd nem sokkal rá, 1950-ben kiemelik a Belügyminisztérium alól ezt a szervezetet, a Minisztertanácshoz rendelik, és így létrejön egy kvázi államvédelmi minisztérium, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH). A korszak politikai rendőrségének ez lesz a csúcsidőszaka, egy erősen felduzzasztott és militarizált állománnyal.
Amit talán kevesen tudnak, hogy az ÁVH alapvetően 1953-ban megszűnik. Tehát amikor Nagy Imre az 1956-os forradalom alatt a híres rádiónyilatkozatában azt mondja, hogy „az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük”, akkor az az adott helyzetben egy fontos üzenet volt, csak nem egészen pontos. 1953-ban Péter Gábor bukása után ugyanis ezt a szervezetet visszarendelik a Belügyminisztériumba, és ott hoznak létre államvédelmi osztályokat. Erre mondom én azt, hogy ha az ÁVH egy kvázi minisztérium volt, akkor az 1953 utáni Belügyminisztérium pedig egy kvázi ÁVH.
A kezdet kezdetén mi volt a politikai rendőrség feladata?
A legelső pillanatban azért hozták létre, hogy kézre kerítsék azokat, akik az országot háborúba sodorták, illetve elkapják a különböző népellenes bűncselekmények felelőseit. Ugyanakkor azt nagyon fontos megjegyezni, hogy a kommunisták az első pillanattól felhasználták a szervezetet (amelyben igen jelentős pozíciókat birtokoltak) a saját belső ellenzékükkel való leszámolásra is. Hiszen amellett, hogy elkezdődnek a nyilasok utáni hajtóvadászatok, az Andrássy út 60. első lakói között megjelennek az illegális mozgalom azon meghatározó személyiségei, akikre a moszkovita kommunisták riválisként tekintettek.
Később a szervezet átalakul egy olyan politikai rendőrséggé, amelynek az lesz a feladata – ezt ki is mondják –, hogy a múltból a jelenbe helyezze át a munka fő csapásvonalát. Tehát azok a politikai szervezetek, személyek kerültek a célkeresztbe, akiknek az 1945 utáni tevékenységét nem tartották összeegyeztethetőnek az őáltaluk demokratikusnak gondolt Magyarországgal. Az „antidemokratikus elemek” gyűjtőkategóriájába pedig nagyon könnyen be lehetett kerülni. Egy idő után így már szó szerint kevesen érezhették magukat biztonságban…
… akár a párton belül is…
Igen, akár a párton belül is. Lehet itt utalni akár a Rajk-ügyre.
Maga a Rajk-ügy milyen hatással volt egyébként az ÁVH működésére?
Nem szabad elfelejteni, hogy ebben az esetben egy olyan embert fogtak le, akinek nagyon fontos szerepe volt az ÁVO létrehozásában. Igazából ezeknek a pereknek – a Rajk-ügynek is, és előtte a Magyar Közösség-ügynek is – azért van fontos szerepük, mert egyfajta viszonyítási alappá válnak az államvédelem munkájában. Utóbbi például indokot teremtett nem csupán a kisgazdák, hanem a többi politikai tömörülés elleni nyomozásra, sőt a pártokon túl – mivel a vizsgálatban érintve lettek egyesületi emberek, ifjúsági szervezetek, hivatalnokok, egyházi személyiségek – alkalmat adott szinte bárki és bármi megfigyelésére.
Említette ön is, hogy a korszak emblematikus alakja Péter Gábor volt. Kutatásai során milyen kép alakult ki önben, milyen személyiség volt ő?
Egy démoni figura személyiségrajza nem könnyű feladat. A történész szerszámosládájának kézre álló kellékei talán nem is elegendőek önmagukban. Az biztos, hogy nagyon jókor volt jó helyen, azaz 1945 januárjában Budapesten, amikor a volt illegális kommunisták megpróbálták megszerezni a fontosabb pozíciókat. Általánosságban elmondható, hogy káderhiányban szenvedtek, és talán az egyik legtapasztaltabb ember még Péter Gábor volt, aki korábban az illegalitásban a párt belső elhárításának meghatározó figurája volt. Ugyanakkor, hogy valaki egy ilyen szervezet vezetőjeként, egy olyan korszakban, amikor nagyon sok minden nagyon hirtelen változott, képes volt talpon maradni, azt is mutatja, hogy ebben a zavarosban, amit a magyar kommunista párt belső élete jelentett, valószínűleg nagyon jól tudott halászni. Másrészt nagyon jól beszélt azon a nyelven, melyet Rákosi Mátyás elvárt. De azután persze amikor a politikai helyzet változik, akkor ő maga válik mindennek az áldozatává.
Az államvédelem az ötvenes években nagyon rátelepedett a sportra, különösen a focira, ugyanakkor a könyvből az derül ki, hogy nem feltétlenül tudták mindig érvényesíteni a saját érdekeiket. Miért nem?
A kilencvenes években elterjedt nézet volt, és sajnos máig hat, hogy az államvédelem állam volt az államban. A legnagyobb probléma ezzel a definícióval, hogy egy teljesen önjáró szervezetet tételez, nem vesz tudomást arról, hogy volt felette egy párt, amely megmondta miként is működjön. Az államvédelem egy brutális erőszakszervezet volt, de nem mindenható. Ez kiderült például a helsinki olimpiai csapat, és így a magyar labdarúgó csapat összeállításánál, melybe az államvédelem bele akart szólni. A sportolók kiutazása előtt ugyanis felmérte, hogy kik azok, akiknek a disszidálása valószínű.
Eszerint például Puskás Ferenc az államvédelem szemében megbízhatatlan személy volt.
Igen, Puskás pont egy olyan ember volt, akit folyamatosan figyeltek, mert várható volt, hogy egy akkora sztár, mint ő, bármikor dobbanthat. Főleg, mert a külföldi versenyeken ezeket a sportolókat meg is keresték – ez nem volt titok. Az államvédelem tehát véleményezte a sportolók kiutazását, de ez nem jelentette azt, hogy ezt a javaslatot el is fogadták. Ha a helsinki olimpia előzetes névsorából tényleg kihagyják azokat, akiket az államvédelem első körben kihúzott, akkor jó pár éremmel kevesebbet gyűjtött volna be a magyar csapat. De akár az Aranycsapat olimpiai szereplése kapcsán is érdemes megemlíteni, hogy a csapat nagy részét először nem akarták kiengedni.
Az olimpiákon ugyanakkor, gondolom, mindig volt, aki „kísérte” a sportolókat.
Igen, az olimpiákon a sportolók között mindig voltak olyanok, akiket beszerveztek, illetve az olimpiai küldöttségbe telepítettek, általában fedésben, hivatásos tiszteket. Ez alól a kivétel 1956 lehetett, amikor a forradalom következtében államvédelmi beosztott nem utazott ki Melbourne-be.
Mit tudunk egyébként arról, mit csináltak az államvédelmisek az ’56-os forradalom napjai alatt?
Azt tudjuk, hogy ezekben a napokban az állomány szétzilálódik: egy része a szovjet csapatokhoz csatlakozik, elhagyja Budapestet, és majd velük tér vissza. Voltak, akik bementek a munkahelyükre, és annak a védelmében vettek részt, a nagy többség azonban a lakásán maradt, vagy ismerősöknél, rokonoknál próbált megbújni. Ez, ami biztos. Hogy a régi hálózatok működtek-e, voltak-e olyanok, akik például ügynöki munkát végeztek, ennek nyoma nem maradt. Vannak erre utaló jelek máskülönben, de ez már egy következő könyv témája lesz.
A besúgóhálózat kiépítésének szükségessége már 1945 januárjában felmerült, ezt maga Kádár is felvetette egy vezetőségi ülésen. Mit lehet tudni arról, hogy az előző éra ügynökei hogyan tagozódtak be az új rendszerbe?
A besúgóhálózatba átvettek olyan ügynököket, akik már a Horthy-rendszer politikai rendőrségének is dolgoztak. Sőt, a legelső ügynökök egyike is – egyes beszámolók szerint – olyan figura volt, aki Sombor-Schweinitzernek volt a beépített embere (Sombor-Schweinitzer József 1938-tól 1944-ig a budapesti rendőr-főkapitányság politikai rendészeti osztályának a vezetője volt – a szerk.). De nem csak ügynököket vettek át, hanem az előző rendszer vezető politikai rendőreit is hazahozták Nyugatról – közéjük tartozott például Hain Péter vagy Wayand Tibor. Ők Péter Gábor őrizetébe kerültek, és velük emlékiratokat írattak. Péter Gábor így próbált meg valami fogalmat alkotni arról, hogy miként kell egy politikai rendőrséget megszervezni. A kezdeti időszakban ugyanis nem álltak rendelkezésre szakkönyvek vagy kézikönyvek, nagyon sokáig nem is volt módszertani képzés a politikai rendőrségnél. Tény és való, hogy azokat a módszereket vagy szervezeti-strukturális felépítéseket, melyeket a Horthy-rendszer politikai rendőrsége sikerrel alkalmazott, próbálták eltanulni.
A könyvben többször is utal A tanú című film egyes jeleneteire.
Valóban, a kutatások során ugyanis számos olyan irat került a kezembe, melyek majdnem szó szerint visszaköszönnek a filmben. Ezek közé tartozik például az „ürgebőrbe varrt dobozok” esete is. Egy jelentésben az olvasható, hogy a déli határ másik oldalán az ügynökök különböző álcázott dobozokat dobnak a Dunába, illetve hogy békaemberek próbálnak „tengeralattjárókkal” átkelni a folyón. Egyébként Virág elvtársnak a nemzetközi helyzet fokozódására utaló mondata is gyakran felbukkan a korabeli dokumentumokban. De a film nyitópillanatában, amikor Pelikánhoz odalép Virág elvtárs, és megfogja a ruháját („Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó.”), az például egyértelmű utalás arra, hogy Péter Gábor szabóinas volt egykor.
A kutatásai során került elő olyan információ, részlet, dokumentum, ami történészként még önt is meglepte?
Számos ilyen van. Számomra megdöbbentő volt az a – könyvben is olvasható – dokumentum, amelyből kiderül, hogy a politikai rendőrség alapvetően javaslatot tett kivégzésekre a bíróság felé. Ezek ugye ismert dolgok, de más, amikor egy ilyen irat a maga fizikai valóságában hever az íróasztalomon, a halálra ítéltek névsorával együtt. Annak ellenére, hogy 14 éve edződöm a politikai rendőrség iratain, ezek az esetek mai napig megráznak.
