Fotó: Medgyesi Dávid
50 éve, 1969. július 20-án lépett először ember a Holdra. Az Apollo-11 fedélzetén három űrhajós, Neil Armstrong, Edwin „Buzz” Aldrin és Mike Collins sikeresen elért a Holdig, majd ketten le is szálltak az égitestre, ahol elhelyezték az amerikai zászlót. Az űrutazás résztvevői ezzel beírták magukat a történelemkönyvekbe: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” Az évforduló alkalmából kortárs írókat kértünk meg, hogy írjanak egy-egy történetet, amit a holdra szállás inspirált. Elsőként Molnár T. Eszter novelláját olvashatjátok.
Mindeközben Bajkonurban
Szevaljov nagy lendülettel robogott be az irodába, és a nyomaték kedvéért bevágta maga után az ajtót.
– Kész, vége, mehetünk vissza traktorosnak a kolhozba.
– De hát mi történt már megint, Szergej Mihajlovics? – kérdezte rémülten Dása. A fiatal őrnagyasszony fél éve került át a számításellenőrző csoporttól a tervezésirányításra, és még nem tudott hozzászokni Szevaljov hangulatváltozásaihoz. Azonnal védekezni kezdett, ha a férfi ingerültebb volt a szokásosnál.
– Ugyan már, Szerjozsa – nézett föl a papírjaiból Fedorov. – Téged a kitüntetéseiddel meg a rendfokozatoddal legfeljebb valami jó kis kőfejtőbe küldenek edzeni.
– Annyira nagy szarban csak nem vagyunk! – morgott Leontin Dusejev, az űrtervezés veteránja, aki állítólag nemcsak Komarov égi és földi maradványait látta, hanem a Szputnyik-2 előtt fellőtt kutyákét, macskákét, teknősökét és kukacokét is. Dása ez utóbbit nem tudta elképzelni, mert hogy egy combcsont még szénné égve is felismerhető, az rendben van, de egy gyűrűsféregből vajon mi maradhat a becsapódás után?
– Hát, elvtársak, pedig most tényleg benne vagyunk a szarban! – Szevaljov hátrasimította a haját, és lerogyott a hosszú asztal végében álló forgószékbe. – Felhívott Kudracsev Csillagvárosból. Egyelőre Szig. Biz., nem lesz benne a Pravdában, bár sokáig nem tudják visszatartani, mert az amerikai sajtóban csak erről van szó: az Apollo-program embert juttatott a Holdra.
– Micsoda? – sikoltott fel Dása.
– A mocskok! – horkantott Dusejev.
– Hiszem, ha látom – mondta Fedorov.
– Galina Ivanovna, megkérem, hogy kapcsolja be a monitort – biccentett Szevaljov.
Popova, az ondolált frizurájú matróna felállt, és beizzította a képernyőt, amin hamarosan megjelent egy szemcsés fotó. – Ezt a képet kéne elfogadnunk bizonyítékként – mutatott rá Szevaljov.
– Nem létezik! Ilyen jó minőségű fotót nem készíthettek az űrben – kiáltott fel Fedorov. – Erről üvölt, hogy stúdiófelvétel.
– Forrásaink szerint az asztronauták külön fotós képzést is kaptak, hogy holdi körülmények között is jó képeket tudjanak készíteni. A pojáca, Neil Armstrong, nézzék csak, hogy pózol azzal a mocskos zászlóval.
– Szélgép! Nézd már meg, elvtárs, az a zászló lobog! Honnan volt ott szél?
– Megcsinálták – sziszegte Dusejev. – Pedig biztos voltam benne, hogy megdöglenek. Bár a visszatérésnél még bármi félresikerülhet – tette hozzá reménykedve.
Természetesen mind hallottak az Apolló-programról. Tulajdonképpen az Apolló-programmal ébredtek, és az járt a fejükben elalvás előtt. Annyit gondoltak a velük a versenyben lévő tudósokra, hogy az amerikaiak űrprogramját lassan már valóságosabbnak érezték, mint a sajátjukat. Annál is inkább, mert az Apollónak minden fontos vívmányáról vagy kudarcáról értesült az egész világ, míg a szovjet holdprogram annyira titkos volt, hogy az egyes tervezőirodák sokszor azt sem tudták, mi folyik a másikban. Versenyben álltak egymással is. Munkaverseny, termelékenység, ezek voltak a kulcsszavak. Csinálni kellett, ha nem tudták, mit, akkor is.
– Mit fog ehhez szólni Leonyid Iljics! – sóhajtott fel Dusejev.
– Nem szabad, hogy megtudja – suttogta Dása.
– Még nincs minden veszve – mondta Popova. – Ezt a csatát a kapitalisták nyerték, de ne feledjék, egészen eddig mi vezettünk. Ha három hónapon belül mi is embert juttatunk a Holdra… mondjuk négyet… két űrhajóval szimultán, ott legénységet cserélnek, és úgy jönnek vissza…
– De nem hogy kettő, egyetlen holdutazásra alkalmas űrhajónk sincs pillanatnyilag – szólt közbe Dusejev. – Arról nem is beszélve, hogy az N1 nem éppen a legmegfelelőbb hordozórakéta. Sőt, ha azt nézzük, mekkorát pukkant a teszten három héttel ezelőtt, rombolórakétának megfelelőbb lenne.
Szevaljov két kezével megragadta ritkás haját, és az asztalra borult. Ez a tervezőiroda volt mindene, azért költözött ide, a családjától messze, hogy részese lehessen a csodának. Két éve nem látta a gyerekeit, a felesége már dühödt leveleket sem írt egy ideje. Szevaljov már csak abban bízott, hogy a holdprogam sikere után, amikor ő mint nemzeti hős hazatér Moszkvába, az asszony visszajön hozzá, de most az amerikaiak erőszakossága miatt ez a vágyott cél is összeomlott.
– Ne búsulj, Szerjozsa – lapogatta meg a vállát Fedorov. – Mi is megyünk veled a bányába.
– Szerintem nem minket, inkább Misint kéne oda küldeni – morgott Dusejev. – Ő bénázik a rakétával. Mi tesszük a dolgunkat, és a mi részünkkel nincs is hiba.
– Az amcsik legyőztek minket – sóhajtott Popova. – Nincs tovább.
Szevaljov felült, és mintha álomból évredt volna, megdörzsölte a szemét.
– Szedje össze magát, Galina Ivanovna elvtársnő. Ezt a csatát elveszítettük, de nem adhatjuk fel, tovább küzdünk a szocialista hazáért és a dolgozó népért.
– Az előbb még vissza akartál menni a kolhozba – jegyezte meg epésen Fedorov.
– Szó sincs róla. Büszkén vallom, hogy a titkos szovjet holdprogramon dogozom.
– Büszkén vallod, de csak házon belül.
– Mivel hogy titkos, érted – kopogtatta meg a homlokát Dusejev.
– Elvtársak, elég a bosszankodásból. – Szevaljov egyre jobban kihúzta magát, Dása már attól tartott, hogy a nagy erőlködésben eltöri a gerincét. – Munkára fel, nem engedhetjük, hogy a kapitalisták előttünk kolonizálják a holdat. Bárhogy áll a nemzetközi színtér, nekünk el kell végeznünk a saját feladatunkkat. Dusejev, kérlek, mondd el, mire jutottál az elmúlt héten. Sikerült javítani az űrpelenkák nedvszívó képességét a korábbi siralmas értékekhez képest?
Dása a kezére támasztott fejjel hallgatta Dusejevet. Először az jutott az eszébe, milyen szép ember lehetett Leontyin fiatalabb korában. Tulajdonképpen most sem volt öreg, és határozottan jól tartotta magát. Mielőtt azonban sokkal messzebbre kalandozhattak volna a gondolatai, Dása megérezte magán Galina Ivanovna figyelmeztető pillantását. Megpróbálta összeszedni magát, és odafigyelni a beszámolóra, de a férfi a különböző növényi és műszálas rostok fizikai jellemzőit taglalta, így Dása hamar elveszítette a fonalat. Szép lassan lecsukódott a szeme. Mielőtt hortyogni kezdett volna, álmot is látott. A holdon fehér hóemberruhás férfi állt, mellette, egy póznára húzva hatalmas, vörös űrhajóspelenkát lobogtatott a szél. Elöl, a nedvszívó rész fölött jól kivehetően látszott a sarló és a kalapács.