Fotó: Valuska Gábor
Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Molnár T. Eszter válaszolt.
Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse...
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Nehéz lenne egyetlen verset kiemelni Ady életművéből, de a napokban került a kezembe a Nyugat 1909/13-as számának lenyomata, benne eredeti közlésként a Sem utódja, sem boldog őse... kezdetű vers Szeretném, hogyha szeretnének címmel. Letaglózó egyszerűségű sorok, mélyben gyökerező humanizmus és kiválasztottság-tudat, kitárulkozó vallomás és ars poetica egyben, a versszakok utolsó sorának ismétlése pedig mágikus erővel ruházza fel a verset. Nekem most ez a legkedvesebb.
