Fotó: Valuska Gábor
„A családomban nagyra becsülték a mesélés képességét, ám senkinek nem voltak irodalmi ambíciói. A nagyapám, aki a legfontosabb szereplő az életemben, vasutas volt, az édesapám orvos, az édesanyám közgazdász, tehát hivatásszerűen senki sem foglalkozott irodalommal, de mindenki sokat olvasott, és mindenkinek nagyon sok elmesélhető története volt” – mondja Miljenko Jergović, aki a családi anekdotákat dokumentarista elemekkel keverve posztmodern balkáni meséket hoz létre, amelyekben elválaszthatatlanul egymásba mosódik emlék, valóság és történelem. Gloria in excelsis című nagyregényében a kreševói szerzetesek XVIII. századi kálváriáját állítja párhuzamba Szarajevó 1945-ös bombázásával. Míg a szerzetesek megpróbálnak engedélyt szerezni monostoruk újjáépítésére, egy horvát tiszt a saját szülővárosát kényszerül bombázni, melynek egyik légoltalmi pincéjében egy munkanélküli légófelügyelő olvassa társai fejére bűneiket. A kortárs horvát irodalom legnagyobbja a Dunapest Fesztivál miatt járt Budapesten, a Könyvesblognak hepiendről, Kusturicáról és demokráciáról beszélt, ami "Kelet-Európában lehet, hogy utópiának tűnik, de ha kicsit nyugatabbra megyünk, láthatjuk, hogy nagyon is létezik".
1993-ban menekült Szarajevóból Zágrábba, és nagyjából Jugoszlávia szétrobbanásának idején vált íróvá. Hogyan hatott a prózájára, hogy egy olyan országban kellett új életet kezdenie, ami még kereste önmagát, ahol az emberek még csak ismerkedtek a szabadsággal?
Nagy kérdés, hogy mennyire is hagytam el Szarajevót. Főleg, mivel bizonyos értelemben nagyon közel élek hozzá. Zágráb és Szarajevó csak egy kicsit van távolabb egymástól, mint Pécs és Budapest. Ráadásul olyan emberek közé érkeztem, akiket már korábban is ismertem. Horvátország nem volt különösebben új állam Jugoszláviához képest, ami pedig a szabadság megtanulását illeti, az egy nagyon nehéz kérdés. Azt hiszem, máig nem tanultunk meg szabadok lenni. Nem tudom, egyáltalán mennyire ragaszkodnak az emberek a szabadsághoz, nem is csak a volt Jugoszláviában, hanem egész Kelet-Európában; hogy mennyire fontos nekik. Úgy látom, harminc évvel a kommunizmus bukása után kevésbé fontos, mint az, hogy ugyanazokat a pólókat és nadrágokat vehessék meg, amiket a nyugat-európaiak. A probléma, hogy Kelet-Európának igazából soha nem volt tapasztalata igazi demokráciával, nincs hagyománya a demokráciának, és nincs meg az iskola sem, ahol az ember megtanulhatná.
Miljenko Jergović: Gloria in excelsis
Fordította: Csordás Gábor, Jelenkor, 2017, 620 oldal, 3499 HUF
Korábban arról beszélt, hogy olyan, mintha az emberek még mindig hadiállapotban élnének a Balkánon, ennek pedig a második világháború lezáratlanságához van köze. Mit értett hadiállapot alatt?
Ez egy nagyon nehéz és traumatikus kérdés. Néha az a benyomásom, hogy a második világháború soha nem fog véget érni a Balkánon. A balkáni nacionalisták jelenleg épp megpróbálják megváltoztatni a második világháború által létrehozott helyzetet. Valójában nem 2017-ben vagyunk, hanem 1941-ben, ’42-ben, ’45-ben. Ez egy szörnyű állapot, és nem tudok elképzelni olyan pillanatot, amikor vége lesz. Valamikor azt hittem, akkor ér majd véget, ha meghalnak azok, akik részt vettek a háborúban, vagy akik emlékeznek rá, de most már látszik, hogy erről szó sincs. Arra a kérdésre, hogy mi táplálja ma a nacionalizmust, nincs racionális válasz. Csak emocionális választ lehet adni rá, azokat pedig felfokozott érzelmi állapotban, valamiféle hisztériában adják.
Mi lenne az ön emocionális válasza?
Elszörnyedek, mert úgy érzem, hogy az életem egy teljesen üres és irracionális helyzetben telik el, amiben igazából nem tudok részt venni.
A Balkán sokaknak még mindig inkább valamiféle egzotikus, misztikus térség, esetleg esztétikai minőség.
A Balkán esztétikai megélése a Balkánon belül is probléma. Az embereknek egyszerűen szükségük van arra, hogy misztifikálják ezt a területet, és ha valamit misztifikálnak, akkor abból sztereotípia lesz. A Balkán-sztereotípia, mint minden más általánosítás, felületes és pontatlan. Nagymértékben Emir Kusturica filmjei alapozták meg, ami semmi rosszat nem mond el Kusturicáról, hanem arról a szemléletről beszél, amelyik csak az ő filmjein keresztül ismeri a térséget. Ugyanezt a misztifikációt végezte el Gabriel García Márquez Kolumbiával, Latin-Amerikával kapcsolatban.
A Szt. Katalin-monostor leégése megidézi a Szarajevói Marlboro (Jelenkor, 1999) Könyvtár című novelláját, melyben bombatalálat éri a szarajevói könyvtárat a délszláv háború idején. Akkor a könyvtár, és vele a világi tudás, a regényben pedig a templom, a kolostor és velük az egyházi tudás semmisült meg.
Az a benyomásom, hogy különböző időfolyamok zajlanak egyidejűleg, tehát ebben a pillanatban egy középkori és egy jövőbeli történet is zajlik. A Gloriában három történetszál fut párhuzamosan, amelyek nemcsak különböző időben, hanem más-más tempóban is mennek végbe. Az első, a kreševói nagyon hosszú időszak alatt, a második, a Szarajevót bombázó pilóta története rövidebb időtartam alatt, a légoltalmi pincében játszódó pedig alig néhány perc alatt. A kapcsolat, amit létrehozok köztük, tulajdonképpen egy kísérlet arra, hogy a benyomásom történetté alakítsam. Ez a kapcsolat a szereplők fejében létezik, ők közvetve vagy közvetlenül, de egyidejűleg szereplői a saját történetüknek, a múltjuknak és a jövőjüknek. Ez kicsit bonyolultnak hangzik, de remélem, a könyv olvasása nem annyira bonyolult, és azt, hogy itt három történetről van szó, valamiféle játéknak lehet tekinteni.
A regényben a 18. századi történet az egyetlen, ami hepienddel zárul, és ahogy haladunk előre az időben, a szerencsés vég egyre kevésbé látszik valószínűnek. Ez mintha a valóságban is hasonlóan történne.
A 17-18. században még lehetséges volt a szerencsés végkifejlet - az életben is, meg az irodalomban is. Manapság már nincsen szerencsés befejezés. Ez nagyon érdekes, mert az élet sokkal rosszabb és nehezebb volt akkor, de valahogy mégis be tudott fejeződni jól. Ma viszonylag kényelmes életet élünk, ami nagyon rosszul ér véget. Amikor a 18. századi történet hősei meghalnak, vagy a paradicsomba, vagy a purgatóriumba, vagy a pokolba kerülnek. A másik két történetnek hősei viszont a nagy semmibe, mert nincs már se mennyország, se tisztítótűz, se pokol.
A szerencsés végnek az idő múlásához is lehet köze, a 18. században minden sokkal lassabban történt.
Abszolút. Akkor lassabban telt az idő, és volt Isten. Manapság nincs Isten, és minden egy pillanat alatt történik. Ez óriási különbség az emberi élet szempontjából.
A regény végén olvasható Radics Viktória-tanulmányból, a Kereszteződő történelmekből kiderül, hogy a Szarajevót bombázó repülőgépek egyik pilótája az ön rokona volt. Hogyan él Željko a családi legendáriumban?
Valóban a rokonom volt, és a róla szóló történet a kereteit tekintve teljesen valóságos. Az usztasa légierőtől szökött át az angolokhoz, és ’45-ben tényleg bombázta a szülővárosát, Szarajevót. Mondta is a nagynénjének, aki az én nagymamám volt, hogy vigyázzon, nehogy eltalálja a házát. Ez teljes agyrém.
Ott, ahol más emberek élnek című, magyarul is olvasható esszéjében sokat ír idősebbik nagybátyjáról, Mladenről, aki német katonaként halt meg, mert a szülei „arra számítottak”, hogy a német seregben „könnyebb lesz életben maradnia”. Azzal zárja az esszét, hogy a saját korosztályának csak homályos magyarázatok maradtak múltról, identitásról, amelyek, csakúgy, mint a regényei, igazi és kitalált történetekből épülnek föl, és maradt „a vezeklés, a hosszú és fájdalmas lelkifurdalás, mert a vérünk ellenségként élt és halt meg, és mi magunk is egy kicsit ellenségek vagyunk”. Hogyan lehetséges ez a vezeklés? Az írás tekinthető egy direktebb formájának?
Az írás egy kísérlet arra, hogy az élet értelmetlen veszteségeinek értelmet adjak. Az idősebbik nagybátyám húszéves korában halt meg, mint ellenséges katona. Ennek csak akkor lehet valamilyen értelmet adni, ha az ember elmeséli a történetét.
A tolmácsolásért köszönet Csordás Gábornak.
