Az irodalmi Nobel-díjra érkező reakciókban azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy Mo Jen remek író, akit Faulknerhez és Márquezhez hasonlítanak, viszont a kínai államvezetéssel ápolt jó kapcsolata sokakat nagyon zavar. Mao Ce-tungot másolt, a pártvezetéshez mindig hű volt, a Nobel-békedíjas, bebörtönzött kínairól nem mert nyilatkozni, Frankfurtba a kínai disszidens írók miatt nem utazott. Mo Jen büszke író nevére, ami arra utal, hogy Kínában jobb csendben maradni.

Kicsoda? – kérdezhette a magyar olvasó, miután csütörtök délben bejelentették, hogy idén a kínai Mo Jen kapja az irodalmi Nobel-díjat. Magyarra eddig még egyetlen könyvét sem fordították le, viszont itthon is lehetett látni az azonos című regényéből forgatott 1987-es filmet, amelyet Vörös cirokmező címen vetítettek a mozikban.

Az, hogy idén ő kapta meg a díjat, talán csak azoknak volt túl nagy meglepetés, akik biztosak voltak abban, hogy Murakami Haruki és Nádas Péter között dől el a verseny, hiszen a kínai írót is már évek óta a Nobel-esélyesek között emlegették. Ő azonban a legtöbbször igyekezett elhessegetni az ezzel kapcsolatos találgatásokat, és egyszer egy nyilatkozatában kijelentette, hogy az írók „saját valódi közönségük, a lelkük számára írnak”, nem pedig azért, hogy díjakat nyerjenek vele. Amikor pedig korábban a Nobel-esélyekről faggatták – művésznevéhez tartva magát – mindig csak ennyit mondott: „Nincs véleményem”.

Mo Jen nem az eredeti neve, ezt akkor vette fel, amikor az első regényét írta. Művészneve annyit tesz: „nem beszél”. Saját bevallása szerint az őszinteséget nem mindig nézik jó szemmel Kínában, éppen ezért olyan nevet választott magának, amely arra figyelmezteti, hogy kicsit visszavegyen a szókimondásából.

Ráadásul abban a Kínai Népköztársaságban választotta ezt, ahol a kommunista diktatúra miatt mindig szükség volt az írók megszólalására.

Mo Jen az első kínai állampolgár, aki elnyerte a Nobel-díjat. Az állami média nagyon ünnepli a szerzőt, a Nobel-díj honlapja is hirtelen tele lett kínai userek kommentjeivel, akik nagyon büszkék a szerzőre. Korábban már kétszer kapta kínai születésű, de nem kínai állampolgárságú író a Nobel-díjat, így a számítások szerint ő az első kínai díjazott a Nobel 111 éves történetében. A bizonytalanság oka, hogy a 2000-ben díjazott Kao Hszing-csien ma már francia állampolgár, míg az 1938-ban díjazott, szintén Kínában született Pearl S. Buck pedig amerikai volt.

A kínai média szerint a korábbi díjazottakat puszta politikai motivációból használták fel, de most ennek is vége. Két éve a Nobel-békedíjat a híres kínai ellenzéki, a börtönben ülő Liu Hsziao-po kapta. Akkor a pekingi kormány minden erővel azon volt, hogy nyomást gyakoroljon a testületre. Akkor Mo Jen mindössze annyit mondott, hogy nem tud túl sokat az esetről, ezért nem szeretne róla beszélni. A 2009-es frankfurti könyvvásáron csak azért nem jelent meg, mert kínai disszidenseket is meghívtak, akikkel ő nem mutatkozik.

Az Európa-szerte népszerű és elismert Ai Weiwei, akinek kiállítását az Ernst Múzeumban lehet megnézni, úgy nyilatkozott Mo Jenről, hogy nem tiszteli a szellemi szabadságot, nem egy határozott gondolkodó, általában a párt akaratát képviseli. Ami nem is meglepő, ha tudjuk, hogy egyike volt annak a 100 kínai írónak, akik lemásolták Mao Ce-tung beszédét, amiben elmagyarázza, a művészet miként tudja szolgálni a kommunizmust. Volt, aki szerint ezzel az író a kínai kommunista rezsim szekerét tolta, mások azt kifogásolták, hogy Mo, miközben lehetősége lett volna rá, nem emelte fel a szavát az üldözött vagy bebörtönzött kínai másként gondolkodók érdekében.

Nem beszéltem

Fiatalkorára utalva egy 2011-es kaliforniai előadásában arról mesélt, hogy anyja és apja annak idején arra biztatta, hogy mások előtt lehetőleg ne fejtse ki a véleményét. A szülei szerint ugyanis, ha így tesz, és „elmondod, amit gondolsz, akkor bajba fogsz kerülni. Hallgattam rájuk, és nem beszéltem.”

Mo Jen akkor kezdett írni, amikor húszas évei elején a kínai népi felszabadító hadseregben szolgált. Az éhség, a magány vissza-visszatérő témái regényeinek, akárcsak a falu. Peter Englund, a svéd akadémia titkára a Guardiannek azt mondta, hogy írásaiban Mo a vidéki, paraszti életre fókuszál, azokra az emberekre, akik a túlélésért küszködnek, valamint azért, hogy mindeközben megőrizzék a méltóságukat. Szerinte ezeknek a könyveknek az alapját azok a népmesék adják, melyeket az író még gyerekkorában hallott.

A nagyközönség által kevésbé ismert szerzőket az európai és amerikai kritikusok előszeretettel hasonlítgatják a nagy irodalmi elődökhöz – nincs ez másként Mo Jennel sem. Műveiről szólva általában Kafkát, Grasst, Faulknert és Márquezt szokták felemlegetni, a Nobel-bizottság döntése szerint pedig azért ő kapta a díjat, mert „mágikus realizmusával ügyesen keveri a népmesét a történelemmel, a történelmet a kortárs időkkel”.

Több könyvében, például a Big Breasts and Wide Hips (Nagy mellek és széles csípők) címűben is Mo Jen nagyon erős női karaktereket szerepeltet. A szerző erre azt mondta, hogy nagyon tiszteli és csodálja a nőket, akik sokkal jobban viselik az élet nehézségeit, mint a férfiak: „A könyveimben megpróbálok belehelyezkedni a nők helyzetébe, megpróbálom megérteni és értelmezni a világot a nők szemszögéből”.

A Red Sorghum volt az első regénye, a Life and Death Are Wearing Me Out címmel írt legutolsó regényét pedig állítólag 43 nap alatt vetette papírra. Amikor az első könyvét írta, még nem volt harminc, és elég romantikus elképzelései voltak az őseiről: „Az életükről írtam, de mivel nem sokat tudtam róluk, így egy csomó mindent beleképzeltem a karaktereikbe. Amikor a Life and Death Are Wearing Me Out-ot írtam, már elmúltam negyven, fiatalból középkorú emberré váltam. Az életem más lett.” Mo Jen indoklásként hozzátette, hogy az élete már sokkal inkább a máról szól, és a jelen „torokmetsző kegyetlensége” immáron korlátozza ifjúkora romantikus érzéseit.

Mo egyébként az első reakciók szerint örül a díjnak, ugyanakkor a China News Service-nek adott nyilatkozatában azt mondta, nem hiszi, hogy a győzelme bármit is jelképezne: „Azt gondolom, hogy Kínában nagyon sok kiváló szerző van, és az ő nagyszerű műveiket ugyanúgy el kellene ismernie a világnak”. Mo Jen azt mondta, ezek után még több energiát fordít a készülő új könyveire, és keményen dolgozik majd ezután is. Peter Englund a Reutersnek azt nyilatkozta, hogy amikor felhívták Mót éppen otthon volt az édesapjával, és amikor meghallotta a hírt, hogy ő kapja idén az irodalmi Nobel-díjat, végtelenül boldog volt, ugyanakkor meg is rémült egy kicsit.

Felhasználtuk a New York Times, China Daily, a Granta, a Guardian, a Reuters, a CNBC és még nagyon sok oldal anyagát.