(Az amerikai kultúrában még mindig sok sztereotípia él a fiatal nőkkel és a tinédzser lányokkal kapcsolatban – véli a Majd megismersz szerzője, Megan Abbott. A kötet (olvass bele ITT!) egy látszólag teljesen hétköznapi amerikai család életét követi nyomon, melynek felnőtt tagjai mindent alárendelnek tehetséges lányuk sportolókarrierjének. A cukormáz akkor kezd olvadozni, amikor a tornászközösség egyik tagja rejtélyes körülmények között elhalálozik, a sokkoló eset ugyanakkor furcsa összefüggésekre derít fényt, menet közben pedig kiderül, hogy nem feltétlenül ismerjük azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk. „A Majd megismersz nem is igazán thriller, inkább egy olyan manipulációs játékokra épülő családi mystery, mely alapvetően belső feszültségekből és összefeszülésekből táplálkozik, tétje ugyanakkor nem a bűntény minden részletének feltárása, hanem olyan morális kérdések megválaszolása, melyek egy egész életen át kísértenek” – írtuk kritikánkban Megan Abbott Majd megismersz című regényéről. Az író a noir iránti szeretetéről, a kiemelkedő tehetségekről és a hétköznapi álarcokról mesélt nekünk.
2002-ben írt egy ismeretterjesztő könyvet The Street Was Mine: White Masculinity in Hardboiled Fiction and Film Noir címmel. Honnan jött az ötlet, és milyen tapasztalatokat szerzett belőle később regényíróként?
Ez a könyv a doktori disszertációmból született, ezzel fejeztem be a PhD-met a New York-i Egyetemen. Korábban eszembe se jutott, hogy író legyek, de ez a munka határozottan hozzájárult az első regényem elkészültéhez. Nagy rajongója vagyok a klasszikus film noiroknak, a ‘40-es, ‘50-es évek remek, sötét filmjeinek. Emiatt döntöttem úgy, hogy a disszertációmban a noir irodalmi gyökereire fókuszálok, például Raymond Chandler, Dashiell Hammett, James M. Cain és mások „hardboiled” krimijeire. Két évig gyakorlatilag csak ebből a műfajból olvastam, és a végén teljesen beleszerettem. Ezután kezdtem el dolgozni a Die a Little-ön, ami végül az első regényem lett.
Megan Abbott: Majd megismersz
Fordította: Nagy Mónika, Agave Könyvek, 2017, 304 oldal, 3280 HUF
Egy ideje a könyveiben, ahogy a Majd megismerszben is, tinédzser lányok a főszereplők. Miért foglalkoztatja ennyire ez a korosztály?
A Majd megismersz számomra nagymértékben a családi titkokról és a szülőségről szól, és emiatt inkább Katie, az anya könyveként tekintek rá, noha valóban sokszor írok tinédzserekről. De nem úgy tekintek a regényeimre, hogy tinédzser lányokról szólnak, ahogy azok a könyvek, melyeknek férfi főszereplői vannak, sem feltétlenül „a férfiakról” szólnak. Mindazonáltal, hogy a fiatal női vagy tinédzser karaktereim ennyire különlegesnek érződnek, egy dolgot elárul: az amerikai kultúrában még mindig nagyon sok lealacsonyító sztereotípia él velük kapcsolatban. Érdektelennek, sekélyesnek tartják őket, ezért szerintem joggal van helyük az irodalomban, hogy megdöntsék a sztereotípiákat, és összetett módon ábrázolják őket az agressziójukon, ambícióikon, haragjukon és vágyaikon, vagyis azon érzéseken és ösztönző erőkön keresztül, melyeknek sokak szerint „nem kéne” bennük lenniük.
Miért annyira fontos, hogy Devon nem csak egy átlagos tinédzser, hanem sportoló, ráadásul rendkívül tehetséges abban, amit csinál?
A könyv abból a vágyamból született, hogy egy kiemelkedő tehetségről írjak. A családok ábrázolása rendszerint bonyolult feladat, de ezen felül engem nagyon érdekelt, hogy milyen hatással van a családon belüli energiákra, ha egy gyermek kivételesen tehetséges valamiben? Mi történik a házassággal, amikor ennyi erőfeszítést és energiát kell fektetnie a szülőknek a gyermek törekvéseibe? Milyen nehézségekkel, de ugyanakkor mekkora hatalommal éli a mindennapjait egy őstehetség? Milyen lehet a testvérének lenni?
A Majd megismersz kezdő oldalain minden annyira tökéletes, hogy már szinte borítékolható a tragédia. Sok pszichológiai thriller kezdődik efféle felütéssel – vajon miért akarunk mindig a tökéletességbe menekülni a valóság elől?
A tökéletességre törekvés komoly hajtóerő Amerikában, és ez az ösztönzés leplezetlenül benne van a versenysportokban is. Az élet nagyon nehéz, és a világ tele van kihívásokkal, ráadásul közben annyira kis befolyással bírunk dolgokra – a sportokban, vagy a saját testünkkel kapcsolatban legalább megvan a kontroll illúziója. (Az egyetlen dolog, amit Devon uralni tud, az a teste feletti kontroll – és még az se mindig sikerül – a szerk.) Talán azért vonzanak bennünket ezek a thrillerek, mert fogják a mindennapi aggodalmainkat (családi feszültségek, munkahelyi csalódások, pénzügyi nehézségek, házassági gondok), és úgymond felrobbantják őket. Ez is egy módja, hogy elismerjük ezeket a szorongásokat, miközben a történet keretein belül, bizonyos mértékben, megadatik az olvasónak a kontroll lehetősége.
Egy zárt közösségben, mint amilyen a regényben lévő tornászklub is, mindenkit megérint egy olyan szörnyű esemény, mint a történet elején a baleset. Kihívás volt ennek a közösségnek a megalkotása?
Igen, az volt. Engem lenyűgöznek azok a közösségeken belüli, elszigetelt sportközösségek, melyek a saját szabályaik és erkölcseik szerint működnek. Elég bonyolult volt a sajátomat megalkotni, mert ezzel gyakorlatilag arra kérem az olvasót, hogy, mint egy science fiction regényben, lépjen be egy, a sajátjától teljesen különböző világba, és csatlakozzon hozzám. Szerintem mindannyiunk életében vannak olyan időszakok, amikor ilyen vagy olyan zártabb közösségekhez tartozunk – például egy nagy elvárásokat támasztó munkahelyhez, vagy egy komoly problémával küzdő és ezáltal megosztott családhoz, de akár a párunkhoz is egy felőrlő szerelmi kapcsolatban –, ezért arra törekedtem, hogy azt mutassam be, amit valószínűleg mindannyian megértünk: milyen torzító hatása lehet annak, ha túlontúl elszigetelődünk a világ többi részétől.
Hogyan készült fel a megírására?
Elolvastam szinte minden tornász-önéletrajzot, amihez csak hozzájutottam – a hazafias lelkületűeket éppúgy, mint a keményebb, szívósabb hangvételűeket. Rám a legnagyobb hatással Nadia Comăneci Levelek egy fiatal tornászhoz című írása volt, ami nagyon élénk lenyomata egy látszólag tiszta, tűzben edzett törekvésnek. Ezen kívül beszéltem egykori tornászokkal; az egyikőjüket megkértem, hogy olvassa el a kéziratot, és hitelesség szempontjából véleményezze.
A könyvben szereplő teremedzőnek van egy fontos tulajdonsága: tisztában van vele, mennyire fontos szerepe lehet egy mosolynak. Ez a „csak mosolyogj”-attitűd keresztülível az egész regényen, és mintha alapvető túlélési stratégiája lenne a szereplőknek.
Mindannyian álarcok mögé bújunk, nem? Eljátsszuk azt, amit elvárnak tőlünk, és nem engedjük senkinek, hogy a takarás mögé lásson. Ezt egyfajta erőként is fel lehet fogni: rejtsd el az érzelmeidet, a gyengeségeidet, és inkább mutasd a világnak azt az arcot, amit látni akarnak.
Az anyák mindig a lányaik álmait követik
Nem tudhatjuk, mi történik egy otthon falai között, miután a család mögött becsukódott az ajtó - nagyjából ez volt a kiindulópontja azoknak a regényeknek, melyek domestic noir gyűjtőnév alatt elég nagyot futottak az elmúlt néhány évben, és amelyek közül a legnagyobb kritikai és/vagy közönségsikert a...
Volt olyan esemény, könyv, netán film, amely kimondottan inspirálta a Majd megismerszet?
Öt évvel ezelőtt a londoni olimpia idején láttam egy vírusvideót az amerikai tornász, Aly Raisman szüleiről, ahogy a lányuk felemáskorlát-gyakorlatát nézik. Annyira benne voltak, egyek voltak a lánnyal, vele együtt mozogtak, ismerték a bemutató minden egyes ütemét. A nyilvánosság viszont nagyon megosztóan reagált. Volt, aki viccesnek találta, míg mások inkább problémásnak, de akadtak olyanok is, akik ujjal mutogattak rájuk, és azzal vádolták őket, hogy túlságosan bevonódtak a dologba, a megszállottjai lettek a gyerekük sikerének. Szerintem nincs egyetértés abban a kérdésben, hogy egy szülő mennyire legyen a gyermeke fejlődésének része, ráadásul ez a kérdés még bonyolultabb a kiemelkedően tehetséges gyerekeknél, akik gyakran igénylik a szüleik támogatását álmaik eléréséhez.
Utólag visszatekintve mi volt a legnehezebb dolog a Majd megismersz megírásában?
Biztos akartam lenni abban, hogy az olvasók (vagy legalábbis a nagy részük) együttéreznek majd Katie-vel, és nem könyvelik el „nyomulós anyukának”, aki ráerőlteti az egészet a lányára. Valódinak, közelinek akartam ábrázolni őt, akinek érthetőek az indokai.
Mit gondol a pszichológiai thrillerek jelenlegi helyzetéről? A műfaj most egyértelműen reflektorfényben van, egyre több cím jelenik meg, és rendre sokan olvassák őket. Íróként van-e hatással ez a munkájára?
Nem hiszem, hogy a műfaj népszerűsége befolyásolná a munkámat, noha most valószínűleg olyanokhoz is eljutnak a könyveim, akikhez korábban nem. Szerintem a pszichológiai thrillerek iránti rajongás olvasói részről mindig is meglesz. Ez egy olyan műfaj, mely az élet alapvető érzelmeivel foglalkozik: a vággyal, féltékenységgel, bűnbeeséssel, szeretettel/szerelemmel és az élni akarással. Ezek vonzanak minket, hiszen kinek ne lennének ilyen érzései?
Az interjút köszönjük az Agave Könyveknek!
