A Larousse gasztronómiai lexikon első magyar nyelvű kiadása - könyvbemutató
A dermesztő decemberi délután elől hidegtől pirosra csípett arccal, fázósan menekültek a gasztromán meghívottak a Hess András téri Speiz étterem barátságos melegébe, hogy részt vehessenek az első magyar nyelvű Larousse gasztronómiai lexikon bemutatóján. Bent udvarias pincérek segítették le a kabátokat, a vendégek pedig érkezési sorrendben borultak egymás nyakába, ugyanis nagyjából mindenki ismert mindenkit, a bemutató tehát a kedélyes baráti csevegések miatt csúszott egy negyedórát. Addig kaptunk tesztet, mellyel Larousse-kötetet lehetett nyerni, és megcsodálhattuk a dekoratív étterem falán virító, kézzel hímzett (?) faliszőnyeget, rajta olyan ordas kínrímmel, hogy inkább nem írom ide.
Könyvbemutató formális részének ennyire gyors lezavarásához még sosem volt szerencsém. Mintha az est szervezői tiszteletben akarták volna tartani azt a nyilvánvaló tényt, hogy az emberek ide a kaja, a pezsgő, és talán az ismerősök miatt jöttek, nem pedig vég nélküli beszédeket hallgatni, s miután a prezentálandó könyv épphogy a kulináris örömök tárháza, ez a bölcs belátás egyszerre volt logikus és a tárgyhoz illő gesztus, másrészt (gondolom, öntudatlan) fricska is az ünnepélyes és ásítóan unalmas rendezvények orrára. Babucs Éva, a Geopen Kiadó ügyvezető igazgatója tartott néhány mondatos bevezetőt a heroikus küzdelemről, amely a lexikon létrejöttét megelőzte, majd felkonferálta a díszvendégként jelenlévő francia kulturális attasét, egyben a Francia Intézet igazgatóhelyettesét. Julien Couzy leginkább egy alultáplált művészre emlékeztetett, csak a kopott lila csokornyakkendő hiányzott a repertoárból: lelkesen dicsérte a vállalkozást, közben gesztikulált, mint Jean-Pierre Léaud Francois Truffaut filmjeiben, aztán átadta helyét Vajda Péter gasztroesztétának (ilyen foglalkozás amúgy nem létezik, tudhattuk meg tőle), aki papírról olvasta fel a enciklopédiát és a francia kultúrát méltató sorait. Az attaséhoz társított titkos asszociációim összebeszélhettek vele, ugyanis a gasztronómia alapvető kulturális értékként való elfogadásában kiemelt szerepet tulajdonított a francia filmeknek, ahol mindig személyiségspecifikusan táplálkoznak, s rávilágítanak arra, hogy egy emberről néha többet mond el az, ahogyan eszik, mint egy komplett pszichológiai anamnézis (a világszerte ízlésdiktáló francia konyhaművészet egyébként a világörökség részét képezi).
Az utána érkező előadó – a nevét sajnos nem értettem, azt sem, hogy mi köze a könyvhöz – jóval lazábban adta elő a mondandóját, melybe valamiképp még a McDonaldsot is beleszőtte, igaz, bevallottan botrányokozási szándékkal. Hangsúlyozta, hogy ez egy francia lexikon, és csak nyomokban fedezhető fel benne magyar íz és illat, de azért felcsillantotta egy honi gasztronómiai szójegyzék jövőbeli megjelenésének reményét is.
A hivatalos rész ezzel le is zárult: az est vendégei keveset beszéltek, elmondták, milyen jó, hogy most már magyar nyelven is létezik ilyen mű, azzal átengedték a terepet a kötetlen hangulatnak. A szervezők kisorsoltak három Larousse-kötetet – sorok írója nem nyert, pedig lelkesen részt vett a teszt kitöltésében, de igyekezett azzal a gondolattal túllendülni a kudarcon, hogy legalább nem kell fél mázsát lecipelnie a Várból -, aztán a projektoron feldübörgött a Julie & Julia című Meryl Streep film egyik olaszos hangulatú főzési jelenete. A személyzet szállította az enni- és innivalót, a nép pedig belemerült az önfeledt traccspartiba, amit gasztronómiai élvezetek iránti sajátos hódolattal fűszerezett: a pincérek kezéből kapkodták ki a pezsgőt, a bundázott rákocskákat, a kocsonyát, meg a csirkét. Magam is megkóstoltam mindent (naná), és egy számomra ismeretlen, ám ínycsiklandó húsos falatkával a kezemben belepillantottam az impozáns méretű műbe. Hatalmas volt a tülekedés, mivel kevés bontatlan példányt tettek ki közszemlére, és a sok érdeklődő hamar ellökdösött, de annyit azért láttam, hogy a retsina és a réti csiperke ugyanúgy megtalálható a szócikkek tengerében, mint a koktél, a réz (mint nyomelem), vagy a konyhai csipesz. És olyan vágykeltően szépek voltak a képek, hogy falatkák ide vagy oda, úgy éreztem, meg tudnék enni egy lovat. Sőt, akár egy Big Macet is.
