A cellofoidák meglehetősen visszataszító lények. Csáprágóikkal, szőrös fejükkel, hatalmas potrohukkal leginkább túlméretezett pókhoz hasonlítanak, de hosszú csápjaikkal képesek körbeölelni egy emberi testet. Éjfekete szemük többet lát annál, amit mi képesek vagyunk felfogni a világból. A testük mélyéből feltörő kerregéssel, kattogásokkal kommunikálnak, és az emberi érzékek számára elviselhetetlen visítással adják a külvilág tudtára, ha fenyegetve érzik magukat. A fény árt nekik, és nincs szükségük táplálékra, de nagy mennyiségű cukorból az emésztőmirigyük olyan váladékot termel, melynek az emberek gyógyító hatást tulajdonítanak. Riasztó külsejük ellenére békés teremtmények. Az 1983. február 22-én végbemenő különös események után jelentek meg Magyarország egy eldugott körzetében – ezt a körzetet azóta sem tudják elhagyni. Ez minden, amit tudunk róluk azóta, hogy köztünk élnek. Azt pedig csak sejtjük, hogy jelenlétüknek olyan mögöttes, kozmikus oka és célja van, amit az emberi tudat képtelen összefüggéseiben megérteni.
Veres Attila: Odakint sötétebb
Agave Könyvek, 2017, 264 oldal, 2980 HUF
Közéjük csöppen Gábor, a szerelmi bánat elől menekülő, az egyetemi évek utáni tengődés kiúttalanságába alámerülő fiatal értelmiségi. Gondozóként érkezik a cellofoidák egyik telepére, az állatok pedig azonnal maguk közé fogadják. Meg van győződve arról, hogy ottlétének egyetlen célja az állatok körüli napi feladatok ellátása, a telep rendben tartása. Természetesen nem sokáig. A cellofoidák választották ki őt, és nem fordítva, lassan pedig, ahogy Gábor élete egyre inkább pokoljáráshoz kezd hasonlítani, az is kiderül, miért – sejtésünk beigazolódni látszik, a hátteret valóban valami ép ésszel fel nem fogható, kozmikus gomolygás tölti ki, és az abban körvonalazódó katasztrófa rémképe. A pokoljárásban pedig meg kell tapasztalnia a legősibb félelmeinkkel teli embertelen sötétséget.
Mondhatnánk, hogy az Odakint sötétebb egyszerre weird és horror: weird, amennyiben beszámol a világ ember által érzékelhető szegmensein túl húzódó régióval való érintkezés tapasztalatáról, és horror, amennyiben a regény utolsó harmada orgiaszerű, véres hajszába csap át. Ezek a ködös fogalmak azonban inkább csak a fent említett jelenségekre utaló címkeként tudnak működni. Vagyis, a regény felől nézve, mindig az a kérdés, hogy ezek az elemek a regényvilágba hogyan illeszkednek, a jelenségek hogyan kapják meg jelentésüket.
Veres Attila mesterien építi fel világát. Figyelme Gábor énelbeszélő narratíváján keresztül elsősorban az emberi tapasztalatokra, érzésekre és érzetekre, interakciókra, azok jelentésére irányul, analízise azonban nem megy el a legvégső határokig, hogy lassan hömpölygő, melankolikus tömegként telepedjen olvasójára. Sőt, a regényben a weird- és horrorjelleg mellett a narráció személyességével a humor és az irónia is hangsúlyossá válik. Veres hús-vér embereknek formálja karaktereit, nem pusztán egy hátborzongató színjáték bábjaiként mozgatja őket. Talán épp ezért hat olyan erővel a váltás a weird elemekkel tűzdelt valóságból a valószerűtlennek tűnő sötétség valóságába. És talán éppen ezért nem érdemes a lovecrafti horrorral való (prekonceptív) összehasonlítás mentén nekikezdeni az Odakint sötétebb olvasásának.
Sokakat talán elsőre elriaszthat a koncepció, hogy a regény Magyarországon játszódik. A szakavatott sci-fi, new weird rajongók a nyugati minta magyar kópiáját sejthetik benne – de nagyot tévednek. „Rémálmainkban is Magyarország szerepel, a gyerekkori szobánk, a szüleink, a városaink...” – mondja Veres egy interjúban. „A regény Magyarországon játszódik, mert Magyarországról is szól.” Érdemes ebből kiindulni, ahogy a cselekmény és a narráció tekintetében is a személyes érintettségből, viszonyokból, nem pedig a weird-horror elemekből. És Magyarországról is reális képet fest – igaz, nem minden irónia nélkül –, olyat, amiben az olvasó magára talál, és amin mosolyogni is tud.
Az egyszerű nyári munka hamarosan bizarr, iszonyattal, halállal teli rémálommá vált
1983-ban minden megváltozott Magyarországon. Az egyik erdőben újfajta állatok jelentek meg, hosszú csápjaikkal a faágakon kapaszkodva. Sehol a világon nem láttak még hozzájuk hasonlót. Életműködésük érthetetlen - nincs szükségük élelemre, de imádják a cukrot, meg lehet őket érinteni, de nem lehet...
Az Odakint sötétebb sokkal szélesebb jelentésrétegeket mozgat meg annál, hogy egyszerű címkékkel leírható legyen. Olyan világot teremt, amiben a valóságot tükröző fikció szerves részeként burjánzik el az ember legmélyebb félelmeiből táplálkozó fikció, amiben Gábor szerelmi krízise ugyanolyan reális és ugyanakkora jelentőséggel bír, mint a fán csüngő cellofoidák jelenléte. Az olvasó hamar megsejti, a fiatal férfi és a különös lények sorsa már azelőtt összefonódott, hogy Gábor belekezdett volna történetébe – a kérdés csak az, merre mutat közös sorsuk.
Szerző: Szmerka Dániel
