„Milyen elmeállapotban lenne egy férfi hajnali háromnegyed egykor, egy hideg februári napon, öt perccel azután, hogy látta és a karjában tartotta fia holttestét?” Ez a kérdés foglalkoztatta leginkább George Saunderst, akinek Man Booker-díjas első regénye szinte észrevétlenül jelent meg magyarul 2017 második felében. Az említett férfi Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok tizenhatodik elnöke, a hideg nap 1862. február 25-e, a kisfiút pedig Willie-nek hívták, és még nem töltötte be a tizenkettőt, amikor elvitte a tífusz. Ám ahelyett, hogy békében nyugodott volna az örökkévalóságig, a bardóban ragadt, ami épp úgy néz ki, mint egy temető, és épp olyan hangos, mint egy lakógyűlés. A bardo a tibeti buddhista tanításban egy köztes állapotot jelent, ám nem csupán a halál és az újjászületés közti időt fedi le; bardo tulajdonképpen az élet is, a születés és a halál közti átmeneti időszak. A Tibeti halottaskönyv szerint „bardo-állapotba kerül az ember az élete során nemegyszer, például álomban, ájulásban és sikeresen elmélyült meditációban”, és ahogy a Lincoln és a bardóból kiderül, olyan módosult tudatállapotban is, amilyet a gyász jelent. A hét könyvében Saunders elmerészkedik a túlvilág határáig, megemeli a kalapját Gogol és az amerikai gótikusok előtt, és felteszi az egyetlen igazán fontos kérdést: hogyan élhető túl ép ésszel a végesség.
George Saunders: Lincoln és a bardo
Fordította: Bujdosó István, Bluemoon Könyvek, 2017, 361 oldal, 3490 HUF
George Saunders novellistaként vonult be a kortárs angolszász irodalomtörténetbe (hogy mennyire megérdemelten, azt lsd. például ITT), és tökéletesen boldog, sőt „talán egy kicsit büszke” is volt, hogy még soha nem írt regény, ám az anekdota, mely szerint Lincoln egy éjjel visszatért fia kriptájához, nem hagyta nyugodni. Közel húsz évig cipelte magával, megpróbálta színdarabbá transzponálni, végül azzal is megelégedett volna, ha novella, vagy egy erős bekezdés lesz belőle. A végeredmény tulajdonképpen nem is áll nagyon távol egy színdarabtól: első ránézésre akár egy olyan drámának is nézhetnénk, amelyből kihagyták a színpadi utasításokat. Saunders ugyanis, csakúgy, mint a novellái esetében, most sem elégedett meg az egyenes vonalú, realista narrációval, elérve ezzel, hogy tízből kilencen kísérleti prózának minősítsék a könyvét. Pedig a kísérleti jelzőt tízből kilencszer nem az innovatív, mindenkori hagyományokkal szakító könyveknél szokás emlegetni, hanem minden olyan szöveg esetében, ami felett tanácstalanul pislogunk. A Lincoln és a bardo nagyjából annyira zavarba ejtő, mint mondjuk A legkisebb jégkorszak (ITT írtunk róla): amint rááll a szemünk, és ráérzünk a ritmusára, azonnal magával ragad.
William Wallace Lincoln
Willie Lincoln koporsójának ideiglenesen a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája, William Carroll családi kriptájában béreltek helyet a georgetowni Oak Hill temetőben. Teste csak édesapja meggyilkolása után kerül át végső nyughelyére, a springfieldi Oak Ridge temetőbe, vagyis Georgetown utólag maga is bardónak, átmeneti állapotnak minősül. (Abraham Lincolnt 1865-ben lőtte agyon John Wilkes Booth a washingtoni Ford Színházban – a szerk.) A temetőt megannyi különös lélek bolyongja körbe, egyikük a kezében cipeli hatalmas péniszét, másikuk számos szemet, szájat és kezet növesztett, megint másik szája folyamatos csodálkozásra nyílik. Homályos okokból vesztegelnek a halál és a túlvilág közti létben, folyamatosan ontják magukból a panaszokat, és ismételgetik életük milliószor előadott történetét mindenkinek, akivel összetalálkoznak.
Saunders a lelkeket használja narrátorul, kiemelve közülük három különböző életkorú férfit, akik a legrégebb óta bolyonganak a bardóban:
- a fiatal Roger Bevins III-at, aki öngyilkos lett, miután a szeretett férfi kikosarazta,
- a középkorú Hans Vollmant, aki egy szerencsétlen balesetben hunyt el, így sosem hálhatta el a házasságát fiatal feleségével,
- és az idős Everly Thomas tiszteletest, az egyetlent, aki tisztában van vele, milyen szerencsések, amiért sikerült elodázniuk a végső ítéletet, amikor kiderül, hogy az üdvösség vagy a kárhozat vár-e rájuk az idők végeztéig.
A fiú szeme kinyílt.
ROGER BEVINS III
- Furcsa hely ez – mondta.
-Nem furcsa – mondta Mr. Bevins. – Legalábbis nem annyira.
-Megszokja az ember – mondta a tiszteletes.
-Aki idetartozik, az igen – mondta Mr. Bevins.
-Te viszont nem tartozol ide – mondta a tiszteletes.
HANS VOLLMAN
Ebben a pillanatban három kocsonyás gömb lebegett el mellettük, mintha kerestek volna valakit.
ROGER BEVINS III
A gömbök most üresek voltak, vagyis nem voltak bennük Mrs. Ellis lányai.
HANS VOLLMAN
Kedvetlenül vonultak el, mintha kicsit megbámultak volna minket, aztán elsodródtak a meredek patakparton, egyre halványultak, végül eltűntek.
EVERLY THOMAS TISZTELETES
-Egyáltalán nem furcsa hely – mondta Mr. Bevins kicsit elvörösödve.
HANS VOLLMAN (125. oldal)
A regény alapvetően két szálon fut, bár végig az Oak Hill-i dominál: a temetőn kívüli jelenetek Willie utolsó óráit írják le, valamint Abraham Lincoln korabeli megítéléséről tudósítanak, méghozzá különböző fiktív és valós dokumentumok, könyv- és levélidézetek, tudósítások kiragadott mondatainak, bekezdéseinek egymás mögé komponálásával. Saunders virtuóz módon fűzi egymásba a töredékeket, elkerülve ezzel a csapdát, hogy sokadikként próbáljon valami újat mondani az elnökről, és rávilágítva arra, hogy múltnak épp annyi változata létezik, ahányan kísérletet tettek a rekonstruálására.
A szeme sötétszürke, tiszta, nagyon kifejező, és hűen követ minden hangulatváltozást.
ISAAC N. ARNOLD: THE LIFE OF ABRAHAM LINCOLN
A szeme élénk volt, és fénylő szürke színben ragyogott.
LLOYD OSTENDORF: LINCOLN’S PHOTOGRAPHS: A COMPLETE ALBUM – MARTIN P. S. RINDLAUD BESZÁMOLÓJA
Szürkésbarna szeme mélyen ült a vastag szemöldök alatt, és mintha mély és sötét ráncok vették volna körül.
MARQUIS DE CHAMBRUN: PERSONAL RECOLLECTIONS OF MR. LINCOLN
A szeme kékesbarna volt.
DOUGLAS L. WILSON ÉS RODNEY O. DAVIS (SZERK): HERDON’S INFORMANTS – ROBERT WILSON BESZÁMOLÓJA
A szeme színe kékesszürke volt – bár mindig a szokatlanul erős szemhéj sötét árnyékába húzódott.
F.F. CARPENTER: SIX MONTHS IN THE WHITE HOUSE: THE STORY OF A PICTURE. (208. oldal)
A temetőben játszódó szál teljes egészében a szereplők dialógusából épül fel, akik mondatstafétában adják egymásnak/veszik el egymástól a szót, komplett novellákat sűrítve egy-egy megszólalásba. Kakofóniájuk erős kontrasztban áll a megtört Lincoln némaságával, és Willie kudarcba fulladt kísérleteivel, hogy megszólítsa az apját, jelenlétük pedig, még ha az élők számára némák és láthatatlanok is, belerondít a gyász privát aktusába.
Saunders figurái szedett-vedett görög kórusként értekeznek fajról, háborúról, hazafiságról a maguk nyelvén és eszközeivel, miközben saját állapotukkal kapcsolatban folyamatos tagadásban vannak. Koporsójukat betegdobozként, sírjukat betegaknaként emlegetik, a temetőt pedig egyfajta kórházkertnek tekintik, ahová gyógyulni érkeztek. Nem volt képes elfogadni fia halálát az elnök felesége, Mary Lincoln sem, akinek megtört alakját és megborult elméjét Saunders alig néhány töredékben villantja fel. (Érdemes elolvasni a Smithsonian cikkét Charles Colchesterről, a csaló médiumról, aki szeánszokat tartott az asszonynak, és megpróbálta figyelmeztetni az elnököt a közelgő merényletre.)
A realista ábrázolás nem képes elég hitelesen lefesteni azt az érzelmi komplexitást és mindazt a szépséget és szörnyűséget, amit az életünk során tapasztalunk, vallja Saunders, ám hiába választ holt lelkeket narrátorául, elkerüli, hogy története mágikus realista maszlagba fulladjon. Oak Hill épp olyan, mint a Szomszédok gazdagréti panelrengetege, csak itt vasbeton helyett kőből és márványból készültek a lakások, a lelkek épp olyan idegesítőek és szórakoztatóak, előítéletesek és szerethetőek, mint az élők, hétköznapjaik pedig épp annyira felbolydulnak, ha idegen érkezik közéjük, mint az Alkotás presszóé.
A temető lelkei nemcsak a saját bajaikat kürtölik világgá, de a társadalmat is remekül leképezik; hétköznapjaikba beszivárog a politika. A halál nem tesz különbséget származás, vagyon és társadalmi státusz között, ám az ember igen – legyen élő, vagy halott. Bár végül egy térben bolyong családi kriptával körülhatárolt arisztokrata, tömegsírba vetett rabszolga és mocskos szájú, alkoholista léhűtő, a halál nem törli el a faji, nemen vagy osztályon alapuló hierarchiát: a nő a bardóban is védelemre szorul, a fekete ott is „MOCSOK” marad.
A kisgyerekek helyzete azonban egészen különleges: ha néhány percnél tovább maradnak, egy testhorror főszereplőivé válnak, és démoni lelkek fonják körbe őket kagylószerűre keményedő héjjal. Miután Willie felfedezi, hogy az édesapja eljött hozzá, a köztes létben marad, és megindul a harc a lelkéért. A három főnarrátor minden megtesz, hogy a temetőben tartsák Lincolnt, amíg el nem mondja a fiának, hogy a mennyországban a helye, a bolyongó lelkek pedig temperamentumuktól és unalmuk mértékétől függően hol akadályozzák, hol támogatják őket ebben.
A bizarr küldetés már önmagában is elvinné a regényt a hátán, ám a könyv az allegórikus olvasat miatt működik igazán. Bár az angol címből (Lincoln in the bardo vö. Lincoln és a bardo) egyértelműbben kiderül, hogy a címszereplő a bardóban bolyongó Willie, a vezetéknév láttán sokaknak az édesapja juthat eszébe először. Saundernek valószínűleg épp ez (az olvasó összezavarása, a két Lincoln egy címben egyesítése) volt a szándéka.
Harmadik fia halálának idején Abraham Lincoln kevesebb, mint egy éve volt hivatalban. (Második fia, Edward alig négy évesen halt meg 1850-ben - a szerk.) Tombolt a polgárháború az északi unionisták és a déli konföderációs erők között, és bár Lincolnt a történelem nagy elnökként kanonizálta, népszerűsége a regényidőben nem járt épp az egekben. Nemcsak Willie, hanem az apja is egy köztes térben vesztegel tehát, és ott vesztegel a vérben úszó ország is; a tét mindannyiuk számára valamiféle üdvözülés. Itt jön képbe Saunders egyik legfontosabb, legrajongottabb szerzője, Gogol, és nagyszabású Oroszország-víziója, a Holt lelkek, a köztesség ugyanis épp olyan erős allegóriaként vonul végig a regényen, mint Csicsikov utazásai. Változik az elnök, változik az ország, és változik az Oak Hill is, ahonnan egyre többen állnak tovább.
A regény épp a változások bemutatásánál botlik meg kicsit, a botlásokat pedig, bármilyen komikusan is hangzik az ilyesmi George Saunders esetében, akár első regényes hibáknak is nevezhetnénk: az explicit moralizálás, a végső ítéletet, a mennyországot és a poklot felvillantó jelenetek sikerültek a legkevésbé, és kissé didaktikus megoldást választott arra is, hogy megvastagítsa Lincoln abolicionista személyiségjegyeit. (Itt kell megjegyezni, hogy egyetlen olvasó sem fogja nehezményezni, ha egy könyv nem jelenik meg azonnal, amint rákerült a mindenkori rövid- és hosszúlistákra, és egy minőségi kiadásért talán még a kritikusok is képesek gyakorolni a türelmet. A Lincoln és a bardo számos helyen összecsapottnak, szerkesztetlennek hat, és bármekkora szenzáció is egy-egy magyar megjelenés, a cél semmiképpen sem az, hogy az olvasó a történet felénél azon kezdjen gondolkodni, inkább átvált az eredeti kiadásra.)
A Lincoln és a bardóba épp annyi sötétség és misztikum került, hogy az amerikai gótika legszebb hagyományait idézze. Az otthontalanságot megtestesítő temető mellett még a zsáner egyik kötelező kelléke, a (szellemjárta) kastély is megjelenik, ám ezúttal Fehér Háznak hívják: miközben a gazdagon díszített szalonokban előkelőségek ünneplik az életet, az emeleten előbb a kis Willie vívja haláltusáját, majd az anyja vegetál a gyászban élőhalottként. Ám minden nyomasztás ellenére Saunders, nem csinál görög tragédiát a történetből, humora átragyog a sötét tónusokon, sőt, a sötétségben működik igazán. Ha valaki egyszer úgy döntene, filmet, esetleg musicalt adaptál a temetőben bolyongó elnökről, az kizárólag Jordan Peele, a Tűnj el! rendezője lehetne, aki valami hasonlót vitt véghez a vásznon: egyszerre borzongat, nevettet, fektet le valamiféle erkölcsi mércét és tuszkol le a fogyasztó torkán egy nagyon erős társadalomkritikát. (A regényben lsd. a halál után is fennmaradó hierarchia.)
Bár a reményt emlegetni talán túlzásnak tűnik egy olyan könyv esetében, amelynek középpontjában a halál elkerülhetetlensége áll, a Lincoln és a bardónak épp ettől lesz igazi súlya. A köztes állapotot írja le, a köztesség pedig mindig magában hordozza a változás lehetőségét és a reményt. Hogy ez a változás milyen előjelet kap, vagyis Everly Thomas tiszteletes mennyországát és poklát, a test és a lélek megkérdőjelezhetetlen pusztulását vagy az újjászületést jelenti-e, annak eldöntését Saunders az olvasóra bízza.
