Paweł Huelle: Utolsó vacsora
ford.: Körner Gábor, Európa, 2009, 244 oldal, 2175 Ft (A-)
A napjainkban játszódó fantasztikus mese alaposan feladja a leckét. A rendkívül olvasmányos történet, valóságos metafizikai kalandregény úgy fokozza a kíváncsiságot a végkifejletet illetően, ahogyan a rengeteg megidézett szöveg és mitologikus utalás teremt látszólag feloldhatatlan feszültséget az olvasóbarát történetszövés és a történet mélyén megbújó átláthatatlan jelentésháló között. Pikáns ez a kettősség, hiszen egyfelől érthető szöveggel állunk szemben, másrészt a feltűnően hangsúlyos allúziók a regény intertextusaiban való eltévedés csapdáját rejtik magukban. A regény olvasója egybeesik a szöveg odaértett címzettjével, aki New Yorkban e-mailen fogadja a számtalan szerzői kiszólással tarkított fejezetet – ezek a kiszólások, és a több esetben a regény szövegével egybefolyó rövid rezümék biztosítanak jelzőtüzet az álmokkal, emlékezésekkel, így egyszerre több idősíkkal dolgozó narratíva olvasatában, habár a ’fikció a fikcióban’ megoldása is annyira következetesnek tűnik, hogy felmerülhet a gyanú: orrunknál fogva vezetnek minket.
A cselekmény óriási kiterjedésű teret és széles időintervallumot fog át, de Jeruzsálem mégis egyfajta középpontként funkcionál, méghozzá 19. századi mivoltában, amikor is David Roberts, skót litográfus számos vázlatot készít nevezetességeiről. Roberts látképe háttér Huelle regénye mögött, amelynek tulajdonképpeni helyszíne Lengyelország, ezen belül is egy színházterem, amelyben Mateusz, a festő fotózásra invitálja régi barátait, hogy a képet aztán vásznához, az Utolsó vacsorához használhassa föl. A regény a „tizenkettek” néhány tagjának fotózásra érkezését meséli el, de a különböző történetekben benne foglaltatik a távoli és a közeli múlt sok fontos eseménye, utazások, álmok, impressziók, köztük egy húsz évvel ezelőtti buli a SPATiF nevű szórakozóhelyen. Az esemény, amelyet mindenki máshogyan őriz az emlékezetében, gyújtópontja azon ellentét kialakulásának, amely Mateusz, és a performer Mérnök között feszül, és amely végül végzetesnek bizonyul.
A szöveg tele van invenciózus megoldásokkal. Ha a végeredmény nem lenne ennyire pazar, azt mondanám, „jól van összerakva”. Az első oldalak után egy globális világfalu helyszínei rajzolódnak ki, de a terrorcselekményekkel szétrobbantott történetben minden távol eső helyszínnek fontos szerepe van, hiszen ezek segítségével válhat teljessé és követhetővé a szöveg kettős mozgása, amely során az egyik szál a jövőbe, a történet „vége” felé, a másik viszont „vissza”, az antik világ misztikumaiba vezérel minket. Miközben a közép-európai kontextus jól ismert elemei bukkannak fel a rendszerváltástól az ezt követő bummig (amelynek köszönhetően Wybrański fizikaprofesszornak is annyira bejön az élet, hogy a katedrákon való szónoklás helyett barátja antik luxuskuplerájában a hangzatos nevű Parabolával franciázhat), a fantasztikum egyre hangsúlyosabb szerepet kap.
Az Utolsó vacsora egyben kalandregény, egyben kultúratörténeti kalandozás. Egyedi vagy egyedinek tűnő irodalmi műveknél talán felesleges hangoztatni az „olyan, mint…” fordulatot, de hogy mégis párhuzamot vonjak, Huelle regénye valahol Pelevin urbánus misztikája és Borges mondatlabirintusai közé ékelhető be. „Különböző emberi kultúráink egész spektruma végleg belezuhan a tébolyunk által létrehozott ürességbe!” – mondja egy helyen Berdo, a bölcsészkari oktatóból lett ezóguru, és bár a téboly valóban rátelepszik a regényre, erejét csökkentik a végletekig tudálékos főhősök, akik kis jóindulattal jobban otthon vannak az ógörögben, mint a reggeli pirítós elkészítésében. Mindez persze nem feszíti szét a fantasztikum kereteit, csupán a regény referenciával rendelkező cselekményszálát tompítja, amelybe beletartozik a regény címéül szolgáló festménnyel kapcsolatos lengyel belpolitikai csatározás is a közelmúltból. A kaland során, amelyet lehetetlen a csattanók lelövése nélkül – akár vázlatosan – leírni, részleteiben feltárul a mesés Kelet, de ennek is inkább rejtett vagy alig ismert kincsei, amelyek izgalmas kirándulást sejtetnek. Huelle jól kézben tartja a szálakat, regénye pedig a tág olvasóközönség fokozott érdeklődésére tarthat számot.
