Rendhagyó irodalomóra
Hunyadi Mátyás Gimnázium, 12-es osztály
A pestlőrinci Hunyadi Mátyás Gimnázium egy hangulatos parkban rejtőzik, sárgásbarna színe, ódon külseje jól illeszkedik a zöld növényzethez. A kápolnaszerű, kicsi bejárat jól leplezi, hogy milyen hatalmas épület van mögötte: kényelmesen tágas, de feltűnően kopott belső terekbe érkezünk. A tanári előtt Asztagos Klára tanárnő fogad, ő az, aki beszervezte Pálfi Norbertet, hogy tartson egy dupla irodalomórát tavaly megjelent, Noé bandája című könyvéből. A tanárnő ezt a könyvet választotta kortárs irodalom érettségi tételnek, mert úgy gondolta, könnyebben és szívesebben olvassák majd a diákok, mint a rengeteg, súlyos egzisztencialista gondolattal terhelt, pesszimizmustól nehéz olvasmányt. Miközben információkat keresett a szerzőről a neten, fölmerült az ötlet, hogy meghívja órát tartani. Fia segítségével végül az Iwiwen érte el az írót, és meglepődött, amikor Pálfi minden különösebb győzködés nélkül igent mondott a felkérésre.
Fotók: Valuska Gábor
Nem ez az első eset, hogy vendégelőadó tart órát náluk: egy nyelvrokonsággal foglalkozó egyetemista kutató és Sebő Ferenc is járt már ott. Az óra előtt az osztályteremben is van időnk akklimatizálódni, Pálfi késik egy keveset. A tanulók közömbösen fogadnak minket, nem tűnnek túlzottan izgatottnak, vagy kiváncsinak amiatt sem, hogy egy Író érkezik. Egy fiú és egy lány a ballagási meghívókat árulja, nem egészen értjük, miért kell fizetni értük. A tanárnő szerint órán sem hajlandók mással foglalkozni, csak azzal, ami érettségi tétel.
Kollégámmal az utolsó padba ülünk, sikeresen elfoglalva az egyik tanuló helyét. Hatalmába kerít a nosztalgia, miért nem lehet betenni a padba a füzetet, kevés a levegő stb. Pálfi megérkezik, rövid bemutatkozással indít („Sziasztok, Pálfi Norbert vagyok, és van öt könyvem. A könyvtárnak hoztam őket.”), majd pár szót szól magáról, például azt, hogy a reklámszakmában dolgozik. Pálfi láthatóan zavarban van, utólag említi is, hogy tartott a mai órától, mert nem igazán tudta, mit kellene mondania, a műelemzés szabályait pedig már rég elfelejtette.
A továbbiakban főleg személyes alkotói, íráselméleti kérdésekről beszél, érintve a fabula műfaját. Elmondja, hogy szerepelt céljai között, hogy átírja a helyenként unalmas fabulákat úgy, hogy izgalmasak legyenek. Szerinte minden történet egy nyomozás, akár az után, hogy mi lesz a vége. De ha saját személyiségén belüli kutatást végez, akkor is fontos, hogy az író is izgalmat találjon a történetben, különben másoknak sem lesz érdekes. Mint a reklámszakmában, itt is elkerülhetetlen, hogy egy mondatban meg tudjuk fogalmazni, mi az írás célja, miért írtuk meg a könyvet. Nehezen alakul a diákokkal való interakció, Pálfi mondandójából lassan hívódnak elő az ívek, néha meg-megáll összeszedni a gondolatait. A diákok sem túl aktívak: vagy magukban tartják gondolataikat – kettőjüket leszámítva –, vagy csöndesen elfoglalják magukat mással: játékgépeznek vagy amőbáznak.
A szünetben megkérdezzük az amőbázó lányokat (azt mondják, ők így is tudnak figyelni), milyennek találták az órát. Tetszett nekik, csak furák voltak a nagyobb csöndek. Meglepő volt nekik, hogy Pálfi ilyen laza és kedélyes figura, mert az olvasmány alapján idősebb és mogorvább emberre számítottak. Kissé kaotikusnak és pesszimistának tűntek nekik a történetek, de hozzátették, azért is lehet ez, mert nem olvasták egyben az egészet. Kevesebb halál jobb lett volna, de jó, hogy nincsen túlmagyarázva, túlbonyolítva. Ez a túlmagyarázás-kérdés visszatérő élmény az osztályban, főleg a műelemzéssel állnak hadilábon. Nem értik, ha már annyi energiát vesztegetnek egy szubjektív dologra, miért nem számít az ő saját véleményük. A következő órán egy fiú egyenesen arra jut, hogy néhány verselemzés az irodalom paródiája. A diákokkal beszélgetve egészen fontos művészetelméleti kérdésekhez érkezünk: a táncművészeti főiskolára készülő lány elmondja, hogy azért nem szereti a kortárs táncot, mert bármi mehet bele, nincs mérce, ha valaki körbepisili a színpadot, az is műalkotásnak számít, ha egy kritikus azt mondja rá, hogy ez művészet.
A második órára oldódik a hangulat, és a tanárnő közreműködésére a tanulók is bátrabbak lesznek. Nem sokkal később, az óra negyedénél jövök rá, hogy bár a látványos interakciók nehezen indultak be – a tanárnőnek harapófogóval kell kiszednie a tanulókból a véleményüket – az élet rejtett párbeszédei könnyen és egyértelműen bukkannak elő a felszín alól. A táncoslány véleményére nem sokkal később megtaláljuk a Pálfi-féle rímet: ő is hangsúlyozza, hogy a kortárs művészet egyes ágaiban mennyire nincs teljesítményigény és tét, mióta a vécékagyló bekerült a múzeumba, és a kurátor dönti el, mi a művészet.
Némi irónia van abban, hogy bár a tanárnő vidám olvasmánynak választotta a könyvet, a diákok visszatérő élménye és véleménye, hogy negatív világképet sugároz. Az egyik lány szerint túl könnyű megoldás, hogy a szereplők mindig meghalnak a végén. Miért nem küzdenek még a „jackpotért”? Egy másik lány kérdése, hogy tényleg ennyire kaotikusnak látja-e a világot, és hogy a történetek fricskák akarnak-e lenni valamiféle képzelt renddel szemben: „Mert nem tűnsz túlzottan negatívnak.” Pálfi bevallja, hogy a könyv kissé kegyetlenebb lett annál, mint amilyennek szánta, noha céljai között szerepelt, hogy a kegyetlen aesopusi világon is sarkítson egyet. Ezt a kegyetlenséget a Noéhoz kapcsolódó, fajok eredetét tárgyaló a kerettörténettel igyekezett ellensúlyozni. A halállal tudja valóban lezárni a dolgokat, és egyébként is érdekli a halál, mint aktus, ezért foglalkozik vele ennyit. Mindenki egy fogaskerék csak a rendszerben, és az egyes lények halála is azt szolgálja, hogy az élet tovább működjön.
Az óra után kérdésemre elmondja, hogy ő nem érzi magát annyira pesszimistának, mint amennyire annak találták a gyerekek, és az esetleges negatívumok nem feltétlenül a reklámszakma „lelkesedés és boldogság”-kultúrája ellen irányulnak, inkább az őszinteség megtalálására. Írás és reklámszakma ellentétére a tanárnő is rákérdez azzal, hogy hogyan tudja összeegyeztetni az író szerepét, aki úgymond „tanít” és a reklámszakemberét, aki „becsap”. Pálfi szerint minden megszólalás becsapás is egyben, mert az ember nem tudja maradéktalanul átadni a gondolatait. Másrészt a szövegíró inkább olyasvalaki, aki kitalál, elképzeli, hogy „mi lenne, ha…”, ugyanúgy, ahogyan az író.
Amikor előkerülnek a történetek, melyeket nem értettek a diákok, A nyúl és a villanyborotva meséjét idézi az egyik lány: „a természetnek volt annyi esze, hogy ne vezesse az áramot a fürdőszobába”. Pálfi magyarázata után kiderül, hogy egy másik fiúnak épp ez volt az ahaélménye: rávilágított arra, hogy mennyi fölösleges tárggyal veszi körül magát ő is, miközben csapda azt hinni, hogy ezektől a tárgyaktól lesz az ember mások szemében valaki. Ugyanez a fiú említi, hogy szerinte a történetek tanulsága nem a lényeget ragadja meg, de az jó, hogy nem magyarázza túl, nem rágja a szánkba a csattanót. Óra végén megkérdezem tőle, hogyhogy ennyire érdeklődő, hiszen sokat szólt hozzá. Bár nem volt sok ideje az olvasmányokra, mert előző este fél tízkor látott neki, érdekesnek találta, és valószínűleg el fogja olvasni a könyvet. Úgy gondolja, Pálfi személyiségével és stílusával megoldotta az előadói feladatok nehézségeit.
