Lawrence Block még 1976-ban kezdett bele a Matthew Scudderről, a zsaruból lett nem hivatalos magánnyomozóról szóló történetébe. Összesen 38 évet és 18 könyvet töltött együtt Block és Scudder, könyvről könyvre ásták bele magukat a mocskosabbnál mocskosabb ügyekbe, nyakalták a piát, és fedezték fel közben New York legkülönfélébb szegleteit.
Noha a 76 éves Block már többször bejelentette a visszavonulását, egyelőre fáradhatatlannak tűnik. Csak 2013-ban minden híresebb regénysorozatának karaktere, így Scudder mellett a betörő Bernie Rhodenbarr és a bérgyilkos J.P. Keller is új történetet kapott, de két további művel is megajándékozta az olvasóit. Most szeptemberben pedig, ha hihetünk a megérzéseinknek, Matthew Scudder végre megkapja azt a neki kijáró, minőségi mozifilmet, amivel a filmipar régóta adós. A Sírok között (A Walk Among the Tombstones) című könyvből készült adaptáció főszerepét Liam Neeson játssza, az alapjául szolgáló regény pedig azonos címmel, a filmmel egy időben érkezik októberben. Emailen kérdeztük az írót.
Az elmúlt években sokszor beszélt a visszavonulásról, de végül mindig folytatta az írást. Most azt olvastam valahol, hogy ismét felhagyna vele. Mi az igazság?
Az évek során többször úgy éreztem, hogy talán végeztem a regényírással. Több mint ötven éve csinálom, és egy barátom rámutatott, hogy az ember eléri azt a szintet, amikor könyvírás helyett talán helyesebb döntés inkább megkímélni a fákat. Gondoltam, esetleg majd írok novellákat, de a regényekkel biztos végeztem. Aztán újra meg újra bebizonyítottam, hogy nem nagyon megy nekem a visszavonulás, mindig találtam olyan könyveket, amiken szívesen dolgoztam. Éppen a múlt héten fejeztem be egy teljesen friss kötetet, még címe sincs. Most elég kimerült vagyok a munkától, és nehéz elképzelni, hogy valaha megint leüljek írni, de elismerem, korábban is volt már ilyen, és az érzés általában nem tart örökké.
Könyves magazin 2014/2.
Libri-Shopline, 2014, 96 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mi alapján dönti el, hogy melyik sorozatát folytatja? Külső tényezők befolyásolják?
Az efféle elvárásokat próbálom figyelmen kívül hagyni. Miután kész egy könyv, próbálom minél vonzóbbá, eladhatóbbá tenni, de amikor eldöntöm, hogy mit és hogyan fogok írni, akkor az agyamból teljesen kizárom ezeket a dolgokat. Mellesleg a fiatal íróknak is azt javaslom, hogy cselekedjenek hasonlóan. Rövid távon talán a pénzük bánja, de hosszú távon visszafizetődik. És különben is, úgysem csak a pénzért vágtunk bele ebbe az egészbe, nem? Mert ha igen, hát jó nagy hülyék voltunk, az írásból ritkán lehet igazán meggazdagodni.
Hamarosan a mozikban a Sírok között filmváltozata. Ön már látta tavaly, milyen lett?
Nagyon jó. A sztoriban van néhány változtatás, mint ahogy a filmadaptációknál általában ez elő szokott fordulni, de Liam Neeson tökéletesen formálja meg Matthew Scuddert, akinek a megjelenése teljesen hű a regénybeli karakterhez, és a film egész stílusa nagyszerű. Scott Frank író-rendező csodás munkát végzett. Először 15 éve merült fel benne a Sírok között megfilmesítésének ötlete, és akkoriban nagyon közel is került a megvalósításhoz. Aztán a tervek meghiúsultak, én sokáig azt gondoltam, hogy az egésznek annyi, de Scott sosem mondott le a projektről. Végül megint minden összejött, és kiderült, hogy érdemes volt ennyit várni.
Számomra a Scudder-sorozat mindig is jó filmes alapanyagnak tűnt, de mindössze egyetlen adaptáció készült belőle, még 1986-ban. Mi riaszthatja el a filmeseket?
Mindig volt egy-két ember, aki próbált a könyveimből filmet csinálni. Egyszerűen csak minden olyan nehezen jön össze abban a világban. Valójában, még ha egy igazán pocsék filmet is nézek, nem szívesen ítélem el, mert arra gondolok, hogy az üzleti világ természetét ismerve, már önmagában az figyelemre méltó, hogy egyáltalán valami okból elkészítették.
„A legtöbb definíció szerint valószínűleg korrupt vagyok” – állítja magáról az ellentmondásos Scudder, aki szerethető, de a tetteiért sokszor könnyű elítélni. Honnan tudja, hogy mikor mi számára a helyes döntés?
Egy magánnyomozót gyakran úgy jellemeznek (és néha ő is saját magát), mint egy férfit, aki a saját szabályai szerint él. Amit én Scudderban érdekesnek találok, hogy neki valójában nincsenek ilyen szabályai, vagy ha vannak is, hát nem nagyon emlékszik, hova tette a szabálykönyvet. Általában mindig ott, akkor, abban a helyzetben kell rájönnie, hogy mi lenne számára a helyes döntés. Az egyik kritikus egyszer azt mondta, hogy Scudder a szituációs erkölcs szerint él, vagyis mindig az adott helyzet sajátosságaiból indul ki, és a végső döntését is az adott körülményeket figyelembe véve hozza meg. Szerintem ez egy találó megfogalmazás, és sosem gondoltam arra, hogy ez rossz dolog lenne.
Az újabb műveit a korábbiaktól eltérő módszerekkel írta. Mit és miért változtatott?
Az évek során rájöttem, hogy ismeretlen környezetekben, és különösen elzártan dolgozom a legjobban. Többször elmentem különböző írói közösségekbe, és nagyon hasznosnak találtam őket. De aztán rájöttem, hogy nagyjából ugyanazt elérhetem, ha létrehozom a saját kis elzárt közösségem, mondjuk, kiveszek egy hotelszobát egy másik városban. A The Burglar Who Counted the Spoons című regényt egy óceánjáró hajó kabinjában írtam. A korábban említett, még cím nélküli könyvet meg teljes egészében egy philadelphiai apartmanban írtam.
Olvastam, hogy többször járt Magyarországon. Egy elkötelezett New York-i milyennek találta Budapestet?
Sőt, családi kapcsolat is köt Magyarországhoz: a nagyapám az 1800-as évek végén vándorolt ki Amerikába. Amennyire tudom, Budapesten született, de a pontos hely tulajdonképpen bárhol lehetett az Osztrák–Magyar Monarchián belül vagy Németországban. Ami az utazásokat illeti, kétszer voltam Budapesten, de csak az első számít, amikor a feleségemmel 1997 nyarán több napot is ott töltöttünk. Budapest elbűvölően gyönyörű volt, ha jól emlékszem, a Hotel Nemzetiben szálltunk meg, sokat metróztunk, klezmerkoncertre mentünk, és mindig is terveztük, hogy valamikor visszamegyünk. A másik alkalom pár évvel később volt. Egész éjszaka utaztunk, Szkopjéból jöttünk nyolc órát, és a vonaton nem volt semmi étel. A Keletiben szálltunk át, de mielőtt tovább mentünk Münchenbe, kicsit sétáltunk a pályaudvar körül, majd lecsaptunk pár szelet pizzára az állomás egyik standjánál. Mondhatnám, hogy a Keletiben van a világon a legjobb pizza, de azt hiszem, inkább a ragadozó étvágyunknak köszönhetően éreztük annak.
Szerző: Andok Tamás
A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg!
