B+
Kick-Ass

Alkotók: Mark Millar, John Romita JR, Tom Palmer

Marvel Comics/Icon, 2008-2010, füzetenként 2.99 USD

A Kick-Ass szemborzasztó második számán a felirat: "Sickening violence: as the way you like it!" (Gyomorforgató erőszak: pont ahogy szereted!) Irónia, de kőkemény. Sőt! Mi lehet Mark Millar ars poeticája? Oda kell csapni a nagykalapáccsal?

Millar nem viccel. Mikor egy kamaszlány kettévágja egy felnőtt fejét, mint egy óriás paradicsomot, egy teljes oldalnyi megdermedt folyóidőben, jóérzésű emberben megáll az ütő. Mikor egy másik oldalon húsvágó bárddal teszi ugyanazt, és John Romita rajzai új fényükben sötétlenek hozzá, akkor is. Hogy nem ez a lényeg? Mi vagyunk túl finom lelkűek? Egyre több vér csorog a gerincekből, gyűlik a könyvtárak padlóján, ahogy durvul a kánon? (Annak idején karácsonyra kaptam az Amerikai pszichót. Nem értettem, miért van becsomagolva. Kedves ajándék volt bátyámtól. Mindenki emlékszik a Battle Royale-ra. Most még parabola, pár év múlva ronggyá olvasott túlélő kézikönyv lesz középiskolásoknak.)

Mark Millar a Forradalmi Brit Invázió tagja. A legendás képregénytábornok, Grant Morrison fogta a kezét eleinte az Újvilágban, aztán már elengedhette, mert Mark hírnévre tett szert, köszönhetően a többi perverz szigetlakóhoz hasonló látásmódjának, mely ledöntötte a képregényben az álerkölcsös amerikai tabukat. Ami elődeiknél "mi lett volna, ha" náluk az épp hol mennyire szörnyű valóság, irányadók lettek ezzel a látásmóddal. Alan Moore, Warren Ellis, Grant Morrison és Mark Millar is a pokolra jutnak, lehetőleg az általuk képregényekben láb alól eltettek, megkínzottak közé, ha van isten. (Neil Gaiman finomabb - belőle csillag lesz az égen.)

Felnőtt műveik populáris, szórakoztató, elgondolkodtató kritikák, társadalomról, vallásról, viselkedésformákról, erkölcsről. Ötletesek, frissek, nagy ívű történeteik rejtett apróságokkal vannak tele. Nem minden történetük erőszakos, ha nem kapnak teljesen szabad kezet, aranyos, üde történetvonal is születhet, mint Millar Újvilág Fantasztikus Négyese, de ha már kapnak, lásd az újraértelmezett (azaz erőszakos) újvilági Amerika Kapitányt, akkor igen. A kortárs média hatalma (sorsfordító ereje), az információ terjedése és eltitkolása, a komplex világ hétköznapi módon beépültek modernségükbe. A lineáris történetmesélést nem csak ők rúgták fel, az már jó ideje nem lineáris. És ezek a britek, ha tehetik, úgy beszélnek, mint a kocsis.

Dave Lisewski eredettörténete az unalom. Korunk kamasza, aki annyira geek, hogy szuperhős akar lenni. (Mark Millar szerint a történet különösen önéletrajzi ihletésű, a saját kamaszkori geeksége továbbgondolása: mi lenne, ha valaki tényleg átvált álmodozóból turbó üzemmódba)

Már a nyolc részes képregény megjelenése előtt kiderült, hogy a világ mostani hatásmechanizmusának, mediális viszonyainak és a fantáziának az összemosása, a valóság és a popkultúra egymásra való hatásának újraértelmezése elkezdődött. Az előzetes promók között ott volt a név kiválasztása: Dave Lisewski nem más, mint az a célból meghirdetett  jótékonysági aukció nyertese, ki saját nevét (de csak a nevét) adta (kapta?) a képregényhez. A youtube-ra feltettek előre egy "valósnak tűnő" videót,  mely a képregényt reklámozta, és később megjelent, mint a mű egyik legfontosabb jelenete.

A főszereplő, Kick-Ass MySpace oldala is elkészült a képregény megjelenése előtt. Ez nem új találmány a marketingben, de képregényben ritka (gondolom).

Millar az első oldalaktól játszik velünk: Dave Lisewski Peter Parker alteregója, csak épp szőke, de azért szemüveges és szégyenlős. Tipikus szuperhős tucat-kamasz. Kedvenc osztálytársnője Mary Jane Watson-ra hasonlít. Akkor mi van a valósággal? Ez is a mű egyik jellemzője: a képregényesek kárpótolva vannak a külön tudás birtoklásáért, érdemük elismerése mellett külön élmény, hogy épp így olvad egybe a valóság és az amerikai pattogatott kukorica. Képregényes klisék kifordításán keresztül építkezik a történet, egyetlen "hibája" is ez.

Dave Lisewskinek nem áll más rendelkezésére, mint akaraterő, egy álruha, és a modern világ (mobiltelefon, internet és a "fuck" szó átlagban hússzor szerepel füzetenként). Míg az általános írói hozzállás a szuperhősökhöz az, hogy előre felhívja a figyelmüket, ez fantázia, a Kick-ass a rendkívül szép ívű történetben először azt akarja velünk elhitetni, hogy ez egy realista történet, majd azt, hogy mégis fantázia, míg a fináléban teljesen egybemosódik a kettő, és előről indulhat minden (Mark Millar két folytatást is tervez.)

Dave Lisewski nem szuperhős, vagyis mégis az. Szuperhős szeretne lenni, de nincs különösebb célja, kóbor Batman, bármelyik conról este hazafelé igyekvő kamasz lehetne. Saját maga készítette szuperhősruhában feszít a tükör előtt, készít egy álarcot, edz (ez Romita rajzain szerencsére nem látszik - a fiú ugyanolyan csenevész végig), akcióba lendül. Agyonverik. A második szám számomra a nyolc részes sorozat csúcsa, a karakter valódi eredettörténete, az agyonvert fiú realista drámája kilenc oldalon a kórházi ágytól a rehabilitációig, majd a tökéletesen megkomponált átmenet a szuperhős létbe, muszáj-herkulesség a sikátoron át a youtube-hoz és tízmillió kattintáshoz. Ez a határ, ahol úgy rezeg a léc valóság és fantázia között, ahogy jó: ez a füzet az egyensúly, innen még bármi lehet.

Aztán már nem lehet bármi. Dave Lisewski szuperhős-énje hirtelen népszerűvé lett, ám valóságában megjelenik két lény, Bid Daddy és lánya, Hit-Girl. Innen bárhogy is csűri-csavarja Millar, a vége egy lesz: szuperhősképregény. A szereplők egyike sem szuperhős (az egyik majdnem:), de a cél, bármi szülte is, megölni egy maffiavezért - ez megtorlós képregényes klisé, alap. Persze a Megtorló, Frank Castle se anti- vagy szuperhős, mármint nincs szuperereje, csak egy zakkant vietnámi veterán, de azért kacsintsunk össze. Hogy miért épp ez a keret, hiszen minden más meg van csavarva (ahogy mondani szokás, semmi nem az, aminek látszik (a család, a sokkoló eredettörténetek, a hősök közös szereplései, az öléshez való viszonyok,a szuperellenfél) egész a kiszámítható félhappy ending)? Nem tudom, talán, hogy mégis rájöjjünk, ez nem a valóság, ez képregény - és kell, hogy tudjunk különbséget tenni. Valami "Don't try this at home", amit a borítóra nem írtak fel.

A legendásan vitatott John Romita JR részemről kiváló: ehhez a képregényhez ő kellett, jó kihúzót is kapott. Angliai ismerősöm a rajz miatt nem vette meg (egyszerűen nem tetszett neki, könyvvel ilyet betűtípus miatt ritkán csinálunk), én szeretem Romitát. Most megtalált egy olyan írót, aki új dolgokat is kihozott belőle. Rajzainak köszönhetően még erőszakosabbak a véres pillanatok: mindig valami groteszk pillanatban ábrázolják az áldozatot, például mikor pisztollyal fejbelőnek valakit, vagy fejbevágják egy bottal, látszanak a felrobbanó koponya csontszilánkjai, még a szétesés előtt, mint egy csontkráter a fejen. Nem szép látvány, és rengeteg sokkoló kép van. Véressége néhol az Ichi, the killer-ével vetekszik.

Ezek a jelenetek nem tetszettek, nem szórakoztattak, de elismerem, hogy van mondanivalójuk, és hogy ez így kerek, mint egy gömbfejű nagykalapács.