Fotó: Valuska Gábor
Láttad a nadrágját? – súgtak össze a rajongók, amikor az idei Aegon-díj nyertese megérkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Nehéz nem észrevenni, narancsos rózsaszín, mint a kakashalmi öregek otthonának lazacos tapétáján úszkáló halak húsa. A képernyőn közben a margós beharangozó klip pörög, Kun pedig viccesen megjegyzi, hogy igazából a filmbéli Aimé élénkpiros pulóveréhez öltözött. A fesztivál harmadik napján már felismeri az ember az ismerős arcokat, így a PIM-ben ismét ott volt az alacsony, szemüveges nénike, az őszbajszos öregúr, és a Kun Árpád-arcú férfi, akit hunyorítva, első ránézésre tényleg csak a nadrágja színe alapján lehetett megkülönböztetni az igazitól.
Ha lemaradtatok a beszélgetésről, ITT tudjátok végignézni!
A tavalyi Barnás-est után ismét a Margón mutatkozott be az Aegon-győztes, bemutatkozásából pedig a beszélgetést vezető Winkler Nóra szerint nem pusztán irodalmi esemény, de kultúrdiplomáciai misszió is kerekedett, melynek célja, hogy a norvég-magyar viszony ismét a régi fényében tündököljön, és Norvégiáról megint csak a fjordok, és egy remek magyar író jusson eszünkbe. A Törvénytől sújtva című filmben (fekete-fehér, magyarul beszélő, NSZK-amerikai) van egy jelenet, mikor a börtönből megszökött szereplők állnak a keresztúton a jövőről tanakodva. Kiöltöztem, mint Szaros Jóska Krisztus nevenapján, idézi a jelenetben elhangzó mondatot Kun, és elmeséli, hogy ma este vele is valami hasonló történt, nekem pedig eszembe jut, hogy észak biztos azért olyan boldog, mert az írónak van még néhány hasonlóan vidám darab a ruhatárában.
Az epilógus is fikció, leplezi le magát, és Aimé Billiont ismételten Kun, és bár egy sasszemű kritikus lealkudná 40 százalékra a félig benini-félig francia férfi főszereplésével zajló valóság és a fikció arányát, a szerző szerint ez az arány legalább 60 százalék. Aimét - ha ez a neve igazából - nem a munkából, hanem egy beilleszkedési kurzusról ismeri, amit a norvég állam szervez a magasan iskolázott bevándorlóknak. Az epilógus valóságtartalma tehát a nullához közelít, vagyis csak annyira kell komolyan venni, mint Kunt, amikor bevallja, hogy ő most itt, a PIM bíbor kanapéján nem is egy író. Írónak csak akkor tekinti magát, ha leül a számítógép elé, ha ezzel az írótudattal kelne reggel, azt kicsit nevetségesnek érezné. Mint ahogy nem tudja komolyan venni azokat a kollégákat sem, akik folyamatosan írónak, és ezáltal baromi fontosnak gondolják magukat.
A főhőst inspiráló figura élete nem annyira izgalmas, a szerzőnek ezért a Bordeaux-ban töltött évek élményeit kellett segítségül hívnia a történethez, bár fogalma sincs, hogy hőse mitől lett ennyire hiteles. 2008-ban éppen otthon volt második lányával, és a GYED már majdnem lejárt, amikor a felesége azt javasolta neki, hogy menjen el úszómesternek a szomszéd norvég faluba. Akkor már két éve éltek Norvégiában, ám Kunnak nem akaródzott az úszómesterkedés, de amikor egy házi ápolói állás lehetősége is felmerült, arra már nem mondott nemet – ráadásul az addigi két gyerek mellé újabb kettő érkezett, és bár nem akart dolgozni, kénytelen volt ő is munkába állni. Munka közben idegen emberek életébe csöppent, bár a nyelvi hiányosságok miatt akkor még a felét sem értette annak, amit megosztottak vele. Akkoriban is írogatott verseket, de az elején eszébe sem jutott, hogy az új munka is történetté formálódik majd egy könyv lapjain.
A norvég vizekről egy idő után a franciákra hajózunk, Hó Márton énekli Serge Gainsbourg-ul, hogy J'ai vu New York, New York USA, majd később szerelmet is vall a közönségnek. Kun körülbelül 4-6 évet élt Franciaországban, előbb Párizsban volt ösztöndíjas, majd Bordeaux-ban dolgozott két évet nyelvi lektorként. Ott van otthon az ember, ahol szeret, mondja, és bár ő nagyjából mindenhol idegennek érzi magát, a francia környezet egy kicsit kevésbé nyomasztja. A nagy közösségekhez (ti. nemzet) való tartozás mindig nehezebben ment neki, de pár napja épp a szomszédos falu meccsén üvöltött a fiával torkaszakadtából, és bár a meccset végül kettő nullára bukta a Songdal, szurkolás közben úgy érezte, mégsem olyan rossz egy nagyobb csoporthoz tartozni. Bár Brassens a nagy kedvenc, azért Gainsbourg-t is szereti (fel is idéz néhány Catherine Deneuve-vel, Whitney Houstonnal és a francia sármőrrel megesett anekdotát), és bevallja, hogy a civil és az író Kun Árpádban is van némi anarchista vonás, ami nem szívleli a tekintélyt, és nem tűri, ha megmondják neki, mit tegyen. Csodabogársága talán más kultúrákban élesebben kiütközik, de mindig magyar írónak fogja tartani magát – természetesen csak akkor, ha leül a számítógépe elé dolgozni. Az afrikai kultúrában nem mélyült el túlságosan, bár sok könyvet rendelt a témában, és meghatározó olvasmányának tart egy interjúkötetet, melynek főszereplője egy vuduvarázsló.
Jó látni, hogy a két meghívott vendég (mindkettő István, a Vörös meg a Kemény) milyen bensőséges büszkeséggel néznek össze, miközben a közönség nevet barátjuk szövegein, leplezi le a cimborákat Winkler, én pedig onnantól pár percig csak az előttem ülő költőkre tudok figyelni, de bárhogy is fülelek, nem hallom, hogy mit sugdosnak egymásnak. Kun 24 éves volt, amikor megjelent az első kötete, és bár a lírai kötetek vannak túlsúlyban az életművében, prózaírással nem a Boldog Északnál próbálkozott először. Az 1995-ben jelent meg az Esőkönyv, ami egy epizodikus prózai munka volt. A műfajváltást Winkler egy költözéshez hasonlítja, kis lakásból nagyobba, a vers szűkös tereiből a regény minden megengedő, tágas szobáiba. Kun szerint helytálló a hasonlat, bár ő sokáig költőnek érezte magát - olyannyira, hogy amikor sok évvel ezelőtt a Sárvári Írókörben az Ilion elolvasása után Tatai Sándor közölte vele, hogy nagyon jó prózát fog írni egyszer, még meg is sértődött egy kicsit. Pedig Egy hét házasság című versét hallgatva (magyar hangja: Elek Ferenc) valóban úgy tűnik, nem is olyan éles a határ vers és próza között.
Az Istvánok közben megérkeznek a színpadra, a keményebbik A kételyek című versét idézi fel 1983-ból (Kun Árpádnak, akivel egyszer beszéltek ilyenekről), a vörösebbik pedig egy novellát választ, aminek felolvasásától terjedelme miatt eltekint, ehelyett jól elspoilerezi az egészet. Egy fiktív tanyán, Ikladberényben járunk, ahová találkozót beszélt meg Kunnal, ám barátja nem érkezett meg, neki pedig a szakadó eső és a nyugalmukban megzavart fecskék miatt nem maradt más választása, mint betörni a házba. Remélte, hogy nem tévesztett ajtót (ill. ablakot), de erről csak akkor bizonyosodott meg, mikor egy olyan költő verseskötetét fedezte fel a szobában, akin gyakran nevetnek együtt esténként. Még csak dél volt, de egy ilyen nyomorult helyzeten csak az alvás segített, ám hogy barátja ne rémüljön halálra az ágyban háló idegentől, lefekvés előtt még kiírta az ajtóra, hogy Árpád, bent vagyok. A történet szerencsére nem szörnyű cliffhangerrel, hanem hepienddel ért véget, mert mire kinyitotta a szemét, Kun már ott állt az ágy mellett.
Elkezdődött, és nem lett vége sosem, épp úgy, mint a Rolling Stonesnak, meséli Kemény István a Sárvári Írókörről, ahol több szerző (pl. Tóth Krisztina) karrierje és a színpadon ülő hármas barátsága is kezdődött. Eleinte csak felolvasták műveiket és véleményezték a másikét, amitől az ember kicsit kevésbé érezte úgy, hogy nem figyel rá senki, nosztalgiázik Vörös – figyeltek, és megmondták, ha rosszat írt. „Csak Népsportot és Galaktikát olvas, mégis kurvajó verseket ír” – hangzik Vörös korabeli kritikája Keményről, majd kiderül, hogy akkor lettek igazán jó barátok, amikor elfogadták, más is tehetséges, nem csak ők. A kezdetben csütörtökönként megtartott találkozók hamarosan egy hétfői alkalommal bővültek, ahol már nem saját, hanem egy bizonyos W. Shakespeare műveit tárgyalták meg. Bár mindannyian beépültek a kortárs irodalmi kánonba, és kaptak már például verseket véleményezésre fiatal költőktől, úgy indultak neki a pályának, hogy nem szeretnének dolgozni, és Vörös szerint ezt részben sikerült is teljesíteniük.
Ismerik azt a viccet, hogy egy magyar házi ápoló (a számítógép előtt ülve: író), egy dán orvos és összesen kilenc gyerekük ül a gyerekmedencében, mire a magyar odaszól a dánnak: Figyelj, jelöltek az Aegonra? Kun Árpád életében ez nem vicc, hanem a norvég hétköznapok. A sikereknél sem sajnálja, hogy nem Magyarországon él, sőt, Aegon-győzelme után kimondottan örült, hogy nem kell ide-oda szaladgálnia és mindenhol felbukkannia. Éppen új könyvén dolgozik, ahhoz pedig kell a koncentráció. Hozott is belőle egy részletet, melyben ismét életrajzi elemekkel ötvözi a fikciót – úgy tippelem, hogy az új regényben 30-70 százalékos arányban a fikció győzedelmeskedik majd. Húsgyári dolgozók húzzák elő benne szoknyájuk sötétje alól a munkahelyről kicsempészett dagadót, kiskamaszok látnak életükben először meztelen női testet és kényszerülnek kisgatyában végigrohanni az udvaron, mert nadrágjuk a szomszéd lánynál landol. Az est végére ismét visszakanyarodunk a nadrágkérdéshez, de az idegenség szelleme és Aimé Billion, legyen akármennyire valós vagy kitalált is, még nagyon sokáig velünk marad. Hazafelé a Blaha Lujza téren vélem látni őket – mágikusan, realistán püfölnek egy kongát.
