A kirekesztés ellen felszólaló szépirodalmi szövegekkel, súlyos szaxofonszólókkal és Szalóki Ági lúdbőröztető hangjával idézte fel a Beszélő című folyóirat kedden este az OSA Archívumban a két évvel ezelőtt történt tatárszentgyörgyi tragédiát.
A romák ellen indított könyörtelen gyilkosságsorozat 2009. február 23-án éjszaka ebben a faluban egy fiatal férfi, Csorba Róbert és ötéves kisfia életét követelte. A rasszista indítékból elkövetett kivégzéseknek kilenc helyszínen összesen hat ember vált áldozatává, és öten sebesültek meg, jelenleg négy gyanúsított ül rácsok mögött.
A cigánykérdés régóta több egyszerű közéleti témánál. Természetesen mindig is létező jelenség volt, az utóbbi években azonban a mindennapok alapvető tartozéka lett. Pártok használják ütőkártyaként jobb- és baloldalon, a politikai korrektségről szóló üres fecsegésnek, az elkenésnek és a szélsőséges hőzöngésnek egyaránt közkedvelt és tetszőlegesen forgatott csodafegyvere. Tökéletes prime time és bulvártéma (külön írást érdemelne a magyar média roma-reprezentációja), újságcikkek, blogok, internetes kommentek nyerik belőle napi szolidaritás- de sokkal többször gyűlöletmuníciójukat, s a nyilvánosság részévé vált ügyek (az olaszliszkai lincselés, a Marian Cozma-gyilkosság, a Blaha Lujza téren élő román kisfiú, a Magyar Gárda létezése stb.) nyomában elharapózott morális pánikok, és egyre durvuló diskurzusok (értsd: kontrollálhatatlan cigányozás) időnként már-már polgárháborús feszültségig fokozódtak. A nyílt rasszista beszéd grandiózus polipként való terjeszkedésének legnagyobb győztese egy olyan párt lett, mely a magyar társadalmat etnikai alapon tematizálva a problémákra adott valódi megoldásokkal kecsegtette választóit, s nagyrészt ennek köszönhetően ma gárdamellényben feszíthet a Parlament kellős közepén.
A legnagyobb vesztesek pedig ott ültek a teremben kedden este: a társadalmat időnként lőporos hordóvá változtató etnikai konfliktusok másik rettenetes következményének, az elborzasztó és irracionális cigányok elleni támadássorozatnak Tatárszentgyörgyről érkező életben maradottai. Az agyonlőtt férfi és kisfia rokonsága, a Csorba család foglaltak helyet az első sorokban, és az ő megsokszorozott arcuk nézett le ránk Csillag Ádám dokumentumfilm-rendező helyszínen forgatott képsorairól, ahogy halott hozzátartozóikat siratják.
Ez a kollektív gyászhoz illő, visszafogott és szomorú est elsősorban nekik szólt. Nekik, és mindazoknak, akiknek a keze ökölbe szorul a gondolatra, hogy az ezredforduló után Magyarországon etnikai tisztogatás valósulhatott meg. Nekik olvastak fel az írók, ki szenvedélyesebben, „társadalmibban”, népét ostorozva; más inkább saját viviszekcióját hajtotta végre, előítéleteit, gyávaságát és tehetetlenségét préselve górcső alá. Voltak egészen apró kis versek, melyek csak látszólag szóltak másról, és elhangzottak nagyon is konkrét üzenetek, levelek a világnak, a családnak. A tragédia képzeletbeli lezajlását megindító minidráma tárta fel, és egy személyesnek tűnő, őszinte vallomás a sztereotípiákkal való küzdelem stációit járta végig. A Szalóki Ági által énekelt népdalokban, Dés László és Dés András felzaklató zenéiben, és az összes költeményben, elbeszélésben, fiktív levélben, üzenetben és regényrészletben együttes célként fogalmazódott meg a közös bűn, a közös felelősség kutatása, és a közöny, a feledés, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” könnyű útjának járhatatlanná tétele.
A rosszmájúan kekeckedő kritikus hatáskörén ennek az egésznek a megítélése bőven kívül esik. Mert lehet, hogy disszonánsnak (bár túlnyomórészt jogosnak) érezte egyes előadók túlhevült politizálását, úgy érezte, hogy Csillag Ádám filmrészleteire ráfért volna egy világosító, egy alapos vágás, no meg egy empatikusabb kérdező, és a körülötte ülőkkel egyetemben csodálkozva pillantott körül, amikor a második óra tizedik percében a moderátor öt újabb írót kért meg, hogy fáradjanak a pódiumra felolvasni. A súlyos történeti háttér és hangulat azonban maga alá temette, s ha nagy ritkán mégis elbambult, vagy a langyosság és a hiperkorrektség jeleit vélte észlelni, a Csillag Ádám-vetítésről zokogva kirohanó cigányasszony látványa keményen rázta fel, s égett az emlékezetébe, akárcsak Csorba Erzsébet elcsukló utolsó mondata: „Köszönöm, hogy még mindig gondolnak rájuk.” Mert az ilyen jelenetek katartikus hatása az alternatívája a kőkemény fajgyűlöletnek. És – minden zökkenő ellenére – az ilyen esteké.
Felolvastak:
Esterházy Péter, Balla Zsófia, Györe Balázs, Halasi Zoltán, Imreh András, Kántor Péter, Krusovszky Dénes, Kukorelly Endre, Lengyel Péter (nem tudott eljönni, szövegét Zsolt Angéla közvetítette), Mesterházi Mónika, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Szijj Ferenc, Vajda Mihály, Vörös István, Závada Pál.
