Fotó: Valuska Gábor, Posztós János
Az nlc.hu Félnap a holnapért! – Csináld máshogy – eljövendő mindennapok című előadássorozata különböző szemszögekből járta körbe a klímaváltozás és a környezeti károk kérdését. Ezek a beszélgetések lazán kapcsolódtak egymáshoz, és csak érintőlegesen az irodalomhoz. A teljesség igénye nélkül hármat választottunk közülük. Ezeken szó esett arról, mennyire nehéz zero waste életet élni, hogy miként élik meg a klímaváltozást a különböző generációk, valamint az izlandi szerző, Jón Kalman Stefánsson is elmesélte, hogyan állnak hozzá náluk a környezetvédelem kérdéséhez.
Megvalósítható és fenntartható-e a hulladékmentesség?
A „Tudsz teljesen „no waste élni”? című beszélgetés azt feszegette, hogy hosszú távon fenntartható-e a hulladékmentes életmód, és a fogyasztók milyen mértékű befolyással lehetnek az iparra. A beszélgetést Hadas Kriszta moderálta. A meghívottak Szőllősi Réka fogyasztóvédelmi szakember, az ÉFOSZ ügyvezetője, Tóth Andrea, a Háztartásom hulladék nélkül blog szerzője és Nagy Réka, aki az Ökoanyu blogot jegyzi.
A „no waste” életmód célja teljesen kiiktatni a mindennapi életünkből a hulladékot, a háztartási szeméttől kezdve a kipufogógázig. Hadas Kriszta indításként felvetette, hogy egy szemétmentes háztartás fenntartása több terhet róhat a nőkre, mint a férfiakra, hiszen a háztartásvezetést leginkább ők viszik.
Tóth Andrea nem értett egyet ezzel: „Szerintem a környezettudatos szokások húzzák magukkal egymást. Én kialakítom a rutinokat, és nem kell erre külön nevelnem a férjem és a gyerekeket, mert ők átveszik tőlem a példát”. Nagy Réka szerint van igazság az állításban. Ő elsősorban a babaváráshoz kötötte az indoklását. „Nálam a terhességem váltotta ki, hogy többet gondoljak a fenntartható jövőre, a férjem pedig ebben partnerként viselkedik – igaz, erre ösztönözni kell.” Szőllősi Réka ezzel szemben határozottan kijelentette, hogy a tudatos vásárlók 95%-a nő. Szerinte a férfiaknak a környezettudatosságról inkább a közlekedési eszközök károsanyag-kibocsátása jut először eszükbe: „Inkább a nagy problémákat látják, amiknek egyelőre az emberiség nem lát a végére”.
„Az átlagembernek nem fér bele az életébe, hogy magának készítse a kozmetikumait csak azért, hogy ne vegyen műanyagflakonos sampont” – vetette fel Hadas. Nagy Réka szerint nem szükséges rögtön a samponkészítéssel kezdeni; azzal is sokat tehetünk a környezetért, ha például utántöltős higiéniai termékeket vásárolunk, mert egy utántöltő tasak jóval kevesebb műanyagot tartalmaz, mint a flakon. „Nem kell elhinnünk, hogy a fülünk botjára is különböző kencére van szükségünk, választhatunk többfunkciós termékeket is.” Ő például egy gondosan megválasztott krémet használ magára és a kisgyerekre is. Az ilyen passzív megoldásokkal, „halványzöld lépésekkel”, ahogy ő kedvesen nevezte, több csomagolást megspórolhatunk, pedig aktívan még nem tettünk semmit. Tóth Andrea azzal érvelt, hogy ha egyszer már megvannak otthon az alapanyagok, akkor kevesebbet kell boltba járni, így máris megspóroltuk azt az időt, amit az elkészítésre szánunk. Nagy Réka még hozzátette, hogy pár perces munkákról van szó; „Ha workshopokon mutatom be egy-egy háztartási szer elkészítését, az mindig két perc, a többi időt pedig kénytelen vagyok körítéssel kitölteni.”
Hadas kérdésére, hogy miért műanyagba csomagolják az élelmiszereket, Szőllősi az élelmiszer-biztonsággal érvelt. „Régen befőzéssel, sózással és más házi tartósító eljárásokkal oldották meg az élelmiszer-biztonságot, de ma már a fogyasztók többsége erre nem hajlandó.” Szerinte a 21. században az ipar higiéniai okokból nem lesz képes csomagolás nélkül dolgozni, inkább a környezetkímélőbb csomagolások terjedését várja a jövőtől. Kiemelte a fogyasztók felelősségét; ahogy mondja, „egy üdítős palack nem ugrik magától a Dunába”. Az van a boltokban, amit megvesznek, ez a fogyasztói társadalom sajátossága, míg a nagyon körülményes megoldások nem fenntarthatók. Ezzel szemben Tóth szerint „pont a fogyasztói társadalom az, ami nem fenntartható, és ezzel kell szembemenni”. Hadas közbevetette, hogy régen voltak, akik az ipari forradalommal is szembe akartak menni, és inkább a manufaktúráknál maradni, de ez kudarcot vallott. Szőllősi rámutatott, hogy világszinten nem lehet majd az embereket kisgazdaságokból táplálni, ugyanakkor pozitív véleménnyel van a tendenciáról.
Hadas egy provokatív kérdéssel zárta le a beszélgetést: „Nem vívunk-e szélmalomharcot? Hiszen nem mi vagyunk a világ”. Tóth derűlátóan reagált, szerinte a környezettudatos életmód lépésenként húzza magába az embert. Nagy Réka hasonlóan vélekedett: „Az életmódváltás olyan, mint a franciafonás. Ha egyszer elkezdjük, mindig belefűzünk egy újabb szálat. Én a rutinokban hiszek”. Szőllősi szerint ódzkodni kell az ilyen lemondó kinyilatkoztatásoktól. „A fogyasztók fogják megváltoztatni a világot, nem az ipar” – mondta, megerősítve a másik két hozzászólást.
De mit gondol erről az új nemzedék?
A „Klímagyászban a generáció” című beszélgetésre is három vendéget hívtak: Nyáry Lucát mint a tizenévesek képviselőjét, Hitka Viktória grafikust és gyermekkönyv-illusztrátort, és Nemes Orsolya generációkutatót. Ezt a beszélgetést is Hadas Kriszta moderálta.
Hitka Viktória nemrég egy blogbejegyzésben írta meg, hogy a kilencéves gyermeke megkérdezte tőle: ő vajon élni fog-e még, mikor a bolygó elpusztul. Adta tehát magát a vitaindító kérdés: hogyan kommunikáljunk a gyerekkel? Hitkának anyaként az a véleménye, hogy a szorongás ellen cselekvésre ösztönzéssel kell felvenni a harcot, de őszintének is kell lenni, és elmondani, hogy mi magunk nem tudjuk megmenteni a Földet, mert ez a különböző országok vezetőin és a döntéshozókon múlik. Hitka egy Sprite-os üvegbe öntve megfogalmazta a kételyeit is: „Vajon mennyire esik rosszul a gyereknek, ha nem kaphat a boltban egy üveg Sprite-ot? Vagy teszem azt, ha egy gyerekzsúron elfogad egy Sprite-ot, már attól is lelkifurdalása lesz?” Mindeközben úgy látja, a gyermeke tevékenyen segíteni próbálja az ügyet, egyszer már egy békés tüntetésbe is belekóstolt, önként vállalkozva, és azt inkább közösségi eseményként élte meg.
Nyáry Luca is úgy tapasztalja, a kortársai közt gyakran felmerülő téma a klímaváltozás, ahogy mondja, a tanáraik is támogatják őket ebben, néhányan még tüntetni is velük tartanak. De hangsúlyozta, hogy elsősorban a saját környezetéről mondja ezt. Kiváltságosnak tartja magát, amiért olyan emberek veszik körbe, akiknek fontos az ügye. „A generációmon érzékelem a klímaválság iránti felelősségérzetet, hiszen nekünk kell majd ezt megoldani. A bűntudatot viszont nem hajlandók magukra vállalni. Hiszen ezt nem mi okoztuk”. Nemes Orsolya Hitkára is visszautalva egészítette ki Nyáry válaszát: „Több korosztály is tüntet, és a klíma miatti aggodalmukban a közösséget élik meg”.
Hadas kétkedő kérdést tett fel arról, hogy lehet-e a tüntetésekkel alulról változásokat elérni. Nyáry szerint nem lehet máshogy. „Fogy az idő, ennélfogva nem elég saját szokásainkon változtatni; másokra is kell hatni”. Saját bevallása szerint nem állt át a zero waste életmódra, mert szerinte azzal tehet a legtöbbet, ha az ismertségét használja fel arra, hogy kiálljon a bolygóért, inkább arra szán időt, hogy a követői számára bejegyzéseket szerkesszen, és ezt minél messzebbre eljuttassa.
A nevelésről és a kultúráról is szó esett. Hadas felvetette, hogy nem része a kultúránknak a környezettudatosság. „A magyar kertek tele vannak szeméttel; abroncsgumival, téglákkal, és gyakran le is vannak betonozva. Ezzel szemben Ausztriában ápolt, rendes kerteket látunk.” Hitka szerint ez elsősorban anyagi helyzet és perspektíva kérdése, és nem szerencsés összehasonlítani minket az osztrákokkal, bár ő is úgy gondolja, hogy ez kultúra kérdése is. Nemes az északi országok példájával megerősítette ezt: „A skandináv országokban a környezettudatosságra nevelés már az oktatás része. Fontos, hogy rendszerszinten épüljön be a társadalomba a környezettudatosság”. Hitka úgy vélte, ez nem elég; nemcsak a szemétszelektálást kell megtanítani a gyerekeknek, hanem igent és nemet mondani, a véleményét megfogalmazni is. Nemes egyetértett. „A jövő generációjának nagyon bizonytalan a jövője; a korábbi generációknak ez nem volt jellemzője, ezért fontos a gyereket felvértezni önbizalommal” – mondta.
Hadas megkérdezte Nyárytól, hogy az ő gyermekeinek vajon milyen világa lesz majd. Nyáry nem gondolja, hogy családot szeretne. „Szerintem a jövő túl bizonytalan, sok borzalmas dolgot látok. Úgy érzem, ha 10-20 év múlva gyermekem születne, nem tudnám belátni, milyen élete lesz.” Ugyanakkor megnyugtatónak tartja, hogy a szüleit, és általában véve azokat a felnőtteket, akik szülők, érdekli az ő jövője, míg a gyermektelen felnőtteken inkább érdektelenséget lát. Szerinte sokat segítene, ha a gyermektelenek is gondolnának a jövő gyermekeire.
És hogyan kapcsolódik a természethez egy „zöld” szigetország?
A Menny és pokol-trilógia megjelenése okán az NLC színpad vendégül látta a szerzőt, Jón Kalman Stefánssont és feleségét, Sigrídur Hagalín Björnsdottirt. A beszélgetés a Természet ereje címet viselte, és Andersen Dávid vezette. Ez az interjú leginkább az izlandiak természethez fűződő viszonyáról szólt, ami metaforikusan még az írói technikák megvitatásában is jelen volt.
Andersen egy statisztikai adattal vezette fel a beszélgetést; Izlandon a lakosság 30%-a publikál életében. Sigrídur Hagalín Björnsdottir így nyilatkozott: „Ez soknak hangzik, de valójában ez Izlandon nem véletlen, mert az országban erős tradíciója van az önkifejezésnek”. Stefánsson ezt azzal indokolta, hogy „Izlandnak történeti okokból nincs háttere ahhoz, hogy sok művészt neveljen, nincsenek monumentális épületeink, történelmi emlékeink, mert úgy alakult ki, hogy a tehetséges emberek számára az írás az önkifejezés fő eszköze.”
Stefánsson egy korábbi nyilatkozatáról is szó esett, miszerint nem tartja magát írónak. Most finomította a kijelentését. „Úgy értettem, mindig kihívás számomra újat írni, és ilyenkor mindig olyan érzésem van, hogy nem tudom, hogyan kell írni.” Ugyanakkor elmondta, hogy ezt ösztönző stressznek tartja. „Vannak terveim arra, hogy mit fogok írni, de minden írás közben történik, az első vázlatoknál még nem tudom, igazából miről fog szólni a könyv.” Sigrídur Hagalín Björnsdottir egészen máshogy dolgozik, mert ő újságíróként kezdte a pályafutását, ennélfogva az írás számára cselekményközpontú, és sok kutatómunka előzi meg. „Én nem esem költői transzba, mint ő” – mondta félig nevetve.
A kérdésre, hogyan viszonyulnak a már elkészült könyveikhez, Stefánsson így válaszolt: „Mindig meglepődök, mikor fellapozom az új könyvemet. Hiszen addigra már rég egy újon dolgozom. Úgy értem, ismerem a könyvemet. Megírtam, miért olvasnám el?” Mint mondta, addigra már el szokta felejteni az érzést, amiben a könyvet írta, és teljesen másban van. Sigrídur Hagalín Björnsdottir máshogy vélekedett: „Szerintem a könyv olyan, mint a gyermek. Én teremtettem, felelősséggel tartozom érte.”
„Előfordul, hogy ki kell vágni egy szereplőt egy történetből. Használják később újra másik történethez?” – kérdezte Andersen. Stefánsson egyértelmű nemmel felelt; „Egy ágat nem lehet levágni a fáról, és csakúgy másik fára rakni. Olyankor meghal.”
Ezután Andersen arról érdeklődött, milyennek látják az izlandiak kapcsolatát a természettel. Hagalín elmondta, hogy: „Izlandon mindig is harcoltunk az elemekkel; a gleccserekkel, a tengerrel, az időjárással, de számunkra a természet sosem ellenség, hanem inkább az identitásunk része. Ugyanakkor Izland nagyon materialista nemzet. Sokat fogyasztunk, és a természeti örökség és a fogyasztói társadalom normái között folyamatosan ellentét feszül bennünk.” Stefánsson szerint őket még nem befolyásolja annyira a klímaváltozás, keveset gondolnak rá. Andersen közbevetette, hogy az adatok alapján Izlandot nagyon zöld országnak tartják, de Hagalín emlékeztette, hogy ez nem teljesen igaz. „Ha Izlandról el akarok utazni, ahhoz mindenképpen repülnöm kell. Nagyon kényelmes, hogy akármikor elrepülhetek a Kanári-szigetekre, és ezt feladni valahogy rémálomnak tűnik. Visszafelé menni nehéz.”
„Az új könyvben a narrátor mintha szellem lenne” – jegyezte meg Andersen, majd arra kérdezett rá, hogy állnak az izlandiak a spiritualitással. Hagalín szerint minden izlandi hisz a tündérekben, mert nagyon erős a kapcsolatunk a mítoszokkal, a családdal és a flolklórral. Kalman ennek az okát abban látja, hogy Izland nagyon ritkán lakott ország. „Nagyok a távolságok. Két lakott terület közt vad természet fekszik, ezért fel kellett találniuk saját teremtményeinket. „Könnyű úgy éreznünk, hogy a természet egy élő, lélegző dolog, ami összeköti az emberiséget. Innen már csak egy lépés hinni a szellemekben és a tündérekben.”
Andersen záró kérdése a migrációra irányult. A könyvben az egyik szereplő barna szemű, mert „valaki egyszer régen itt járt, és itt hagyta neki a barna szempárt”. Hagalín kifejtette a véleményét: „Szerintem, ha teljesen bezárunk, a kultúránk is el fog tűnni. Ez sokat vitatott kérdés Izlandon. Kell-e beengedni az országba idegeneket. De egy szigetországról van szó. Egyes vélemények szerint ki kéne zárnunk másokat, de ezt én nevetségesnek tartom.” Stefánsson is emellett érvelt; „Ha elzárjuk magunkat, megfulladunk.”
Szerző: Széplaki Berta
