Fotó: Koppándi Anna
Kornis Mihály legújabb kötete, az Egy kisfiúban élek, visszarántja olvasóját saját gyerekkorába, a legelső tapasztalatok izgalmas és félelmetes kavalkádjába. A remekül összeválogatott régi és új szövegek az író eddigi életművének esszenciáját alkotják. A szerzővel az ihlet természetéről, a nyelv és a játék fontosságáról, az alkotás misztikájáról és az örökké elérhetetlen, titokzatos Másikról beszélgettünk.
A kötet válogatott írások alcímmel jelent meg, de a könyv zömét mégis az új szövegek teszik ki. Miért kerültek bele régebbi művek is?
Az félig-meddig tréfa, hogy ez egy válogatott kötet. Csak annyiban válogatott, hogy válogatottan jó, mármint az író véleménye szerint. Mint mondani szokás, van, aki a műveit és van, aki a válogatott műveit írja. A Kalligram (Mészáros Sándor) ötlete volt, hogy a Csecsemő emlékirataiban már megjelent Anya-prózaversek kerüljenek be a kötetbe, a sok kisfiús történet mellé. Amikor a Seolt is hozzávettem, rájöttem: lehetne ez akár egy válogatott kötet is. Mert ha minden elpusztulna az életművemből, és csak ez a könyv maradna meg az utókornak, nem bánkódnék nagyon.
Kornis Mihály: Egy kisfiúban élek – Válogatott írások
Kalligram, 2015, 272 oldal, 3490 Ft
Ebben a bizonyos értelemben mégiscsak válogatottnak könyvben kilenc új írás van, és csak három vagy négy régi. Sokat írok, egyre többet. Furcsa dolog ez. Egészen 2000-ig nehezen író ember voltam. A berlini ösztöndíj, az ott töltött másfél év és a belső történések úgy hoztak haza engem, hogy aztán tíz év alatt tíz könyvet írtam. Azóta is folyamatosan írok. Minél öregebb leszek, annál gyorsabb élettempóban írok: élek. Másoknál ez fordítva van. Én ötven után kezdtem igazán jól érezni magam a bőrömben. Nem lódít a könyv címe: Egy kisfiúban élek. Ez a kisfiú pedig az álmaiban, az írásaiban él.
Mit gondol, mi az oka annak, hogy most sokkal termékenyebb író, mint fiatalabb korában? Mi változott meg a másfél éves németországi ösztöndíj során?
Addig voltak írói problémáim, amíg azt hittem, hogy kötelező vázlatot írni és azt meg is kell valósítani, mint egy rendes írónak, aki fölépíti a regényét, utána pedig megírja. A Napkönyv írása közben jöttem rá, hogy nem fogok többet vázlatot írni. Én valójában költök. Leülök, csendben figyelek, és ha eszembe jut egy mondat, akkor az az írás első mondata lesz. Ha ihletett állapotban vagyok, utána abból már következik valami, aminek van füle-farka, van eleje, közepe és vége. Ha megkérdezik tőlem, ki diktálta, és mi célból, megmondani nem tudnám. Csak azt, hogy nagyon éltem közben. Éltem, élek, amikor írok. A hozzám hasonló alkatú íróknak a világhoz való viszonya a költészet.
Az írás számomra elmélkedés, valamiféle ima. Azért írok, hogy gondolkodjam és általa jelen legyek a valóságban. Tulajdonképpen az íráson, sporton, az olvasáson és barátságokon kívül más nem foglalkoztat a világból. Pontosabban felfogom, hogy körülöttem milyen állapotok vannak. Régen volt közélet, már ahogy én azt elvárom. Ma már nincs. Nem gondolom, hogy volna értelme bárminek az íráson kívül. Egy dolog maradt még a külvilággal fenntartott kapcsolatomból: a tanítás. Tanítás, szűk körben. Sok-sok éven át a Színművészeti Egyetemen és a Magyar Író Akadémián tanítottam, mostanában meg minden szombaton eljön hozzám öt-hat ember és meghallgatja, amit fontosnak tartok elmondani.
Mint a legtöbb könyve esetében, most is készült hanganyag az írások mellé. Miért olyan fontos Önnek, hogy kép vagy hang is tartozzon a szövegekhez?
Mert hozzátartozik a műveimhez, illetve azok egyik megjelenési formájához, ha az én előadásomban hangzanak el. Eredeti megjelenési formájuk az írott, de a beszédes – az beszédesebb! Olyan világban élünk, ahol az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Nagyon sokan vannak, akiket még érdekelne az irodalom, de már futtában élnek, számítógépek mellett kuksolnak, én pedig szeretném megtartani őket. Megtartani. Elsősorban ezért csinálom. Személyes viszonyt tartok szükségesnek kialakítani azokkal, akik még befogadják a művet. Fokozatosan szeretném elérhetővé tenni egész életművemet a magam előadásában, ingyen elérhetően, felkerülnek a youtube-ra és más közösségi site-okra.
Fotó: Völgyes Valéria
Szinte minden kötetében fontos szerepet kap az önazonosság kérdése, a „hogyan lettél azzá, aki vagy” problematikája. Ebben a könyvben is ez tűnik az egyik fő kérdésfelvetésnek. Írni csak mély önismerettel lehet?
Vannak írók, akik e nézetet tagadják. Úgy gondolják, attól félnek, ha magukat ismerik meg először, mielőtt másokat is megismernének és ábrázolnának, már nem fognak tudni miről írni. De szerintem a komoly írók Laurence Sterne-től Nádas Péterig mind tudják, hogy önismeret nélkül világismeret – csupán elképzelhető, de az nem valóságos. Az önazonosság annyit jelent, hogy önmagamhoz, a mélymaghoz szeretnék hű maradni. Ott az én iránytűm. Ezt jelenti az, amikor azt adom könyvcímnek is: „egy kisfiúban” élek. Iránytűm a kezdeti pillanat. A kezdet pillanata az elsőtől az utolsóig. Sok korai emlékem van. Ezek nagyon jellemzőek arra, aki álmodja őket. Önmagam kutatása a világ kutatása.
A létezés, a Másik, a Másikhoz való viszony keresése – nem is tudom mióta, ez érdekel.
A kezdeti néhány évemben – az első ötben? az első tízben? az első húszban? – ért élmények belém égtek. Írásaim minduntalan visszatérnek ide. Még a kötetben szereplő Vajda Mihály esszé-monológban is, pedig hát az nagyon másról akar szólni. Bármilyen gondolatmenet esetén visszajutok a kezdethez. Rájöttem, hogy ontológiával, performatív erővel és hatékonysággal a csecsemő foglalkozik, mert ő folyamatosan beleütközik abba a – különben abszurd – ténybe, hogy „vagyok”. Nem tudja másképp látni a dolgokat, mint ahogy adódnak neki.
A kötet egyik legizgalmasabb írása számomra a Nóra pillanata volt. Ez már nem gyerekszemszögből megírt szöveg, viszont mégsem áll távol a létezést firtató nagy kérdésektől.
A Nóra pillanata erotikus szöveg. Az erotikus képzeletet szabadnak és szentnek gondolom. Ezt a szabad szentséget akartam érzékeltetni, hogy megvigasztaljam azokat, akik azt hiszik, hogy ha ők ilyesmin képzelegnek, akkor pornográf a fantáziájuk. A pornográfia démonizált erőkultusz, aljas rituálé, amely még a szexualitás szentségét is el akarja venni az emberi képzelettől – tárgyként, termelésként és áruként állítva be azt, ami nem tárgy, nem termelés és nem áru.
A létezéssel, illetve egy másik testi létezővel való szembekerüléskor érzi azt az ember, hogy valami nagy dolog történik vele. Amikor rájövök, hogy ki az, aki nélkül nem tudok élni, de akiről csak a testem érzi, hogy kicsoda. De a testem az gondolkodik. Ebben az értelemben lehetséges a nagy narratíva bukása után is megtalálni a természetfelettit, például a testiség élményének rétegezettségében. Bennünk áll a bál. S jobb, ha bennünk vagy egymás közt mer mindez felrobbanni bennünk, akár a képzeletünkben, akár az ölelkezéseinkben, mint hogyha a harcterekké tett városok lángolnak, milliók pusztulnak néhány elmebeteg bűnöző kielégítetlen és a bensejébe rothadt vágya miatt.
Az ember a szabad képzeletében is, a valóságosan létezők iránti képzeletbeli kapcsolatában is megpróbálhatja megkeresni azt, ahol a végtelennel találkozhat. Még az is előfordulhat, hogy megesik velünk a valóságban is. Az ember ilyenkor (utólag) belátja: hát én csak hittem, hogy tudom, ki ő. Mind a Nóra esetében, mind új könyvemben, amit most írok, a Tekintetek című fejezetén dolgozom éppen, az első fejezetben azt élem újra, hogy csecsemőként milyen érzés volt az anyám szemébe pillantani, mi él, ki él bennem abból, amikor a tekintetünk végtelenül egymásba zuhant. Ezek olyan élmények, amikről érdemes írni.
Egész életemben ugyanazt írom. Ha majd valaki veszi a fáradságot, hogy átnézze, mit csinált ez az ember, akkor azt fogja látni, hogy mindig csak eggyel foglalkozott. Azzal volt elfoglalva, hogy létezik. Annak próbált utánamenni, hogy ezt hogy kell érteni. A Végre élsztől a Dunasiratóig nincs olyan írásom, ami ne erről szólna.
Élni veszélyes és még jó, ha tragikus és nem katasztrofikus (értelmetlen) karakterű. Maga az emberi létezés katasztrofális – vagy sokáig, esetleg mindvégig annak tűnhet – azzal, hogy meghalunk, hogy az életünk egy darabig olyan, mintha soha nem szakadna vége, és nálunk létezőbb nincsen, aztán egyszercsak kiderül, hogy – semmi. Mint ahogy semmi(nek látszik vagy tetszik) a születésünk előtti idő is a mi szemszögünkből, „mielőtt idejöttünk volna”. Akkor viszont, ami közte volt, ez az úgynevezett élet, ez mi volt? Volt? Van? Megfoghatatlan. Ezen én nem tudok továbblépni. Erről szól az összes könyvem. Hogy: ha nem voltam és nem leszek, akkor most mi van.
Azért nem tudtam így írni fiatalabb koromban, mert akkor úgy gondoltam, hogy a külső és a belső különbözik. Valójában az Egyik és a Másik különbözik. Az idegen, az örökre meghódíthatatlan, akiről nem tudom, hogy kicsoda, ezért érdekes. Az író, a művész az a valaki, akinek eszközei vannak arra, hogy a másik emberhez közelebb jusson, ami által ő is közelebb jut saját magához. Aki veszi a fáradságot, hogy meghallgasson egy zeneművet vagy elolvasson egy könyvet, az magához is közelebb jut, miközben olvas vagy hallgat.
Az Élet és Irodalomban megjelent egy kritika az Ön kötetéről. Láng Zsolt úgy fogalmazott benne, hogy „Kornis nem gyerekhangon szólaltatja meg az egykori gyereket”. Nekem viszont pont az tetszett az írásokban, hogy nem redukálódott a nyelvezet vagy a gondolatvilág a gyerekszemszög miatt, számomra a gyerekhang épp így volt hiteles és valós.
Nem azt játszom, hogy felnőtt vagyok, mert a felnőttnek a sorsa nagyon nehéz. A bácsi vagy a néni úgy gondolja, hogy alapjában különbözik a gyerekektől, pedig egy valamire való néni nem néni, hanem egy örök kortalan lény. Karinthynak van egy rövid krokija, amelyben vonaton egy csecsemővel és annak kíséretével utazik az író. A kupéban megy a nagy ügyübügyü, mindenki mondja, „jaj, de édes vagy, meg kellene zabálni, drágám, édesem” majd amikor végre egy pillanatra Karinthy egyedül marad a kicsivel, és a gyerek rájön, hogy vele beszélhet őszintén is, és azt mondja „Nevem Réz Jeromos”, komolyan bemutatkozik, normális tekintetre normális választ ad. Karinthy a gyermekkori énjét teljesen sosem – félig se! – felejtette el.
Kornis Mihály kisfiúként a Dunakorzón (fotó: Fényszöv archív)
Tulajdonképpen ez egy opció. A magyar irodalom bővelkedik komor világlátású remekírókban és költőkben is. Egyik sötétebb és vigasztalanabb a másiknál. Érthetetlen, hogy miért van még mindig egyáltalán ez a világ? Amikor már régen nem volna szabad lennie. Hallatlan. Egyetértek velük különben. De csak mint néző, nem mint alkotó. Mert ettől még, hogy ezt így látjuk, nem javul a helyzet. Vannak azonban másféle magyar írók is, és nem csak Karinthy Frigyes, de Ottlik Géza is, és nem csak Móra Ferenc, hanem Szentkuthy Miklós is – akik szerint a világ és az univerzum még annál is nagyobb csoda, hogysem reménytelennek mondhatnánk az egész hóbelevancot. Vannak páran a magyar irodalomban, akiknek a valósághoz való viszonya igen hasonló az enyémhez. Ennek a lényege csak az, hogy az ember nem írónak gondolja magát. Hanem… Valaki más. Persze van egy kisfiú-énünk, amelyik, ha nagyon megszorítják, azt mondja az újságíró néninek, kérdésre, igen, író vagyok, pontosabban szeretnék az lenni. De ha a remélt Jóisten megkérdezné tőlem, mondd Mityu, te tényleg azt hiszed, hogy író vagy, azt válaszolnám neki: Csak nem képzeled, hogy nekiállnék egy ekkora hülyeséget beadni magamról? Neked?
Az új kötet nagyon sokféle nyelvi regiszteren szólal meg. Hogyan alakult ki a nyelvhez való különleges viszonya?
Nehéz engem fordítani, mert egyszerre írok irodalmi nyelven és beszélek egy félig magyarrá züllött jiddistől átitatott budapesti argót, meg mindenféle egyéb nyelveket, elég sokat, emeltet és alant csordogálót, jassznyelvet, gyereknyelvet, a legkülönbözőbb magyar nyelvfajtákat, amik ráadásul nem is külön-külön vannak benne a szövegeimben, együtt és egyben használom őket. Mert énbennem is egyben vannak.
Próbálok visszaemlékezni, hogy miként játszottam a szavakkal a gyerekkoromban. A játékaimat hamar elrontottam, viszont a képzeletjátékok elalvás előtt, vagy a nyelvi játékok, a különféle brűbrü-dumák hónapokig, évekig elszórakoztattak. Sokkal korábban kezdtem beszélni a családi legendárium szerint, mint ahogy a gyerekek szoktak. Elég gyorsan megtanultam folyamatosan beszélni. Édesapámnak hároméves koromban volt egy majdnem halálos kimenetelű szívinfarktusa, amiből nagyon nehezen jött ki, gyakran kórházban volt, vagy szanatóriumban.
Édesanyám velem beszélgetett. Én, mint hároméves gyerek a beszélgetőpartnere lehettem! Beszédkészségem fejlődésére ez a legelső időszak, úgy kettő- és négyéves korom között, elementáris hatással volt. Felfedezett engem. Rájött, mondta, hogy velem jó beszélgetni. Most képzelheti… Jó volt, jó. A nyelvem úgy fejlődött, hogy elszórakoztatott, saját magamat az unalom közelgő pillanataiban meg tudtam menteni azzal, hogy rászoktam például a belső beszédre elalvás előtt. A Tenyerembe csorog le a holdfény című novellában írtam meg ezt. A nyelv számomra érzéki dolog. Olyasmi, mint a tánc vagy a csók. A nyelv lehetőség, hogy egy másikat, aki idegen és titokzatos, elérjek.
Viszont nem mindenki tud ezen a nyelven válaszolni. Van, akit az én beszédkészségem némaságra kárhoztat. Egyébként a nem olyan jó beszédű emberek gyakran beszédesebb gondolkodók, mint azok, akik csak beszélni tudnak. Például Bodor Ádám. Nem egy fecsegő alkat, zavarba is jön, ha nagy nyilvánosság előtt beszélnie kell. Ám amikor megszül egy történetet, a nyelvi képzelet, a nyelv tudattalanjához való szabad viszonyában látomásosan precízzé válik, amely pontosságot annak nyelvi ereje teszi költői valósággá.
Szóval különválasztanám ezeket a képességeket. Van nyelvi erő, ami az írásban jelenik meg, de létezik a jó irodalomnak az a fajtája is, ami a nyelviség tobzódásában páratlan (például James Joyce), és van, amikor az ember nyelvben gondolkodik. Nem fogalmi a gondolkodásom, hanem nyelvszerű. Ezt lehet nagyon ócskán is csinálni, mint egyes kabarettisták, de lehet nagyon magas színvonalon is, amikor nem poénokból áll a világ, hanem heurisztikus nyelvi fölfedezésekből, mint egy egyperces novella, vagy egy Füst Milán-vers, vagy egy Szomory-regény.
Kornis Mihály 16 évesen (Forrás: Fényszöv archív)
Rengeteg könyvet írt, mégis kevés fórumon lehet hallani, olvasni a műveiről. Ön sikeres írónak érzi magát?
Nem sokan foglalkoznak velem, emiatt valahogy még sincs rossz érzésem. Olyan kultúrpillanatban élünk, hogy az, akivel a nyilvánosság sokat foglalkozik, könnyen összepiszkolódhat. Koszosra fogdossák. Szerencsés vagyok, hogy ez a világ nem fogad be: lehetőséget teremt a való látására. De tény, hogy ki vagyok rekesztve. Hibás vagyok benne, én magam is elég sokat tettem ezért, kiléptem az összes szervezetből, kizárólag a Széchenyi István Művészeti Akadémia tagja vagyok, kiléptem még az Írószövetségből is, mindenhonnan. De hamisnak érzem már a világi közösségeket. És ha a műveim arról szólnak, hogy nem hiszek a világi közösségekben, akkor nem is teszek úgy, mintha hinnék. De hát mindennek ára van. Magyarul írok, és a világon a legjobban magyarul tudok, ebből élek, szellemi szempontból is ez a nyelv az életelemem, legalapvetőbb, elementáris javam.
A magyar nyelv a közösségem. Azokkal van közösségem, akik még olvasnak.
Nem hiányzik a közösséghez való tartozás?
Közösséget a magyar irodalom múltjával érzek. Illetve a jelenével is, csak ez egy annyira összetört jelen. Tudom, hogy szeret Tandori. És még sokan. Petritől kaptam az indíttatást, Orbán Ottótól a szerkesztői segítséget, Balassa Péter és Fodor Géza jobban ismerték, amit és ahogyan írok, mint én, és ezért hozzá tudtak szólni. Valami nagyon különös, távoli-közeli kapcsolat fűzött Borbély Szilárdhoz, akitől kaptam egy kínai unikornis fehér lovat, miután elolvasta a Napkönyvet. Ő szeretetet adott, mert én is tudtam, hogy kicsoda ő, mint Ferencz Győzőről is; ezek az emberek nekem olyanok, mint a Berlin felett az égben az angyalok, akik látják a másikat. Amikor meg akarok vigasztalódni, előveszem Tandorinak valamelyik kötetét. Madárnak születni kell…! című művét például imádom, ez a kedvenc Tandori-könyvem. Felfogható egy madártartási szakkönyvnek is, de ugyanakkor egy káprázatos költői remekmű. Ezt olvasom újra és újra. Tandori kötetében olyan, mintha ott volna az összes családtagom. Nekem már nem él egyetlen rokonom se, mert olyan családból származom, ahol én vagyok a legeslegutolsó mind a két ágról, aki még él. De ezek szellemi rokonok. A madarak attól azok, akik, hogy Tandori kialakította velük azt a fantasztikus viszonyt, amit én is átélek ilyenkor. Így az én viszonyommá, az én közösségemé is válnak.
Annyira hedonista vagyok, hogy minden közösségnek a nem eléggé megbízható, álságos formájától inkább elhúzódom és azokat a közösségeket favorizálom, amelyek talán kevésbé megfoghatók, de valóságosak.
Fotó: Tausz Gábor
A barátságok viszont nagyon is fontosak lehetnek Önnek. Ebbe a kötetbe is bekerült Tábori Pál története, illetve a Nekem az ég - Hazafutás című szöveg is. Mindkét írásnak a barátság az egyik központi témája.
A Hazafutás valóban az én barátságélményemnek állít emléket. Életem egyik legfontosabb alkotása. A barátság az egyike a legtragikusabb fogalmaknak az emberi életben. A valóságos, kézzelfogható, sorsesemény-szerű barátságok a másik halála vagy a saját magunk tökéletlensége miatt előbb vagy utóbb véget érnek. Nekem az alapélményem, hogy elveszítem a barátaimat, vagy azok csalódnak bennem. Nagyon nehéz a férfiaknak barátkozni. Még leginkább akkor lehet, ha össze se barátkoznak, hanem csak távolról becsülik egymást, mondjuk, mindent elolvasnak a másiktól.
Sokkal rosszabb természetem volt életem első negyven évében, mint a következő harmincban, és azalatt elintéztem, hogy mindenki igyekezzen tőlem távol maradni. Senki nem számíthatott simulékony fogadtatásra. Vagy éppenséggel azt láthatta, hogy én mindenáron szeretnék a barátja lenni, és ez idegesítette. Van bennem egy reménytelen vágy, hogy mindenkivel jóban legyek, aki megérdemli. Csakhogy azok közül, akik megérdemlik, sokan nem akarnak az emberrel barátkozni.
Ezen nem lehet segíteni, ez ugyanolyan, mint a szerelem. Az ember nagyon sokszor lesz szerelmes úgy, hogy a másik semmit sem érez iránta, és még csak számon se kérheted, hogy miért nem. Más az ízlése, a neveltetése, a világa, a gusztusa – csupa igazolható dolog. Mostanában már nem az bánt, hogy miért nem szeret valaki, hanem, hogy én miért nem vettem észre annak idején eléggé, ha valaki pedig nagyon szeretett engem. Neki milyen fontos lett volna, ha én szeretem! Ha valami módon viszontszeretem. Ahogy az ember közeledik a halálhoz – ki tudja, öt vagy tizenöt évem van még –, szóval, amennyire ez a képletes végpont közeledik, annál többet jut az ember eszébe: jobban kellett volna szeretnem.
Beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, hogy akkor sem lenne szomorú, ha az egész életművéből csak ez a kötet maradna meg. Ennek ellenére dolgozik új szövegen?
A műnek, amin most dolgozom, egy hatalmas I betű a címe (az első részlet a Lettre Internationale utolsó számában jelenik meg most). Szemléleti keretét az adja, hogy megpróbálom a Másikban megjelenő transzcendencia-élményem hogyanját megfogalmazni. Addig is ettől a Kisfiútól most felhőtlenül boldog vagyok. Lehet, hogy ezért tudom ilyen nagy lendülettel írni a következőt? Ezt egész életemben olyan ritkán éltem meg. Általában amikor kész voltam, úgy éreztem magam, mint akit lebombáztak, mintha kiürítettek volna és nem maradt volna bennem semmi. Egy-két évig tartott, amíg fölépültem ebből. Néha tovább. Kiöntöttem magamból az utolsó fillérig mindent, ami volt, mégis úgy éreztem, nem lett egészen olyan, amilyennek szerettem volna – de, ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudok jobbat. De most, a hatvanhetedik felé cammogva, még a sajtóhibák se vették el a kedvem. Úgy éreztem, amikor megjelent, jó ez, ahogy van. Ha meg úgy tesznek, mintha nem lennék, vagy nem tetszik nekik, hogy vagyok, az ő bajuk. De tényleg. Múlj el, gonosz varázs.
Szerző: Forgách Kinga
