Kiss Tibor: Neonradír
Bookline Könyvek, 2012, 144 oldal, 3992 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Egyetemen tanult a képzőművészetről, diplomája van arról, hogy tehetséges festő, mégis autodidakta zenészként ismeri az ország. Egyszerre ír dalszöveget, fest tele hatalmas vásznakat és koncertezik a Quimbyvel. "Mindent kipróbáltam, aztán semmi sem lett belőlem igazán" - mondja magáról Kiss Tibi, aki három éve dolgozik a képzőművészeti munkáit összegyűjtő albumán. Eredetileg mesekönyvnek szánta, de később rájött, inkább a több mint húsz év alatt összegyűlt rajzait, festményeit, kollázsait rendezi tematikus és időrendbe - ennek az eredménye lett a Bookline Könyveknél ma megjelenő Neonradír című képeskönyv.
Az elmúlt tíz év egyik legérdekesebb és egyben legsikeresebb zenekara a Quimby, aminek énekese és dalszövegírója, Kiss Tibor állt elő a Neonradírral: mintha benyúlt volna a saját torkába és belülről kifordította volna magát, aminek a végeredménye egy nagyon sűrű, őrült festményfolyam lett. Az énekesről kevesen tudják, hogy elvégezte a képzőművészeti egyetemet, a rajzolás és festészet a lételeme. Mindig rockzenész és festő akart lenni, mondjuk sikerült is neki mindkettő. A három korszakra szétválasztott képeskönyv pontosan és szemléletesen meséli el Kiss Tibi élettörténetét: a dunaújvárosi gyerekkort, a későbbi meztelen öregembereket rajzoló főiskolás diákéveket, a New York-i kalandozást, majd a küzdelmeit a démonokkal, a gyönyörrel, az alkohollal és a drogokkal, hogy végül az egyéves elvonó utáni megtisztulással zárjon. A Neonradír képekbe fojtott élettörténet, önfeltárulkozás és a legszemélyesebb vallomás, amelyet csak megerősítenek zenésztársa és barátja, Varga Livius rövid dialógjai.
Bár országosan ismert zenész vagy, azt kevesebben tudják, hogy végzettséged szerint egy egészen más művészeti ágban kéne elsősorban tevékenykedned, hiszen festő szakon végeztél a Képzőművészeti Egyetemen. Miért alakult ez így, nem bánod, hogy a képzőművészeti munkáidra is a Quimby zenekarral elért sikerek fényében tekintenek?
Igazából ez a két dolog elég régóta együtt fut, az pedig, hogy miként tekintenek rám, nem irányítható. Alapvetően gyerekkoromtól képzőművésznek készültem, és a gimnázium alatt jött mellé a zene, csak valami furamód beelőzött, meg aztán hangosabb is. Fokozatosan átkerült a hangsúly a zenekarra, és háttérbe szorult a rajz meg a festészet. A rock and roll ellenállhatatlanul beszippantja az embert, és én szívesen engedtem a kísértésnek. Ez azzal járt, hogy nem lett belőlem óriási képzőművész. De oda se neki. Ha rosszban szeretnék lenni magammal, akkor minden olyan tevékenységemet szapulhatnám, ami a másiktól veszi el az időt. Sok szeletre oszlik az életem, és önmagában egy-egy szelettel akár elégedetlen is lehetnék. Ezért inkább igyekszem együtt tekinteni a kreálmányaimra, szerepléseimre és mindarra amivel foglalkozom. Amúgy is sok közöttük az áthallás, a szövegek képisége, a dalok hangulatisága, a formák és színek ritmusa egyazon univerzum játékszerei.
Mindig volt műtermed vagy csak külön helyiséged, ahol dolgozhattál?
Nem, sőt a egyetem óta most van először. A próbaterem mellett bérelek egy kis szobát. Alkalmi megoldások voltak, általában lakáson belül, de az ilyen több szempontból is necces. Egyrészt a szagok miatt, másrészt ez a tevékenység igen nagy kosszal jár. Egy otthon légkörének polgári hangulata mélyen frusztráló és egyáltalán nem inspiráló az alkotás szempontjából. Ha arra kell odafigyelnem, hogy lehetőleg csak felmosható mennyiségű festék folyjon a parkettára, már ott ette meg a fene. Persze diszkrétebb dolgokat, grafikákat ilyen helyen is lehet készíteni, de aztán csak kikívánkozik az emberből az állat, és elindul a kísérletezés, fröcskölés, új lehetőségek kipróbálására.
Mik ezek az új dolgok, mi inspirál téged?
Bármi, például a múltkor eszembe jutott, hogy úgy is el tudnék mozdulni a térben, ha nem ecsettel festenék, hanem kipróbálnám, milyen egy műanyag infúziós tűbe beletenni a festéket, és azzal spriccelni a vászonra. Aztán van, amikor nem sikerül a kísérlet: egyszer egy pár képet betonlakkal kentem le, és pár hónap múltán néztem, hogy mi a fene van ezekkel, olyan mások lettek. Kiderült – bár erre senki sem figyelmeztetett –, hogy a betonlakk szép lassan, de biztosan felzabálja a képet, és mostanra szinte teljesen tönkrementek ezek, csak a körvonalak vannak meg. Ilyen például a Monkey for president című képem, mára nem maradt belőle semmi. Szerencsére még idejében készült róla egy fotó, így az eredeti meg lett örökítve, és benne is van a könyvben.
Térjünk kicsit vissza a kezdetekhez, gyerekkorodban is festő akartál lenni?
Igen. Nagyon korán kiderült, hogy nekem ehhez van igazán érzékem. Emlékszem, egész kicsi gyerek voltam, amikor egyszer odamentem édesanyámhoz, hogy mit csináljak, anya, unatkozom. Azt mondta: rajzolj, kisfiam. És attól kezdve nem unatkoztam. A szó legszorosabb értelmében szenvedélyemmé vált a festés: szétszedtem a bútorokat és a lapjaikra pingáltam. Egyszer édesanyám arra jött haza, hogy a panellakás egyik faláról egy ordító ember nézett vissza rá. Többször a lépcsőház elé küldtek le festeni, hogy ne csináljak nagyobb piszkot. Szóval igen, a kezdetektől tudatosan képzőművésznek készültem, aztán most már nem is tudom, mi vagyok igazán.
De mégis, milyen lenne Kiss Tibor, a főállású festőművész?
Hihetetlenül hatásfüggő ember vagyok, és pont az a bajom a vizuális kultúrával, hogy nem ugrik rám, nem akar felzabálni, nem éri el azt a hatást, amit egy torzított gitár például. Ha csak a képzőművészetre fókuszálnék, akkor valami nagyon hangos, nagyon monumentális dologba kezdenék. De a zenei hatáshoz képest számomra minden művészet ‘halk’. Nyilván nehéz azt az eksztatikus állapotot felülmúlni, amikor a muzsikus villódzó fények és hangorkánok vákuumában suhan az őrület határán, száll a flow-ban.
Aztán felébred, és nem igazán azt látja, amit elképzelt.
Igen, alkotás közben vannak olyan áldott, illuzionisztikus pillanatok, mikor szinte egyenértékűvé válsz a Teremtővel. Aztán két-három nap múlva ránézel az adott, patetikus alkotására, és azt kérded: mi ez a szar? De kellenek az ilyen lelkiállapotok ahhoz, hogy az alkotás pillanatában elhidd, hogy amin dolgozol, az remek. Ha nem ez van, akkor mindent fel kell robbantani, fel kell égetni, tönkre kell tenni, le kell mázolni magad körül, és a modorosság porain újra kell építeni a pillanatot.
De mikor tudja a művész, hogy az, amit csinál, az készen van és úgy jó, ahogy van? Értem, hogy eljön ez az érzés, de min múlik, hogy “az alkotás pillanatában” elhiszed, hogy remek, amit csinálsz?
Hát ma már nem vagyok maximalista: elfogadom, hogy a kép nem tökéletes, megelégszem a viszonylagos alapossággal. A minőség mellett legalább olyan fontos, hogy élvezzem, amit csinálok. Ha csak görcs rángat és a feszengés, akkor az egész szart sem ér. Az egyetem alatt például egy ideig, hogy egy kis pénzhez jussak, másolatokat csináltam másod- és harmadvonalbeli festők képeiből, ezeket aztán például szállodákban akasztották ki. Németalföldi képek, lovascsata, csendélet szőlőfürttel és kacsával, ilyesmik. Utáltam, de havonta két, három ilyenből megvolt az albérletre a pénz. Egy hétvégén épp otthon voltam Dunaújvárosban, az egyik szörnyű unalmas képen kellett volna dolgoznom, amikor annyira elegem lett, hogy fogtam a vásznat, megfordítottam, és egy törött vonalzóval festettem magamról háromnegyed óra alatt egy önarcképet. Szóval az akciót is élvezni kell, nemcsak az eredményt. Nincs olyan képem, amire ha ránézek, ne találnék benne valamit, amit megváltoztatnék, mégis van néha egy sugallat, ami azt mondja, ez kész, és akkor el kell tudni engedni.
Ez az elengedés azt jelenti, hogy a képtől magától is könnyen megválsz? Egyáltalán, mennyire rendszerezted eddig a munkáidat? Mondhatjuk, hogy a Neonradír az első, teljes dokumentálása az eddigi életművednek?
Azt azért nem mondanám, hogy minden képemre pontosan emlékszem, pláne nem időrendben, de nagyrészt megvannak. Mégsem voltam soha a szó klasszikus értelmében véve katalogizáló művész. Voltak zűrös korszakaim, évek, amelyeket alig tudok felidézni. Üres lapokat adhatnék körbe a környezetemben, hogy meg tudnák-e írni esetleg, mi történt. Mondjuk akkoriban nem is festettem, inkább csak rajzolgattam. Aztán vannak szükségtelen apróságok, amelyek megragadnak bennem. Változó, hogy milyen nehezen válok meg egy-egy képemtől: van olyan, amit nem szívesen adnék el, van, amelyiket a szüleim tartanak nagy becsben, aztán van olyan, amelyiket eladtam egy üveg whiskeyért, és még csak nem is emlékeztem rá utólag, és van olyan, amit pont azért sajnálok, hogy eladtam, mert sok emlékem kötődik hozzá. Például, mikor 1995-ben három hónapot töltöttünk Liviusszal New Yorkban, ott sok képet festettem, de egyik sincs már nálam. Na ezeket sajnálom. Egyébként igyekszem minden korszakból megtartani néhány jellemző festményt,
De, ahogy mondod, a Neonradír pontosan ezt a célt szolgálja. Olyan három éve gondoltam egyet, és egy barátomat megkértem, hogy szedje velem össze a mindenféle cd-ken, memóriakártyákon és dvd-ken meglévő fotókat a munkáimról. Ahogy elkezdtük nézegetni őket, ő mondta először, hogy ebből könyv is lehetne. Az első terveim között az volt, hogy a képeim mellé, köré kitalálok egy történetet, egy szimbolikus mesét egy kis figuráról, Zulejkáról, ami valóságban egy furcsa, kicsit ijesztő, tömlős hasmelegítő játékbábu. A mese pont arról a folyamatról szólt volna, ahogy Zulejka elfogadja magát, ezeket egészítették volna ki a képeim, már a cím is megvolt: Zulejka álma. Aztán kudarcot vallottam, mert én tényleg nem vagyok író: képtelen voltam elviselni, hogy míg én csak a harmadik oldalnál tartok konkrétan az írásban, a fejemben már a századikon. Teljesen összezavarodtam, nem volt kitartásom hozzá. De a dolog még mindig izgatott, így jött az ötlet, hogy csináljunk egy olyan könyvet, amelyben össze van szedve minden fontos munkám. A képeimet én válogattam és kommentáltam. Egyfajta napló ez, mert lineárisan haladva az életem minden fontos korszaka meg van benne örökítve. A saját megjegyzéseim mellett Livius néha ködös, máskor nagyon pontos visszaemlékezései magyarázzák a képeket.
Azt mondod, nem festettél, mikor a legmélyebben voltál, mégis fontos fejezete ez az időszak a könyvnek, rengeteg rajzot találunk itt. Hogy maradtak ezek meg?
Igen, ezek a firkák és apró skiccek a legfontosabbak számomra. Egy kívülállónak a legértéktelenebbnek tűnhetnek, de nekem mind a legmélyebb pillanataimról szólnak, amikor szó szerint lyukat ütött a toll a papíron. Ilyenkor nincs művészet, mert nincs semmi sem. Aztán, mikor kicsit tisztul az ég, igyekszik az ember kihányni magából az őrületet. Ezekben a rajzokban benne van a teljes lelki megsemmisülés. Konyhákban, kórházakban, villamoson, bulikban születtek ezek a fecnik. Valami papír mindig volt a közelemben. Rajzoltam a körülöttem és a bennem kavargó masszát: elszáradt növény az asztalon, spanglizó mobiltelefon, szeptember 11. a tévében, mákteázók a konyhában, paralidércek a limbikus rendszerben stb. Nem volt nehéz később összeszednem ezeket a papírokat, mert mindenhol ott voltak körülöttem, tisztább pillanataimban gyűjtögettem is őket.
Azt tudjuk, hogy a rehabilitáció időszakában rengeteget írtál, a Kilégzés album szövegei Komlón születtek. De rajzolni, esetleg festeni is volt lehetőséged?
Dehogy, és ezen én is megdöbbentem. Mielőtt rehabilitációra mentem, úgy képzeltem, hogy majd viszem magammal a festékeimet, a vásznaimat, a kutyámat, a gitáromat, és majd elleszek egy sarokban. Mikor aztán a felvételin közölték, hogy ez nem egy művésztelep és nekem is részt kell vennem a közösség életében, összetörtem. Ugyanaz játszódott le bennem, mint anno a diliházban, ahová, mikor bementem, azt hittem, hogy majd egy romantikus Van Gogh-i magányban, félőrültként, termékeny alkotásban fogom leélni az életemet. Aztán az első művészetterápiás foglalkozáson kezembe adtak két filctollat és egy A4-es lapot, hogy rajzolgassál, kedves bolond. A rehabon is a terápia és a közösség életében való részvétel volt az első. Amikor pedig volt alkalmam elvonulni, inkább gitároztam és szövegeket írtam.
