François Azouvi: Le mythe du grand silence. Auschwitz, les Français, la mémoire
Fayard, 2012, 500 oldal
Hiába a szenzációhajhász címadás, a neves francia történész, François Azouvi nem botrányt szeretett volna csapni A nagy csend mítosza: Auschwitz, a franciák, az emlékezet című könyvével, hanem új műveleti területet nyitni a felszínes megfigyelő szemében igencsak agyontárgyalt holokauszt kutatásában. Persze új utakat keresni, új csapásokat találni csak ott lehet, ahol már van egy többé-kevésbé elfogadott narratíva a második világháború alatti zsidóüldözéssel kapcsolatban. Lehet, hogy nagyobb elmaradások vannak e téren, mint sejtettük? Milyen holokausztkönyv tud még sokkolni 2013-ban? Mihez képest mond újat A nagy csend mítosza? Létezik-e Franciaországban a feltételezett holokauszt-konszenzus vagy sem? Tényleg kihagyna a franciák emlékezete – és ha igen, kit terhel ezért felelősség? És persze a legfontosabb kérdés: mi magyarok mit tanulhatunk Azouvi megállapításaiból? K. Horváth Zsolt társadalomtörténészt, az ELTE BTK tanárát kérdeztük a könyvről.
Minden látszat ellenére elképzelhető, hogy valójában nem merünk emlékezni a holokausztra?
Ahogy a téma egyik kitűnő kutatója, Henry Rousso mondja, Vichy és a francia kollaboráció miatt a háború utáni francia emlékezet kihagy, meghátrál az emlékek súlya alatt. Az eddigi emlékezetpolitikai konszenzus szerint a francia társadalom csak az 1960-as éveket követően szembesül a háborús szerepvállalással, benne a kollaborációval és a deportálásokkal. Ezzel párhuzamosan a francia felelősség kérdése is elmosódik, így történhetett meg, hogy François Hollande köztársasági elnök csak igen későn, 2012-ben, a párizsi Vél'd'Hiv-i razziát követő deportálások 70. évfordulójakor ismerte el Franciaország felelősségét a deportálásokban. Azouvi azt állítja, téves az a beállítás, hogy az 1960-as évekig Franciaország nem szembesült a holokauszt morális, politikai és kulturális következményeivel.
K. Horváth Zsolt, társadalomtörténész, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének oktatója. Kutatási területe a kulturális formák és gyakorlatok társadalomtörténete a 20. századi Magyarországon és Európában.
Mennyire számít leleplező jellegű műnek Azouvi könyve?
Az alapvető kérdés, melyet A nagy csend mítosza kapcsán úgy a szakmai, mint az értelmiségi vitákban feltesznek az, hogy mi a különbség a „tudni valamit valamiről" és „tudatában lenni valaminek" között? Azouvi könyve igen nagy, szenvedélyektől és személyeskedésektől sem mentes vitát váltott ki Franciaországban, mégpedig azért, mert a komoly kutatáson alapuló mű felmondja az eddigi történeti és emlékezetpolitikai konszenzust. Olyan ismert történészek, mint – egyebek mellett – Henry Rousso, Annette Wieviorka ugyanis az 1980-as évek végétől azt az álláspontot képviselik, hogy a háború után sem a IV., sem az V. Köztársaság nem szembesült igazán a háborús kollaboráció és a deportálások felelősségével. Ugyan volt bizonyos felelősségre vonás a háború lezárást követően, de az egyrészt szűk körű volt, másrészt nem követte valódi társadalmi vita.
Ebben a felemás, Európában egyébként korántsem egyedülálló helyzetben csak a hatvanas években felnövő második nemzedék volt az, mely kétségbe vonta a háborút átélt nemzedékek, beleértve a politikusok generációja által táplált közmegegyezést. A maga részéről ugyan a történelemtudomány már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is rámutatott , hogy az V. Köztársaság hivatalos emlékezetpolitikájával szemben a levéltári dokumentumok alapján gyökeresen más kép alakul ki Franciaország háborús szerepvállalásáról. Robert O. Paxton 1972-es, egy év múlva Franciaországban is megjelenő, fentebb idézett könyve szakított az 1954-ben Robert Aron által rögzített képpel, amennyiben Pétainben nem a nagy háború hősét, a franciák nagypapa-figuráját, az épuration, az 1944–1945-öt követő számonkérések áldozatát, hanem a kollaboráns vezetőt látta és láttatta. Az amerikai történész leszögezte: a németekkel való együttműködés nem kikényszerített, de francia részről felajánlott volt; nem Franciaország megmentése, hanem a köztársasági és demokratikus hagyományok felmondása volt, mely a „forradalom felülről" ambíciójára támaszkodott, s mely – mint 1940. október 24-én Pétain Hitlerrel közölte Montoire-ban – „új kezdetet" ígért a franciáknak.
Paxton tehát megerősítette a korábban a német Eberhard Jäckel által már kimondott tézist: a nácikkal való együttműködés nácikkal való együttműködés volt. S jóllehet a hetvenes évek elején napvilágot látott e kötet franciául is, a nagy felháborodást mégsem Paxton műve, hanem Marcel Ophüls Le chagrin et la pitié (A bánat és a sajnálat) című 251 perces dokumentumfilmje okozta. A film több ponton is felsérti a korábban rögzített emlékezetpolitikai konszenzust: az első, hogy nem nagy történelmi szereplőkben és tablóképben gondolkodik (de Gaulle voltaképpen hiányzik a filmből), hanem a mindennapokra és többnyire névtelen, hétköznapi emberekre, a francia léptékben kisvárosnak számító Clermont Ferrand kapcsán. Ophüls műve ugyanakkor nemcsak a hallgatólagos vagy kényszerített együttműködést emeli ki, hanem a hagyományos katonai és nacionalista neveltetésben felnövő Christian de Mazière alakjával felmutatja a büszke francia kollaboráns ideáltípusát: aki hitt az új rendben, a katonai fegyelemben, s abban, hogy a republikánus eszme okozta 1940-ben Franciaország vesztét. A film nem is annyira tartalmával, hanem a fogadtatással vívta ki a francia társadalom kitüntető figyelmét. Történt ugyanis, hogy a francia médiahatóság, az ORTF voltaképpen betiltotta a filmet, amennyiben nem engedte az állami kézben lévő televízióban való bemutatását, így korlátozott kópiával, csak mozikban volt látható. A filmszínházak ennek ellenére, vagy éppen ezért, páratlanul hosszú ideig, 87 héten keresztül műsoron tartották A bánat és a sajnálatot, melyet így körülbelül 600 ezren láthattak. A film politikai súlyára jellemző adalék, hogy François Mitterand választási kampányában ígéretet tett arra, hogy győzelme esetén a filmet bemutatják a televízióban. Ígéretét betartva a dokumentumfilmet végül 1981. október 28–29-én, két részletben mutatta be a FR3; s az akkori adatok szerint 15 millióan nézték.. Ezzel a nézőszámmal egyetlen történelemkönyv sem vetekedhet. Azouvi új könyve azonban nem mond teljesen ellent ennek a beállítódásnak, de a közvetlen a háború utáni viták újraolvasásával és –értelmezésével arra mutat rá: a franciák 1944-től újra és újra elővették a deportálások kérdéskörét, tehát nem állítható, hogy nem tudtak róla, inkább az látható, hogy nem voltak tudatában annak morális, érzelmi, kulturális, sőt politikai súlyával.
Tehát az eddigi konszenzus szerint a nyolcvanas évekre rögzülnek az új emlékezetpolitika keretei, melyben már megjelenik a francia felelősség kérdése is. Mennyiben mond újat Azouvi könyve?
Ha nem is szó szerint, de Azouvi könyve azt a kérdést feszegeti, hogy miért nem nézünk szembe azzal, amit, amiről tudunk. Világos, hogy ez nem tisztán történelemtudományos kérdés, amennyiben a holokauszt komplex, lélektani, szociálpszichológiai, gondolkodástörténeti, kulturális aspektusaira irányítja a figyelmet. A kötet előszavában Azouvi bírálja azokat a történészeket, akik kritikátlanul elfogadták a fentebb vázolt konszenzust, vagyis azt, hogy a hatvanas évekig nincs komolyan szó a holokauszt feldolgozásáról Franciaországban. Az alapvetően a kultúratörténet eszköztárával (folyóiratok nyilvános vitáinak, irodalmi művek és filmek fogadtatásának elemzése) fellépő munka arra mutat rá, hogy a háború másnapjától megindul egy értelmiségi diskurzus, mely változó intenzitással és kontextusban ugyan, de végigvonul a korszakon.
Másképpen fogalmazva, azt a tézist igyekszik cáfolni, hogy a nyolcvanas évekig nem volt komolyan szó a holokausztról, s hogy csak a társadalmi emlékezet formáinak megerősödésével kerül a nyilvánosság elé a deportálások kérdésköre. Egyfelől, 1944 szeptemberének sajtóvitáinak gyászmunkája és szégyentudata, Izrael állam létrejöttének fogadtatása, Anne Frank naplójának 1950-es fordítása, továbbá az a tény, hogy 1953-ban, 1955-ben és 1956-ban három olyan regény nyert Goncourt-díjat, mely érinti a háborús népirtás kérdését, mind azt támasztják alá, hogy a holokauszt kérdése jelen volt a nyilvánosságban. Alain Resnais 1955-ös Nuit et brouillard (Éjszaka és köd) című filmje, Anna Langfus Le Sel et le soufre (A só és a kén) című, a varsói gettóról szóló önéletrajzi elbeszélése (1960), továbbá az a tény, hogy Erwin Leiser Mein Kampfjának vetítésekor, 1960 őszén, öt hét alatt 100 ezren váltanak jegyet,megmutatja, hogy a francia közvéleményt nem hagyja hidegen a kérdés.
Azouvi jelzi, hogy bár az említett művek némelyikében nem tűnik fel explicit módon a „zsidó" szó, vagyis nem azonosítják a népirtás áldozatait a zsidókkal, ebből szerinte nemcsak az elhallgatásra lehet következtetni, de arra is, hogy a korszakban, vagyis 10-15 évvel a háború befejezése után az többnyire egyértelmű volt. Nincs itt tér még felsorolni sem az összes, a könyv által feldolgozott művet, vitát vagy eseményt, legyen elég itt annak hangsúlyozása, hogy a mű centrumában annak a kulturális háttérnek a további feldolgozása áll, mely az 1961-es Eichmann-pertől, az 1967-es Hatnapos háború, majd az 1971-es, Paul Touvier-nak szóló köztársasági elnöki közkegyelmen át (utóbb, 1994-ben emberiesség elleni bűnökért mégis elítélik) Claude Lanzmann Shoah című filmjéig, illetve Klaus Barbie 1987-es peréig tart. Természetesen Azouvi is tisztában azzal, hogy 1944 és 1987 között a társadalmi, politikai, esztétikai, morális konszenzus nagyban megváltozott, ám mégis azt az álnaiv kérdést teszi fel: hogyan tartható mindezek ellenére az az állítás, hogy a nyolcvanas évekig, mikor is az emlékezet, a tanúságtétel, a visszaemlékezés a történelem- és társadalomtudományok terébe lép, nem volt szó Franciaországban a holokausztról? Ezt nevezi a „nagy csend mítoszának".
A díjnyertes könyv méltatásán túl, milyen viták, ellenvélemények fogalmazódtak meg Azouvi munkájával kapcsolatban?
Egyfelől nem véletlen, hogy a rendkívül gazdag kulturális háttéranyagot felvonultató A nagy csend mítosza rangos díjat nyert, s hogy többen elérkezettnek látták az időt, hogy a mítosszal való leszámolásról írjanak. Másfelől azonban az impresszív történeti anyag feldolgozásának méltatásán túl azt az első látásra értelmetlen kérdést is fel kell tennünk, hogy: ki miről mit tudott? Másképpen fogalmazva, az a könyvben bőségesen alátámasztott tény, hogy a francia értelmiségi elit a háború másnapjától folyóiratokban, regényekben, filmekben, utóbb perek kapcsán vitatkozott a holokauszt, a népirtás kérdéséről egyben azt is jelentheti-e, hogy mondjuk a többnyire populáris kultúrát fogyasztó alsóközéposztály is szembenézett a kérdés súlyával. Vagyis a társadalomtörténeti, szociológiai látásmód hiányzik a könyvből, mely világosabbá tenné: az a tény, hogy az elit egy mégoly fontos dologról vitatkozik, korántsem jelenti azt, hogy az más osztályhelyzetben és kulturális környezetben élő társadalmi csoportokat is érdemben elér, befolyásolni tud. Ennek ellenére a könyv egyik nagy értéke, hogy rámutat: a Vichyvel kapcsolatban kidolgozott rossz lelkiismeret – minden vita ellenére – „maga alá temette" a holokauszt problémáját Franciaországban, így csak az előbbi újraértékelése tette lehetővé a népirtás újragondolását is. Ebből a szempontból Azouvi könyve nem mond élesen ellent a fentebb vázolt, főként Henry Rousso neve által fémjelzett álláspontnak, inkább kiegészíti azt, s újabb kérdéseket vet fel. Nevezetesen azt, hogy a hagyományosan nagy hatással rendelkező francia értelmiség holokauszttal kapcsolatos vitái hogyan tudtak marginálisak maradni évtizedeken keresztül; ez már komoly emlékezetpolitikai kérdés, melyet valószínűleg új kutatások fognak majd vizsgálni.
Hathat-e egy – Magyarországról nézve – partikuláris témával foglalkozó könyv a hazai kutatásokra? Érdemes lenne-e lefordítani François Azouvi könyvét?
Első látásra valóban úgy tűnhet, a magyar olvasóközönségnek nem sok köze lehet ehhez a könyvhöz: a kötetben feldolgozott kulturális hivatkozások egy része ugyanis ismeretlen Magyarországon. De nem így van-e ez szinte minden történeti művel kapcsolatban, mely valami ismeretlent szeretne megmutatni? A könyvben hivatkozott művek vagy események másik részének azonban igenis van magyar vonatkozása is: az Anne Frank naplója, az Eichmann-per vagy a Hatnapos háború a korabeli Magyarországon sem voltak ismeretlenek, vagy hatástalanok. Érdemes lenne a kultúra- és társadalomtörténet eszközeivel itthon is feltenni azt a kérdést, ki miről mit tudott? Nem tabudöntögetés lenne a cél, de érdemes lenne például közvetlenül a háború után megjelenő visszaemlékezések, önéletírások, tényirodalmi művek alapján újragondolni ezt a kérdést, melyet Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című összefoglaló műve is csak az epilógusban tárgyal, igen röviden. Elemzés után kiáltanak – egyebek mellett – az 1945-ben megjelent Magyar Golgota-sorozat darabjai, például Palásti László A bori halálút regénye című munkája vagy Vajda Zoltán József Lapátos hadserege. De ugyanígy Zsadányi Oszkár Mindenki szolgája című munkaszolgálatos beszámolója (Magyar Téka, 1945) vagy Királyhegyi Pál hátborzongató Mindenki nem halt megje (Globus, 1947). Miért adja ki Káldor György könyvkiadója Jean-Paul Sartre Réflexions sur la question juive című esszéjét Vádirat az antiszemitizmus ellen cím alatt 1947-ben? Magyarországon érthető módon Bibó István 1948-as, terjedelmes esszéje a legismertebb, de munkája azért nincs teljesen egyedül a korabeli mezőnyben sem; érdemes volna a kontextust újrafogalmazni az eddig elhanyagolt művek elemző újraolvasásával. Természetesen nem hasonlítható az államszocializmus politikai kontextusa a fentebb vázolt francia példához, de újragondolásra mindenképpen érdemes. Vagy hogyan reagál az 1960-as évektől a művészet erre a kérdésre? Csak a példa címén: Jancsó Miklós Jelenlét-trilógiája (1965, 1978, 1986) a hiány, az elpusztított zsidóság nyomán maradt ürességet, Fábri Zoltán Utószezonja pedig épp az Eichmann-per kapcsán egyéni etikai felelősség és a társas morális közöny viszonyának kérdését feszegeti. Ott vannak továbbá Major János Scharf Móric emlékezete (1966) vagy Az agresszor lelepleződik (1967) című csodálatos vaskarcai, Molnár Gergely Anne Frank álma című szerzeménye, illetőleg Erdély Miklós Verzió (1981) című kísérleti filmje, mely a maga módján mind-mind e kérdéskörre reflektálnak, s melyeket érdemes volna a kultúra- és eszmetörténeti kontextus szemszögéből is újragondolni. Nem biztos, hogy tartható marad az az álláspont, hogy a holokausztról – akár avant la lettre – nem lehetett beszélni; ami marginális marad, az attól még létezik, s ha szűkebb csatornákon is, de kommunikál, hatást fejt ki. Ehhez Azouvi könyvének magyar fordítása komoly energiát adhatna úgy a szempontrendszer, mint a módszer szempontjából. A nagy csend mítoszának zárlata a miértre is választ ad: „Az egyesek által elkövetett bűn, bármily hatalmas legyen is az, nem minimalizálhatja mások jóságát és bátorságát, bármily kevesen legyenek is. Mert a rossz, ahogyan a jó is, mérték nélkül való".
Szerző: Gát Anna
