A külföldi sajtó már egy éve cikkezik a Mademoiselle S. szenvedélyéről – eredeti címén Mademoiselle S – Lettres d’amour 1928-1930 –, az egykori brunei francia nagykövet, Jean-Yves Berthault által közreadott kőkemény pornó-levélregényről, pontosabban levélgyűjteményről, amelyet az 1920-as évek konzervativizmusának, prüdériájának tabuit ledöntő ikonikus kordokumentumként tartanak számon. Nagyjából egy évvel a franciaországi megjelenés után a könyv magyarul is megjelent.
(szerk.): Mademoiselle S. szenvedélye - Levelek egy szeretőhöz
Tarandus, 2016, 216 oldal, 2990 HUF
Adott egy jó családból származó, egyedülálló, fiatal nő Párizsban az 1920-as évek végén, aki már korából adódóan is tele van lekötetlen szexuális energiával. Ő Simone. A városban tett utazásai során a buszon rendszeresen összeakad egy fiatalemberrel, a már nős Charles-lal, aki, hogy elmélyítsék a szemezéssel egyértelműsített kölcsönös vonzalmat, leszólítja őt. Ezzel kezdetét veszi szenvedélyes és viharos kapcsolatuk, ami két évig, 1930-ig tart. Közben mindketten olyan radikális változáson mennek keresztül, ami minden bizonnyal későbbi életükre is kihatással van. Mindezt persze csupán a Berthault által kiválogatott és a Mademoiselle S. szenvedélyében közreadott, Charles-nak címzett, Simone-féle levelekben elhintett morzsákból tudjuk összerakni.
A vintage, a strapon és a BDSM
Simone a leveleiben ugyanis kevéssé reflektál bármilyen életeseményre a szexuális aktusokon és a testközelből tapasztalt lelki változások tünetein kívül. Figyelmét a Charles-hoz fűződő viszonyának, pontosabban a leplezetlen őszinteséggel feltárt szexuális életének határátlépései kötik le.
„A vérembe oltottad a bűnt és most semmihez sem fogható vad szeretkezésekre vágyom. Szeretlek, szeretlek, mint egy tüzelő állat. Érezni akarom, ahogy a lényembe hatolsz, ahogy a húsomba élvezel. Oktalan állatként akarok élvezni, akár simogatsz, akár ütlegelsz.”
– írja egyik korai levelében Charles-nak. Ekkor már bőven átlépték a kor által egészségesnek tartott határokat. A klasszikus felállástól lassan, fokról fokra jutnak el a kínzásig, onnan pedig már csak egy ugrásra vannak a férfi-női szerep megcserélésétől. Simone tudatát és a kapcsolatot mintha teljes egészében Charles igényei és az annak kielégítésére tett fantáziálások, tervek, gesztusok uralnák – Simone a végsőkig kiszolgálja a szerelmének nevezett férfit. A kiszolgáltatottság érzete mellett azonban legalább annyira fontos számára az újdonság hajszolt megismerésével szemben érzett izgalom, mint a szerepcseréből fakadó dominancia diadalma. Olyan feloldhatatlan, szélsőséges érzelmi kettősség mozog benne, ami miatt maga Berthault nevezi – orvosilag – hisztérikusnak Simone személyiségét. De valahogy Charles is így lehet ezzel, hiszen egyszerre vállal domináns, és az akkori bebetonozottnak tűnő férfiképpel szemben elítélt, kiszolgáltatott női szerepet. A levelekből például kiderül, hogy szereti – mármint szexuálisan – ostorral, bőrszíjjal, esetleg, bármivel véresre verni Simone fenekét, persze csak miután az ágyhoz kötözte, de ugyanúgy hajlandó kiszolgáltatni magát az élénk fantáziával megáldott leányzó kreatív ötleteinek – az sem baj, ha fájdalommal jár, sőt. Olvasóként nehéz megítélni, hogy a kapcsolaton belül a levelezésben és az aktusokban mit tekinthettek pajzán játékosságnak, és mit durva határátlépésnek.
Kapcsolódó cikkeink:
Brunei francia nagykövete erotikus regényt szerkesztett
A legperverzebb kívánságaimat is teljesíted? - Levelek egy szeretőhöz
Ha kicsi a tét, a kedvem sötét: jöhet a threesome
Simone a férfikielégítő szerepében találja meg identitását; ennek rendel alá mindent, bármenyire is fontos számára saját kielégítettsége, ami mintha szintén nem lenne más, mint a férfi erejének bizonyítéka. A szerepcsere azonban a Lotte – ami a Charlotte derivátuma, ami a Charles női megfelelője, igen, Simone kreativitása tényleg nem ismer határokat – és Simone közti viszonyra nézve végzetes következményekkel jár. Charles valószínűleg a maga módján félénk, de az ágy bonyolult viszonyrendszerén kívül legalábbis nem domináns, és feltehetőleg készséggel veti alá magát a lány új ötleteinek. Simone utolsó nagy dobása, hogy szerez egy harmadik játékost, egy szerencsés disznót – ahogy ő nevezi. Mármint egy férfit az ő Lottéjének. Aki az újdonságba kóstolva talán képes lett bevallani magának az azonos neműekhez való vonzódását, ami előtte, a Simonne-nal töltött együttlétekben csak implicite foglaltatott benne. Mindenesetre elhagyta a lányt. De talán nem csak ezért. Berthault, aki a könyv elő és utószavában, lábjegyzeteiben sokat foglalkozik Simone lelkivilágával, arra a – fent már említett – következtetésre jut, hogy Mademoiselle S. valószínűleg bipoláris zavarral küzdött és elképzelhetetlen volt, hogy Charles hosszú távon vele maradjon. Mindezekért Berthault kiáll Simone mellett és a kor erkölcsi képmutatásával szemben a női szabadság, bátorság és erő példaképét látja benne. Minden bizonnyal igaza van, de ne feledkezzünk meg Charles-ról sem, akinek a házasélet mellett fenntartott viszonya felett valószínűleg hamarabb szemet hunytak volna, mint Simone esetében, bi- vagy homoszexualitása felett azonban korántsem. Innen, a huszonegyedik századból szemlélve S. és C. története nem tűnik egyedinek és megrázónak, de 1928-30-ban még más volt a helyzet. Nem tudjuk, életük hogyan alakult a szenvedélyes kapcsolat után, de ki tudja, Charles lelke talán bansheeként még mindig Párizs utcáit rója, fiatal lányokra vadászva, kezében egy 1929-es kiadású, harminc centis modellel… De térjünk vissza a könyvre.
Nyelv a lelke mindennek
Most nem arra a nyelvre gondolunk, mellyel Simone partnerének ánuszát izgatva, annak „barna húsában kutat”, hanem arra, amellyel intim aktusaikról számot ad. Amellyel frontális támadást indít a bebetonozott erkölcsök retorikája ellen. Szókimondásában azonban, mintha egyhelyben toporogna. Mintha soha nem tudná elmesélni azt, amit újra és újra megpróbál: az aktusok lényegét. Árnyalja persze a képet, hogy nem mindig ez a célja. Olykor csupán annyi, hogy fantáziálásainak vagy éppen elmúlt légyottjuk verbalizálásával izgalomba hozza Charles-t, a levelek címzettjét. Minél többet mesél el, minél inkább a testiségre helyezi a hangsúlyt, levelei annál inkább pornográffá válnak, a kettejük kapcsolatán kívül álló, lényegében kukkolóvá degradált olvasónak pedig egyre idegenebbé. Simone leveleiben azonban nemcsak testi vágyait tárja fel, hanem a kapcsolattal és önmaga elégségességével szemben támasztott félelmeit, kételyeit is. Ezek a csapongó, félig reflexív, félig önreflexív gondolatsorok keretezik az egyes levelek pornótörzsét. A Berthault által mondottakból kiindulva és figyelembe véve Simone őszinte kitárulkozásának sikertelenségeit, és azt, hogy a levelek csak egy irányba szólalnak meg, vagyis a Charles – bár Simone-tól tudjuk, hogy küld levelet, de tartalmát nem ismerjük – hallgatása által fellépő űrt, az olvasó akár szívszorító élményként is megélheti a Mademoiselle S. szenvedélyét.
És ha igen, és ha nem?
Berthault a levelek közreadásával kapcsolatban kínosan ügyel arra, hogy azokat kordokumentumként hitelesítse. Ezzel a gesztussal nemcsak leveszi válláról a szöveg minőségét illető felelősségét, de figyelmezteti is az olvasót, hogy semmiképp se irodalmi szövegként olvassa a Mademoiselle S. szenvedélyét – ez fontos, mert a leveleknek egyébként vajmi kevés irodalmi értékük van. A kérdés, hogy mennyire etikus egy ilyen levelezést közreadni, azonban fel sem merül benne. Sőt, a nő diadalaként értelmezi a leletet, melyről az egész világnak tudnia kell. Mindezzel együtt talán meglepő lenne, ha egy filológus-terminátor épp ezekben a percekben rántaná le a leplet Berthault ebben az esetben zseniálisnak mondható, az egész világot megrengető szövegjátékáról. De ez már egy teljesen más történet.
Szerző: Szmerka Dániel
