A világ leghíresebb naplóját épp írójának tragikus sorsa emelte ki a második világháborús naplók sorából, és adott utólag minden egyes bejegyzésnek baljós felhangot. A napló mindenkori olvasója ugyanis tudja azt, amit írója az írás pillanatában még nem – hogy hiába a vágyak és az álmok, Anne Frank sosem fogja megérni azt a kort, hogy beteljesíthesse azokat.
Anne Frank 1945 februárjában vagy márciusában halt meg a bergen-belseni koncentrációs táborban, mindössze tizenöt éves volt. Naplóját édesapja, Otto Frank rendezte sajtó alá, ő kezelte az írói hagyatékot. Ez viszont azzal is járt, hogy a kézirat szerkesztésekor önhatalmúlag kihagyott olyan részeket, amelyek szerinte nem vetettek volna túl jó fényt a családra, vagy amelyeket ő maga túl intimnek tartott.
Ari Folman és David Polonsky: Anne Frank naplója
Fordította: Bernáth István és Laza Réka, Park Kiadó, 2018, 156 oldal, 3450 HUF
Pedig személyében az akkori Anne Frank – a történelmi kort leszámítva – nem különbözött sokban egy mai kamasztól. Folyamatos érzelmi hullámvasúton robogott: állandóan harcban állt a családjával, különösen az anyjával voltak nagy csörtéi, utálta, hogy örökké a tökéletesnek beállított nővéréhez hasonlítják, éles szemmel analizálta szülei pragmatikus alapokon nyugvó házasságát, halálosan szerelmes volt egy fiúba (vagy néha csak magába a szerelembe), és érdeklődéssel fedezte fel a saját testét és annak változásait. Közben nagyon mély tusakodás, vívódás zajlott a lelkében, amit meglepő érettséggel és éleslátással dokumentált:
„Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni, azt is, hogy milyen vagyok… belülről, de sajnos csak a magam számára. És valószínűleg, sőt biztosan ez az oka annak, hogy én magamat a belső adottságaimmal, a többiek meg a külső adottságaimmal tartanak engem sikeredettnek. Bent magamban a tiszta Anne mutatja nekem az utat, de kívülről nézve nem vagyok egyéb egy pajkosan ugrándozó kecskegidánál. A vidám Anne mindenen csak nevet, szemtelenül felesel, közönyösen vonogatja a vállát, mint akinek semmihez semmi köze, de ó, a csendes Anne ennek pont az ellenkezőjét teszi. Ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, mennyire bánt ez a rettenetes erőlködés, hogy megváltozzam, de minduntalan túlerővel találom magam szemben.”
Anne Frank kamaszkorát persze nagyban meghatározta, hogy zsidóként 1942-től bujkálnia kellett a családjával, és olyan emberekkel kényszerült egy rejtekhelyre, akiket amúgy kevésbé bírt volna elviselni – közéjük tartoztak a van Daan (a valóságban van Pels) család tagjai, vagy egy Albert Dussel nevű fogorvos (Fritz Pfeffer).
A közös bujkálás rengeteg kompromisszummal, lemondással és kellemetlen pillanattal járt, és ezeket a hétköznapokat Ari Folman és David Polonsky képregénye is híven visszaadja. A naplónak nem ez az első képregényes feldolgozása, az Amazon kapásból feldob vagy 6-7 verziót, ezek közül magyarul legutóbb Sid Jacobson és Ernie Colón műve jelent meg. A futurológiai kongresszus rendezőjeként (is) ismert Ari Folmant a bázeli Anne Frank Alapítvány kérte fel, hogy rendezzen egy gyerekeknek szóló animációs filmet, és készítse el a napló képregényváltozatát. Folman viszont tele volt kétségekkel: a szöveg hatalmas kihívás elé állította az alkotókat, hiszen egy olyan műről beszélünk, amely a világ egyik legismertebb naplója, írója pedig a holokauszt egyik szimbolikus alakjává vált.
Ha szöveghűen akarták volna visszaadni a naplót, akkor a képregény több mint 3500 oldalas lett volna, a munka pedig hosszú évekig elhúzódott volna. Viszont volt még egy szempont, amit az alkotóknak figyelembe kellett venniük: mégpedig azt, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak. A feladat tehát az volt, hogy az eredeti napló szellemiségének megőrzése mellett, amennyire csak lehet, sűrítsék a történetet.
Az alkotók munkáját nem könnyítette meg az sem, hogy a mindennapok ábrázolása mellett a naplóban hatalmas hangsúlyt kapnak Anne érzelmei, félelmei, szorongásai. Ezeket az oldalakat fantasztikus, álomszerű, és időről időre rémálomszerű képekkel töltötte meg David Polonsky. A szerzőpáros ráadásul nagyon figyelt arra, hogy visszaadják Anne Frank metsző, szarkasztikus humorát, amit például a kellemetlen lakótársak, különösen van Daan asszony rigolyáinak bemutatásakor villant meg. De az alkotók kreativitását dicséri, ahogyan a Frank nővérek közötti különbségeket érzékeltetik. Annét nagyon bántotta, hogy Margot volt a bezzeg-gyerek, az örök hivatkozási alap, akire mindenki ujjal mutogatott, ha meg akarták leckéztetni. Az egyik legszemléletesebb az a képpár, amely a kettejük közti vélt vagy valós különbséget egy Edvard Munch- és egy Gustav Klimt-festmény felhasználásával érzékelteti:
Anne Frankot nyilvánvalóan foglalkoztatta, mi fog történni vele és a naplójával a háború után, és az volt a terve, hogy felnőttként regényt ír a Hátsó Traktusról, ahol bujdosni kényszerültek. Feltett szándéka volt, hogy másképp fog majd élni, mint a többi lány: „Hát valóban elég érdekesen kezdődik az életem, ezért és csak ezért fordul elő, hogy a legveszélyesebb pillanatokban is nevetni tudok a helyzet komikumán” – áll abban a bejegyzésben, melyet a szerzőpáros egy olyan képpel illusztrált, melyről a felnőtt Anne befutott íróként vagy szerkesztőként tekint vissza ránk, meg nem élt életének képei pedig csak újabb jelentésréteget adnak az eddigiekhez.
Az Anne Frank életéről szóló animációs film munkálatai jelenleg is tartanak: Folman erről azt mondta, hogy a film kitér a lány életének utolsó hét hónapjára is, amiről nem maradt fenn írásos anyag, pontosabban olyan szöveg, melyet Anne vetett volna papírra. Folman ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a film ezt az időszakot is feldolgozza, ennek rekonstruálásához pedig történelmi forrásokat használnak majd fel.
