Fotó: Valuska Gábor
A jövőt a szorongások tárházának tartja, mostanában leginkább normális szeretne lenni, és örülne, ha az irodalmi celeb helyett azt írnák róla, az első magyar női Elvis-imitátor - bár ez is csak az élete kis szeletét fedné le. Hat évvel legutóbbi verseskötete, a Cigánykártya után új versgyűjteménnyel jelentkezik, ám a könyvillusztrációtól az ikonfestéshez pártolt Filó Vera rajzait ezúttal hiába keressük könyve lapjain. Szerepek és jelmezek sincsenek, van helyettük kortárs táncfilm és Takáts Eszter-dal, aminek klipjében nem ő, hanem egy profi táncos, Góbi Rita ölti magára a cserépjelmezt. Az Él-ben a bennünk élő legbelsőbb világok természetét kutatja, „feltépi magán a sebeket”, és tükörbe néz, hogy megtudja, anyáink történetei azonosak-e a saját történeteinkkel. Karafiáth Orsolyával beszélgettünk szorongásról, gyászról, Elvisről.
Miért akarsz normális lenni?
Hiány van egyszerre elegáns és fantasztikus írónőből. Eddig valahogy mindig önmagamat próbáltam adni, de most erőt veszek magamon, és egy másik irányt próbálok képviselni.
Ez is egy álarc?
Én már nem tudom, hogy mi álarc és mi nem, de ebben most nagy élvezetemet lelem.
Mi neked a normális? A gyerekszülés, a háziasszonykodás?
Nem, ilyesmire nem is gondolok. Elkezdtem kosztümökben járni, jelmezek helyet normális ruhákban, de persze ezekbe is rakok némi csavart. Ez, ami most van rajtam, már a hétköznapi imidzsem, és úgy érzem, tök jól működik.
Karafiáth Orsolya: Él
Scolar, 2015, 64 oldal, 1990 HUF
Az új versesköteted címe azt lett, hogy Él. Azért él, mert Karafiáth Orsolya mostanában halott volt?
Ezt csak egy jó címnek gondoltam, mert többértelmű, és nagyon jól tud működni a borítóval.
Hogyan jött a borító ötlete?
Minden évben elmegyek egy képzőművészeknek rendezett táborba, ahol esténként előadások vannak, és egyik este Torma Éva tartott előadást. Ő úgy dolgozik, hogy összetör dolgokat, és az apró darabokból, amik egyszer egészek voltak, egy másfajta egészet csinál. Alkotásai a nőiséggel, a testiséggel, a nagyon rituális lételméleti kérdésekkel foglalkoznak. Nézegettem, hogy milyen szép formája van ennek a cserépből készült nőnek, pedig az élei azért nagyon erősek: ha hozzáérsz, és nem jó az illesztés, megsebez. Ebből indult az egész. Először lett egy dalszöveg, annak is ugyanaz a címe, mint a kötetnek. Ez már nem is tartozik a versekhez, de nekem szinte mindenkim meghalt a hat év alatt, amíg a könyvet csináltam. Legutoljára egy nagyon kedves barátnőm, Vízy Dorka, akinek a könyv is ajánlva lett. Ő nagyon sokat segített, az ő ötlete volt, hogy ez legyen a borítón, vele találtuk meg Torma Évát. Van ez a rossz tudat, hogy én élek, ezért is raktuk gyászkeretbe a nevem. Voltaképpen ők is élnek, de egy egészen másfajta módon, és az ő másfajta létük megsebez minket.
Hogyan változott a kötet ezalatt a hat év alatt?
Az Él-t már a másik (Cigánykártya, 2009 – a szerk.) kötet lezárásakor kitaláltam, akkor még az volt a munkacíme, hogy Bestiárium. Az egész könyv tájak, állatok, mindenféle természeti motívumok egybefonódása, arról szól, hogyan épül fel belőlük a belső világunk, a bennünk élő állat. Ez egy elég közhelyes elgondolás, de szerintem teljesen jól csináltam meg: vannak ezek a helyszínek, a tenger, a folyó, a rét, amik alapján berendezzük a belső világunkat, és abban kóborlunk. Aztán a Bestiárium címet elvetettem, de munkacímnek jó volt, mert vitte tovább a szöveget.
Mikor lesz kész egy kötet? című KOmplett-bejegyzésben azt írod, most már egységes egészként látod, hogy mit szeretnél megírni, megmutatni. Mi volt az, amit ezzel a könyvvel szerettél volna megmutatni, és ahhoz képest mit mutattál meg?
Hat vers, amit utólag találtam meg, fájóan hiányzik belőle. De valahogy mégiscsak kereknek érzem a kötetet, eljutunk A-ból B-be. Már nem tudom, mit akartam megmutatni, igazából csak azt szerettem volna, hogy a verseim összeálljanak egy szép egésszé. A szerkesztés sokat hozzátett, mert én teljesen másfajta verssorrendet képzeltem el, de szerencsére Keresztury (Keresztury Tibor – a szerk.) átnyeste az egészet. Az enyém nagyon didaktikus lett volna, az ő sorrendje hagy valamennyi szabadságot az olvasónak.
„Minden magasság vonzó, mennek is/akik csak tudnak. Mászunk egyre feljebb./Elfogy az erdő, el zuzmók, mohák:/kopár gerinc mered a lelkeseknek” – indul a kötet nagy magasságokból A hegy című verssel. Te mit választottál volna nyitószövegnek?
Talán valamelyik tengeres verset. A hegyet középre raktam volna, sokkal hullámzóbb ívet képzeltem el, nem ilyen egyértelműen ereszkedőt.
KOmplett-bejegyzésben azt is írtad, hogy másnap nem emlékszel arra, amit előző este leírtál, ezért a munka mindig úgy kezdődik, hogy megpróbálsz visszahelyezkedni abba az állapotba, amiben a szöveg írásának idején voltál. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ülsz, és kínzod magad?
Szeretem kínozni magamat, tulajdonképpen mást sem csinálok egész nap, ezt már kifigyeltem. Nem szeretem meghagyni magam a felszínes érzésekben, és ha valami nem is olyan rossz, én akkor is megtalálom benne a rosszat. Mindennek lemegyek a mélyére, és megpróbálom kideríteni, hogy mi mitől lehet, ebben persze a folyamatos terápiáim is segítenek. De ez igazából nem is szenvedés.
Inkább állandó szorongás?
Igen.
Miből fakad?
Egy nem túl jó gyerekkorból, ami mégiscsak jó volt, és csomó parából, de ezek szerintem mindenkiben megvannak. Állandóan pszichológiai könyveket olvasok, nemrég olvastam például, hogy egy pszichiáter összeszedte, mitől szoronganak az emberek, és leírta, hogy ezeknek a szorongásoknak hány százalék az esélyük a megvalósulásra. Vigasztaló olvasmánynak szánta, de én teljesen kiborultam. Az anyáknak például az a legnagyobb parája, hogy belefullad-e a gyerekük a fürdővízbe, de az is le van írva, hány százalék az esélyes, hogy támadás áldozata legyél a városban. Szorongani mindig van min.
Az Él tényleg egy új alkotói korszak kezdete, ahogy az a fülszövegben áll?
Ez is Keresztury volt, én nem írnék ilyet. Ezt a könyvet lezártam, most teljesen mást írok, egy új regényt. De ha ő így látja, annak örülök, mert nem szeretném folyamatosan ugyanazt csinálni.
Azt is írja a fülszöveg, hogy az Él bátor könyv, mert feltéped benne a saját sebeidet. Mi jut eszedbe arról, hogy bátorság?
A saját gyengeségem. Nem vagyok bátor ember, de mindig irigyeltem a bátrakat.
Miközben fotóztunk (A következő KönyvesMagazin Tárgyalás rovatában Karafiáth Orsolya dolgozósarkát láthatjátok majd – a szerk.), Elvis Presley szólt, van egy Elvis-oltárod, benne dedikált bakelit, napszemüveg, könyvek, fotók, és még Elvis híres fehér-arany fellépőruháját is megvarrattad magadnak. Mikor és hogyan kezdődött az Elvis-korszakod?
Pár éve rendeztek egy drámaíró versenyt Békéscsabán, ahol egy éjszaka alatt kellett megírni egy drámát. Amikor kihúztam a témámat, a cunamit, eszembe jutott Elvis. Már kamaszkoromban is szerettem, de nem voltam az őrültje. Egy éjszaka alatt írtam róla egy darabbot, a dalait dalbetétekké írtam át, végül közönségdíjas is lett, megérdemelten. Onnantól valahogy az agyamba férkőzött. Legátnak (Legát Tibor – a szerk.) is volt egy Elvis-lövése, csomó novellát írt Elvisről meg Parker ezredesről. Elvisnek ugye volt egy ikertestvére, aki állítólag meghalt. Legát szerint nem halt meg, hanem Magyarországra adták örökbe, a kis Elvis itt nevelkedett, az FBI meg felügyelte, hogy jó sora legyen. Ha ez így van, akkor miért ne lehetnék Elvis leszármazottja? Ez úgy indult, hogy egyik reggel nézegette magam a tükörben, és kérdeztem Legátot, hogy látja-e a hasonlóságot. Azt mondta, látja, onnantól pedig nagyon egyszerűvé vált az egész. Hallgattam a lemezeit, olvastam az életrajzi könyveket, gyűjtöttem a képmásokat, rengeteg elvises pólóm van. Megcsináltattam a fellépőruhát, készülök az Elvis-műsorra, most készül rólam egy olajfestmény Elvisként. Ennek az egésznek most már szeretnék a végére járni, szövegeket írni a bukásáról, Parkerről, Priscilláról. Részt akartam venni a nyolcvanéves évfordulóra emlékező Elvis-találkozón, de épp akkor volt fellépésem külföldön. Mondtam is Legátnak, hogy én nyertem volna a fődíjat a hasonmásversenyen, de szerinte csak különdíjat kaptam volna, és azt is csak azért, mert nő vagyok.
