Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Jászberényi Sándor választását és írását közöljük.

Egy halott ember mutatta nekem ezt a verset. Huszár Lászlónak hívták. Amikor mutatta persze még nem volt halott. Tizenhárom éves voltam. Valószínűtlen ultramarinkék nyár volt, gyerek voltam, nem tudtam mit kezdeni vele. A költővel sem tudtam mit kezdeni, aki mutatta. Az egyik szeme üvegből volt, hosszú szakálla volt és talpas cigarettákat szívott. Verseket írt, amiket nem értettem, viszont tetszett a szabadságuk. Tetszett, hogy a gyári melós, fuvaros, és ki tudja, mi volt még a Laci, valójában költő.

Sopron, 1993. Szokatlan, ultramarinkék nyár. Amikor megkérdeztem, hogy mégis miért Ady,  azt mondta: "mert Ady tudta".

Ady tudta, hogy nem az elismerésért ír az ember, nem a díjakért, nem azért, hogy számon tartsák. A láthatatlan trón az izgalmas. A szürke ország. Hogy jobb, ha az ember nem hagyja magát ékesíteni, nem hagyja, hogy beskatulyázzák. Jobb röhögni az ilyen kísérleteken, és nem komolyan venni. Az írás a cinikusok vallásgyakorlása. Nem éri meg bemocskolni semmivel.

Laci néhány éve halt meg. Nincs olyan év, hogy ne jutna az eszembe. Ő és Ady. 1993 és az ultramarinkék nyár. Hogy tudni akartam hol van a láthatlan trón, és hogy rá akartam ülni.