Kétszáz évvel ezelőtt, 1817. július 18-án halt meg a tizenkilencedik század egyik legnagyobb angol írója, Jane Austen. Humoros, romantikus, ám mindvégig a realitás talaján maradó regényeinek a mai napig számtalan rajongója van szerte a világon. Sőt, a Jane Austen-láz mintha évről évre erősödne: alig van olyan hónap, amikor ne jelenne meg tanulmány róla, ne kapna lángra egy újabb pletyka a szerelmi életéről vagy ne kerülne elő egy portré, mely feltételezhetően őt ábrázolja. Pedig Austen rövid élete során meglehetősen visszahúzódó életet élt, s annak ellenére, hogy regényei már akkor népszerűek voltak, az igazi írói sikerek is végig elkerülték.
Nagy családja volt
Jane Austen 1775-ben született Hampshire megyében, egy Steventon nevű kis faluban. Apja, George Austen a település plébánosa volt, és bár ez az állás egészen csinos jövedelemmel járt, mivel nyolc gyermekről kellett gondoskodnia, a család mégsem számított módosnak. Annak ellenére, hogy nyugodt, vidéki környezetben nőtt fel, Jane élete sosem volt unalmas: mindig nagynénik, nagybácsik, testvérek, majd később unokaöccsök és -húgok vették körül. Többek között az ő figurájuk ihlette regényei gyakran karikatúraszerű, ugyanakkor mindig élő és szerethető alakjait is. Különösen Cassandra nevű nővérével voltak elválaszthatatlanok: bizalmas kapcsolatuk visszaköszön a Büszkeség és balítélet Jane és Elizabeth Bennetjében, illetve az Értelem és érzelem Elinor és Marianne Dashwoodjában. Az, hogy Jane magánéletéről viszonylag keveset tudunk, éppen Cassandrának köszönhető: ő volt az ugyanis, aki húga halála után (kérésének megfelelően) elégette levelei mintegy kilencven százalékát.
11 éves kora óta írt
Írói ambíciói már nagyon korán, alig 11 éves korában megmutatkoztak. Folytatásos történeteit elsősorban a családnak szánta, akik kellően értékelték is azokat. Különösen édesapja hitt a tehetségében: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 19. születésnapjára egy mahagóni íróasztalt ajándékozott neki, hogy minél zavartalanabbul írhasson.
George Austen 1805-ös halálával Jane nemcsak legfőbb szellemi, hanem anyagi támogatóját is elveszítette, édesanyjával és Cassandrával együtt innentől kezdve egész életében fivérei jóindulatára szorult. (Ez a szituáció köszön vissza az Értelem és érzelem lapjain is, ahol az apa halálával a Dashwood család nőtagjai kerülnek meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe). Jane különösen a család leggazdagabb tagjánál, Edwardnál időzött sokat, de gyakran vendégeskedett Frank nevű bátyjánál is. Bár fivérei tisztelték és szerették, a gyakorlatban sokszor mégis a nevelőnő szerepét szánták neki, számtalan unokaöccse és -húga nevelőnőjeként kellett helytállnia – fizetés nélkül.
Nem tudott megélni az írásból
Austen sosem keresett annyi pénzt az írásaival, amennyi biztosíthatta volna számára a teljes anyagi függetlenséget. Mi több, 1811-ben még neki kellett fizetnie azért, hogy első regénye, az Értelem és érzelem megjelenhessen: a magánkiadás költségei egy átlagos háztartás éves bevételeinek mintegy harmadát emésztették fel. Szerencsére ez jó befektetésnek bizonyult, hiszen a könyv olyan sikeres lett, hogy nemcsak a ráfordított összeget hozta vissza, hanem valamennyi profitot is termelt. Ennek fényében a kiadó a második könyvért akár szép summát is ajánlhatott volna Austennek, azonban nem így történt: a dörzsölt szerkesztők kihasználták, hogy egy üzleti ügyekben tapasztalatlan papkisasszonnyal állnak szemben, és a Büszkeség és balítélet jogait jelképes összegért vásárolták meg. Bár ez lett Austen legsikeresebb könyve, ezért ütötte a legkevesebb pénz a markát.
Az Értelem és érzelem (1881) első oldala és a Büszkeség és balítélet (1813) első kiadása
Ezen kívül életében csak két regénye jelent meg, A mansfieldi kastély, illetve az Emma. Mondani sem kell, ezekből sem gazdagodott meg, noha a közönség szerette az írásait. Érdekesség, hogy egész életében álnéven írt: az Értelem és érzelem „Egy hölgy” neve alatt jelent meg, a többi regényére pedig mindössze annyit írtak: „Az Értelem és érzelem szerzőjétől”. Azzal, hogy nem fedte fel a nevét, Austen valószínűleg önmagát és családját védte – a kor társadalma ugyanis nem nézte jó szemmel, ha egy nő írásra adta a fejét. Jane Austennek éppen ezért egész életében spórolnia kellett – nemcsak a meglehetősen drágának számító papírral (melyeket gyakran keresztben is teleírt), hanem az idejével is: háztartási, társadalmi kötelességeinek mindig eleget kellett tennie, és csak a különféle teendők, étkezések, vizitek szüneteiben írhatott. Nagyon ritkán adódott csak lehetősége arra, hogy a világtól elvonulva, elmélyülten alkothasson.
Sosem ment férjhez
Könnyen lehet, hogy még ennél is kevesebb Jane Austen-regény született volna meg, ha Austen megtalálja a maga Mr. Darcy-ját, és férjhez megy: erre azonban soha nem került sor. Bár hősnői előbb-utóbb mind ráleltek az igaz szerelemre, Jane és Cassandra a valóságban nem voltak ilyen szerencsések, hiszen mindketten hajadonként haltak meg. Pedig Jane-nek még kérője is akadt, ráadásul nem is akárki: a család egyik barátja, a gazdag Harris Bigg Whitter udvarolt neki, sőt, el is jegyezte. Austen azonban egy nap után – nem tudni, miért – felbontotta az eljegyzést. Ez akkoriban botrányos cselekedetnek számított, és sok feszültség forrása lett anya és lánya között. Mrs. Austen (csakúgy, mint a Mr. Collinsnak kosarat adó Lizzy Bennet anyja a Büszkeség és balítéletben) sokáig neheztelt a lányára, amiért elszalasztott egy „ilyen jó partit”. Sosem fog kiderülni, hogy Austen a szellemi függetlenségét féltette, vagy hősnőihez hasonlóan az igaz szerelemre várt. A kutatók és a rajongók tudni vélik, hogy akadt azért Austen életében legalább egy vagy két szerelmi viszony: főleg Thomas Lefroy bírót és egy Samuel Bicknell nevű lelkészt szokás emlegetni a lehetséges jelöltek között.
Rajtuk kívül szól még a fáma egy titokzatos fiatalemberről is, aki egy tengerparti nyaralás alkalmával állítólag megkérte Jane kezét, ám ezt követően eltűnt, és mire a család újra hallott volna róla, már csak a halálhíréről értesülhettek. Mivel Cassandra elégette a személyes levelek nagy részét, ezek mind csak találgatások. A legvalószínűbb az, hogy Mr. Darcynak, Edward Ferrarsnek vagy éppen Frederick Wentworthnek nem volt egy egyértelműen megragadható modellje, hanem ők tisztán Jane Austen képzeletének szüleményei. Bár egy brit történész azt állítja, hogy Mr. Darcy-t Morley első grófjáról, John Parkerről mintázta az író.
Titokzatos betegség vitte el
Austent fiatalon, mindössze 41 évesen ragadta el a halál, ám már előtte is sokáig gyengélkedett, és utolsó hónapjaiban meglehetősen visszahúzódó életet él. Betegségéről nem sokat tudunk: a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Addison-kórban szenvedett, mely egy mellékvesekéreg-elégtelenséggel járó megbetegedés, és a bőr sötét elszíneződését okozhatja (ez megmagyarázná, miért nem járt az írónő emberek közé a végső időkben.) Az sem zárható ki azonban, hogy tuberkulózis végzett vele. A legújabban pedig arról röppentek fel hírek, hogy Austent esetleg megmérgezhették: Lindsay Ashford krimiíró ugyanis váltig állítja, hogy az arzénmérgezés jellegzetes tüneteire ismert rá az írónő kései leveleiben. A feltételezés talán nem is akkora képtelenség, hiszen akkoriban – élettani hatásait nem ismerve – kis mennyiségben még gyógyszerként is alkalmazták az arzént. Jane Austen egy múzeumban őrzött hajtincsében állítólag ki is mutatták a szert, azonban mivel az írónő kihantolását a Jane Austen Társaság nem engedélyezte, a teljes igazság talán sosem fog kiderülni.
