„Nézem magamat a tükörben” – ezzel az egyszerű, már-már banális mondattal kezdődik James Baldwin kisregénye, ez a mondat azonban hamarosan messze túlmutat önmagán. A Ha a Beale utca mesélni tudna fiatal fekete narrátora, Tish, ugyanis a fenti tűéles pillanatban nemcsak egész addigi életével néz szembe, hanem szerelme és családja történetén keresztül metaforikusan szembesít mindannyiunkat egy rendszer igazságtalanságaival és visszásságaival. Baldwin műve (olvassatok bele) az elmúlt 44 évben kultstátuszba emelkedett, sokat idézik és valószínűleg idéznék még akkor is, ha Barry Jenkins nem forgatott volna belőle most filmet. Magyarul a Modern Könyvtár-sorozatban egyszer már megjelent (Ha a néger utca mesélni tudna címmel), a Magvető viszont most Mesterházi Mónika sodró lendületű, mégis lírai fordításában adta ki újra a kisregényt. A magyar cím módosulása is jól mutatja a politikai-társadalmi kontextus változását, miközben nyilvánvalóan vannak dolgok, amelyek az évek múlásával sem változtak semmit.
A Beale Street. A címbeli Beale Street Memphis belvárosában található, ez tulajdonképpen évtizedek óta a blues buliutcája, ahol egymást érik a bárok és a zenés helyek. Nem meglepő, hogy dalaikban rengeteg zenész (Joni Mitchell, Marc Cohn, stb.) is utalt erre az utcára. Az egyik legkorábbi ezek közül W.C. Handy Beale Street Blues című dala, és ennek egyik sorát emelte be Baldwin a kisregény címébe: „If Beale Street could talk If Beale Street could talk,/Married men would have to take their beds and walk/Except one or two, who never drink booze/And the blind man on the corner who sings the Beale Street Blues”.
Klasszikus irodalmi toposzra húzta fel Baldwin az eredetileg 1974-ben megjelent művét: a sztori két központi alakja egy szerelmespár, akik nem lehetnek egymáséi. A harlemi Tish-t és Fonnyt ugyanakkor nem a távolság, haragvó családjuk vagy épp társadalmi státuszuk tartja egymástól távol – hanem egy üvegfal. Igaz, ez az üvegfal nem akárhol húzódik, hanem egy New York-i büntetés-végrehajtási intézet beszélőjében. A 22 éves Fonnyt ugyanis előzetesben tartják: egy Puerto Ricó-i nő azzal vádolja a fiatal fekete férfit, hogy egy lépcsőházban megerőszakolta. Tish és családja viszont hisz a fiú ártatlanságában és minden követ megmozgatnak azért, hogy kihozzák a rácsok mögül. Tish ráadásul egy súlyos titokkal érkezik a beszélőre, melyet először Fonnyval akar megosztani: gyereket vár, hármuk boldogsága pedig azon múlik, hogy fel tudják-e mentetni a férfit a hamis vádak alól.
James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna
Fordította: Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2018, 193 oldal, 3499 HUF
Baldwin szereplői remény és kétségbeesés között hányódnak, amit metaforikusan nagyon jól leképez a börtön (mint valaminek a vége) és a terhesség (mint valaminek a kezdete). Már maga a cím is beszédes, hiszen a Beale utca ebben az értelemben nem egy földrajzi adat: a baldwini GPS-adatbázisban a Beale utca ugyanis egy fogalom, mely a komplett fekete örökséget esszenciálisan magában foglalja. Ha úgy tetszik, Fonny azokat az amerikai feketéket szimbolizálja, akiknek esélyük sem volt a rendszerrel szemben – és ez még akkor is igaz, ha szobrász Fonnyt a művészi ambíciói rántották ki abból a spirálból, amely a jövőkép nélküli fiatal fekete férfiakat a hetvenes években New York közepén csak egyre mélyebbre rántja:
„Fonny talált valamit, amit meg tudott csinálni, amit meg akart csinálni, és ez mentette meg attól a haláltól, ami a mai kor gyerekeire vár. Bár a halál többféle formát választ, bár az emberek különféle módokon halnak meg korán, a halál nagyon egyszerű, és az oka is egyszerű: egyszerű, mint a pestis: a gyerekeknek azt mondják, hogy szart sem érnek, és bármit látnak maguk körül, ezt bizonyítja. Küzdenek, küzdenek, de lehullnak, mint a legyek, és az életük trágyadombja fölött gyülekeznek, mint a legyek. És én talán azért csimpaszkodtam Fonnyba, és Fonny talán azért váltott meg engem, mert ő volt az ismerőseim közül nagyjából az egyetlen srác, aki nem a tűkkel babrált, nem ivott olcsó bort, nem támadott meg embereket az utcán, nem rabolt ki boltokat – és nem egyenesítgette a haját: hagyta csimbókosan.”
Mindenesetre az esélyeik eléggé csapnivalók: egy fiatal fekete harlemi férfi eleve hendikeppel indul egy fehér rendőr szavával szemben – még ha azt a rendőrt korábban egy tizenkét éves fekete fiú meggyilkolásával is vádolták. Bell rendőrtiszt ráadásul egy régi sérelmet dédelget, amely az első lehetséges alkalommal gennyes kelésként fakad fel. Elégtételt akar venni, és személyes bosszújához felhasználja relatív hatalmát és a rendszert is. De valóban ártatlan lenne Fonny, vagy csak szerettei szeretnék ezt hinni? Bár Baldwin nem mondja ki, végig érezteti, mit is gondol az állítólagos bűntényről. Ami viszont megtörtént, ez tény, erre próbál rávilágítani Tish racionális nővére, Ernestine is:
„Valójában szerintem megerőszakolták, és abszolút fogalma sincs, hogy ki volt, valószínűleg fel sem ismerné az illetőt, ha találkozna vele az utcán. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de az agy így működik. Felismerné, ha a pasas újra megerőszakolná. De az már nem lenne erőszak. Ha érted, mire gondolok. – Értem, mire gondolsz. De akkor miért vádolja Fonnyt? – Mert Fonnyt mutatták neki mint erőszaktevőt, és sokkal egyszerűbb volt igent mondania, mint megpróbálnia újra átélni az egészet. Így akkor vége, az ő számára. Leszámítva a tárgyalást. De aztán tényleg vége. Számára. – És számunkra is? – Nem. (…) Számunkra nem ér véget. – Nagyon nyugodtan beszélt, és egész idő alatt engem figyelt. – Még az is lehetséges, hogy soha nem ér véget, számunkra. De arról most nem beszélünk. (…)”
Baldwin az egyszerre naiv és bizakodó Tish-t teszi meg kisregénye központi alakjának, ami nemcsak azt jelenti, hogy az ő hangja szól végig az olvasó fejében, de az is, hogy ezt az alapvetően rendkívül kiélezett és durva külső helyzetet egy teljesen intim belső nézőpontból villantja fel. Baldwin ugyanis nem egy törvényszéki regényt írt, hanem az érzelmek, és különösen a család felől bontotta ki Tish és különösen Fonny drámáját. Ritka az olyan történet, melynek mellékszereplői ennyire fontosak lennének. A Tish és Fonny körüli hálót ugyanis a család tartja, melynek tagjai jól ismerik egymást, mégis mintha két külön bolygón élnének. Míg Tish-t az anyja szavak nélkül is érti, nővére pedig kősziklaként áll mellette, Fonny családja mintha csupa idegenből állna. Bigott anyja, Mrs. Hunt a való életben képtelen kimutatni a szeretetét és a könyörületességét, és lényegében megátkozza születendő unokáját. Nővérei semmirekellőnek gondolják a fiút, és ha tehetnék, eltartott kisujjal tartanának távolságot tőle, egyedül az apja, Frank az, aki képes a fiáért elmenni a falig – sőt, még azon is túl. Ezzel szemben Tish családja egy emberként tesz azért, hogy Fonnyt kihozzák a börtönből, a lány értékítéletében pedig nem ismer könyörületet: „Mi vagyunk most már a családja, más családja nincs: és most már minden rajtunk múlik”.
Paradox módon Tish-nek épp Fonny bebörtönzése adott új célokat. Ha életük a terv szerint alakult volna, akkor a fiatal lány (akinek az a munkája, hogy egy áruház parfümosztályán gazdag vásárlók szagolgassák a kézfejét) abszolút belesimult volna az anya-háziasszony-feleség szerepkörére épülő hagyományos női mintába. Míg ugyanis Fonny egyik legerősebb ambíciója a művészi kiteljesedés volt („én a fával és a kővel élek”), Tish szeme előtt szinte kizárólagosan a családi boldogság elérése lebegett. Ez az ambíciója Fonny bebörtönzésével nem változott, ehhez viszont – új célként – az kell, hogy tisztázzák és kiszabadítsák a férfit.
Baldwin műve épp a fentiek miatt nagyon sok műfaji kategóriába besorolható. Adja magát, hogy ez egy klasszikus szerelmi történet, még ha a vége abszolút nyitott is, és Baldwin teljes mértékben az olvasóira bízza annak eldöntését, hogy mi lesz az ügy kimenetele és, mi történik majd a szerelmesekkel. Nem hiba talán azt mondani, hogy mindemellett egy fejlődésregény, még ha olvasása közben nem is bizonyos szereplők, hanem az egyes személyek közötti kapcsolatok fokozatos fejlődésének lehetünk szemtanúi. A Ha a Beale utca mesélni tudna vitán felül egy városregény, mégpedig a kritikusabb fajtából. A cselekmény nagyrészt a kilátástalanság fellegvárában, Harlemben játszódik, de Baldwin alapvetően nem is a városra vagy ennek egy részére haragszik, hanem mindarra, ami miatt az ott élők olyan helyzetbe kerültek, amiből már csak lefelé vezet az út. Egy protesztregény, amely laza flashbackekben mutatja meg, hogy hova vezethet és vezet, ha valakitől össztársadalmilag elveszik a hitet.
„A baj azt jelenti, hogy magadra maradsz” – véli a regény elején Tish, aki csak fokozatosan döbben rá, hogy azért mindig van mibe kapaszkodnia. A lány ugyanis nem marad egyedül: ott van mellette a családja és a Fonny ügyét szenvedélyesen képviselő ügyvéd is, aki eget-földet megmozgat, hogy be tudják bizonyítani a férfi ártatlanságát. Minden kétségbeesés és kilátástalanság ellenére Baldwin műve éppen ezért a remény könyve is, hiszen a hit, hogy még igenis jóra fordulhatnak a dolgok, az összes buktató, akadály, árulás és gáncs ellenére végig áthatja a regényt. 1974-es kritikájában Joyce Carol Oates optimistának nevezte Baldwin művét, kiemelve, hogy ha kollektív szinten fellazul egy közösség, a „kisebb emberi egységek”, élükön a családdal, csak még fontosabbak lesznek, ennek híján ugyanis az egyén képtelen lenne a túlélésre. Oates akkor időtlennek nevezte a kisregényt, az eredeti megjelenés óta eltelt 44 év pedig őt igazolta.
