Tucatjával lehet találni olyan cikkeket az interneten, amik a sci-fik által évekkel vagy évtizedekkel előre megjósolt technikai vívmányokat sorolják az önműködő ajtótól az internetig. A műfaj azonban jóval többről szól ennél: társadalmi folyamatokat jelez előre, figyelmeztet, és megmutatja nekünk, embereknek, hogy mi a legjobb és a legrosszabb, amire képesek vagyunk. De miféle jövő vár ránk, ha a kortárs sci-fi szerzők munkáiból indulunk ki? Egyáltalán van bármiféle izgalmas, többé-kevésbé egységes jövőképe a mai szerzőknek? Betölti még a sci-fi az egykor látnoki szerepét, vagy a valóság lassan elmegy a tudományos fantasztikum mellett? És ha igen, mi lesz annak a következménye?
A világ megelőzte a science fictiont
Néhány száz éve egy átlagember megszületett, megöregedett és meghalt, kis túlzással anélkül, hogy közvetlen környezete és mindennapi életének menete igazán jelentős, és főleg gyors változásokon ment volna át. Ehhez képest az utóbbi húsz évben a világ többek közt analógból digitálissá vált. Gyakran mondják, hogy Jules Verne előre látta a jövőt, egyebek mellett a tengeralattjáró megírásával a Nemo kapitányban, pedig már jó ideje létező technológiákat gondolt tovább – és évtizedeknek kellett eltelniük, mire a tudomány beérte Verne elképzeléseit.
Ma viszont a világ szinte követhetetlenül gyorsan változik, már csak azért is, mert az információs társadalomnak hála az ötletek gyorsabban terjednek, mint valaha. Kis túlzással: minden tudományos koncepció és minden feltételezett jövőkép egy-két kattintásra van, legyen szó a nanotechnológiáról, a génmanipulációról vagy a Föld vízkészletének fogyásáról.
KönyvesMagazin 2015/2.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 92 oldal, 10 pont + 199 Ft
Most azonban a sci-fi és a realitás összeérése, pontosabban a realitás kiszámítatlan, gyors változása nem csak a műfajra vagy az irodalomra lehet negatív hatással. A fikciós és a tudományos szférán belül is rengetegen osztják azt a nézetet, amely szerint a radikális sci-fi koncepciók nemcsak előreviszik a technikai fejlődést, hanem oly módon is formálják a jövőt, hogy megakadályozzák potenciális katasztrófák bekövetkeztét.
Lehet, hogy csak a sci-finek köszönhetően létezik még civilizáció
Ez az úgynevezett önmaga beteljesülését megakadályozó jóslat: lehetséges, hogy a hidegháború idején született, szinte végtelen számú, a harmadik világégésről és a nukleáris holokausztról szóló könyv és film ténylegesen hozzájárult ahhoz, hogy az egymással acsarkodó nagyhatalmak sosem nyomták meg azokat a bizonyos piros gombokat? A sci-fi az ehhez hasonló világvége-szcenáriókkal segíthet megnevezni és elhíresztelni az emberiség potenciálisan végzetes hibáit – még azelőtt, hogy elkövethetnénk azokat.
Persze a műfajnak nem voltak mindig ilyen nagy ambíciói: időbe telt, hogy kilépjen a Flash Gordon-féle, szigorú értelemben véve inkább űrfantasynek besorolható eszképizmusokból, és a saját keretein belül komolyan foglalkozni kezdjen az emberiség problémáival. Ez nagyjából a műfaj 30-as évek végén elstartolt aranykorára tehető, de persze korábban is voltak olyan szerzők, akik nem csak egzotikus kalandokhoz hasznosították történeteik kvázi-tudományos hátterét. H. G. Wells Az időgép című klasszikusa (1895) az író szocialista szemléletmódján keresztül egy tőkések (eloik) és munkások (morlockok) mentén drasztikusan kettészakadt jövőt vizionált (amely egyébként még mindig nem feltétlenül tűnik elavultnak, ha a gazdagok és a szegények közt egyre növekvő szakadékot nézzük).
Az említett aranykor a technológiai optimizmusról szólt, a csillagok közé kilépő emberről, vagy akár fajunk potenciáljának beteljesedéséről – Asimov Alapítvány-trilógiája (majd hosszabb sorozata) például egy olyan jövőt ábrázolt, amelyben a világ legnagyszerűbb elméi az egész emberiség sorsát formálják, elkerülendő egy sok ezer éves, monumentális civilizációs hanyatlást. A hidegháború és az atomkor már közelebbi problémákra hívta fel az írók figyelmét: előkerült a nukleáris apokalipszistől, a bombától, a kihalástól (sőt, magától az addig megmentőként tisztelt tudománytól) való rettegés, a paranoia, a szkepticizmus, és megerősödtek a főleg Huxley Szép új világa mentén kicsírázott disztópiák is – a jövő sokkal sötétebbé vált.
„Bemegyünk, rombolunk, kijövünk. Világos?” (Vének háborúja)
A 80-as években, szintén az akkori társadalmi, gazdasági és tudományos jelenségekből kiindulva megjelent és idővel dominánssá vált a cyberpunk, amelyben lepusztult, nagyvárosi jövők megavállalatai, hackerei és mesterséges intelligenciái vívták veszélyes játszmájukat a neonfénnyel elárasztott utcákon és a kibertérben. Gondolatisága és jellegzetességei olyannyira vonzóvá és nagyhatásúvá tették a cyberpunkot, hogy szinte megszűnt önálló, markáns egységnek lenni a science fictonön belül, és mára kis túlzással az egész műfajt átitatta.
Pusztulás, halál, háborúk – az utópiák senkit sem érdekelnek
De hol tartunk most? Kik a mai sci-fi irodalom olyan nagy látnokai, mint egykor Isaac Asimov, Arthur C. Clarke vagy H. G. Wells? Vannak ilyenek? Még jobb kérdés: lehetnek egyáltalán? A műfaj manapság a régi és az új ötletek olvasztótégelye. A korábbi slágertémák ugyanúgy jelen vannak, csak az ügyesebb írók csavarokat visznek beléjük. Továbbra is népszerűek a posztapokaliptikus sztorik (Blake Crouch Twin Peaks-felállásból induló Wayward Pines-trilógiája), a csillag közé kirepült emberiség történetét továbbszövő űroperák (Ann Leckie mindenféle díjat bezsebelt, a gender szerepeket teljesen átformáló/elhagyó Mellékes igazsága), vagy éppen a környezet pusztulásával és a tudomány ámokfutásával riogató „lepusztult világ”-rémálmok (Paolo Bacigulapi A felhúzhatós lány című biopunkja).
Az űropera különösen jól pörög, elég csak James S. A. Corey Térség-sorozatára vagy John Scalzi Vének háborúja-szériájára gondolni. E két említett példa ráadásul a műfaj két sajátos alfajának demonstrációja: előbbi egy visszafogottabb, a Naprendszerben játszódó akció-horror hibrid, amelyben az emberiség tovább vívja a maga kicsinyes, pusztító háborúit, utóbbi pedig egy grandiózus, az egész univerzumot játszótérül választó katonai sci-fi, amelyben több tucatnyi idegen fajjal keveredünk végeérhetetlen, pusztító konfliktusok sorába.
„Acél nélkül nem lehet járműveket gyártani. A társadalmi egyensúly felbomlása nélkül pedig drámákat nem lehet gyártani.” (Szép új világ)
Mindkettőből jól látszik, hogy a szerzők általában véve nem áltatják magukat és olvasóikat az emberiség értelmi és morális felnőtté válásával, az erőszak elhagyásával. Vagy talán csak arról van szó, hogy az utópiák érdektelenek: háború, hanyatlás és halál nélkül nehéz konfliktusokról írni, az márpedig a narratív művészet alapja. A problémát még az olyan ritka típusú könyvek sem tudják megkerülni, mint Kim Stanley Robinson 2312-je [lásd keretes írásunkat – a szerk.], amely nem annyira a sztorira, mint inkább egy jövőbeli civilizáció minden szempontból részletes ábrázolására koncentrál.
A science fiction megrekedt?
A science ficton jelenleg legerősebb trendjét a fiatal felnőtteknek szóló (young adult, YA-) disztópiák jelentik. Az Éhezők viadalától A beavatott-sorozatig a jövőt rendre egy totalitárius rendszer uralja, amelyet akár genetikailag, akár véletlen folytán kiválasztottá váló tinédzserek képesek csak legyőzni. Ezek a történetek azonban jellemzően jobban koncentrálnak hű közönségük (főleg fiatal nők) romantikával és tinédzser-életérzéssel kapcsolatos igényeinek kielégítésére, mint a műfaji elemekre, a sci-fi egy esetleg új szempontból való megközelítésére, és kivétel nélkül az olyan nagy elődök disztopikus világképeire építenek, mint Huxley említett Szép új világa, vagy Bradbury Fahrenheit 451-e.
E rég népszerű témák között szinte elveszni látszanak az utóbbi egy-két évtizedben merősödött tematikák, mint a szingularitás (a civilizációt átformáló mesterséges értelem megjelenése) vagy a transzhumanizmus (az emberi fiziológia és intelligencia feljavítása). Utóbbira frappáns és kreatív példa Hannu Rajaniemi Kvantumtolvaj-trilógiája (interjúnk ITT), bár az is inkább csak a téma rég ismert elemeit használja fel, és csomagolja be egy már-már meseszerű, akciódús kalandtörténetbe, amelyben több világ megmentésének súlya nyomja egy úriember tolvaj vállát. Előbbihez pedig olyan nevek fűződnek, mint Vernor Vinge (Tűz lobban a mélyben) vagy Ray Kurzweil (A szingularitás küszöbén), aki a szingularitás elvének egyik legnagyobb támogatója: hiszi, hogy a mesterésges értelem nem a sci-fikben sokszor ábrázolt pusztító erőként jelenik majd meg, hanem aranykorba vezeti az emberiséget.
„Égetni: gyönyörűség volt.” (Farhenheit 451)
Ám míg évtizedekkel ezelőtt szinte minden korszaknak megvoltak a maga többé-kevésbé uralkodó jövőképei (a Naprendszer meghódítása, űrutazás, robotika stb.), manapság, ha eltekintünk az említett YA-disztópiák torzító hatásától, nincs ilyen. Ráadásul nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben megjelenne egy olyan, az egész science fictiont t átformáló alműfaj, mint annak idején a cyberpunk (sőt, az utóbbi egy-két évtized viszonylag új irányzatai szinte mind a cyberpunkból ágaztak le).
A sci-finek ez a kreatív megrekedése ismert és vitatott probléma, olyan nagynevű, díjnyertes írók foglalkoznak vele, mint David Brin vagy Neal Stephenson. A megrekedésnek csak egyik, ráadásul kisebb oka a lustaság és a divatkövetés – Brin ezzel kapcsolatban a „the idiot plot”-ot (ostoba sztori) emlegeti. Ennek lényege, hogy sok disztópia szerzőjének kreativitása (különösen a fiatal felnőtteknek szóló könyvek esetén) csak addig terjed, amíg olyan elcsépelt címszavak mentén, mint az elnyomó hatalom vagy a posztapokalipszis, létre nem hoz a főhős körül egy mesterkélt, gonoszokkal és/vagy ostobákkal teli, ellenséges közeget, amely plusz ötletek és gondolatok híján is mozgásban tartja a sztorit 4-600 oldalon át. A látnoki erejű sci-fik megfogyatkozásának jóval nagyobb okai azonban magában a világ átalakulásában keresendők.
Egyre nehezebb olyan ötletekkel, elképzelésekkel előállni, amelyekre mások még nem gondoltak, sőt, amelyeken mások (tudósok) még nem dolgoznak gőzerővel. A valóság kis túlzással maga mögött hagyja a science fictiont. Ez persze mindig is jelentett némi problémát: a hajdani könyvekben leírt jövőképek a való idő előrehaladtával folyamatosan elavulnak, azonban egy író tehetségét többek közt az is mutatja, hogy mennyire határozzák meg a művét bizonyos (akár valós, akár fiktív) technológai elemek. Döbbenetes például, hogy Connie Willis 1992-es Ítélet könyve című időutazós drámája sokkal porosabb mai szemmel, mint Alfred Bester 1956-os Tigris! Tigris! című teleportálós űrkalandja. Míg Willis egyik főszereplője a könyv nagyjából harmadát azzal tölti, hogy telefonfülkét keresve szaladgál a jövőben, Besternél nemhogy semmilyen triviális (idővel elévülhető) tárgy nem jut lényegi szerephez, de még a cselekmény sarokpontja (teleportálás) sem technológiai fejlődés következménye, hanem az emberi biológia változásáé.
„A Föld egyszerre a mennyország és pokol – a természet mennyországa, az emberek pokla.” (2312)
Az, hogy a radikális ötletekkel dobálózó sci-fik lassan kikopnak a mainstreamből a YA-adaptációk vagy akár a bombasztikus űroperák javára, sokak szerint gátat vethet a jövő innovációi elé. Ez a gondolat már pusztán azért is jogosnak tűnik, mert a tudományos-technológiai szféra sok szakembere épp fiatalkori science fiction olvasmányai hatására fordult választott szakmája felé (ld. a Star Trek hatását az egykori gyerekekre, akik most a NASA-nál dolgoznak). Egyes írók szerint a laposodó, a fejlődés útjába álló műfaji folyamatok olyannyira aggasztóak, hogy közösségi összefogást és ellenlépéseket igényelnek – az egyik ilyen író a már említett Neal Stephenson, aki 2011-ben létrehozta a Project Hieroglyph nevű kezdeményezést.
A Projecct Hieroglyph-ban részt vevő tucatnyi szerző olyan sci-fiken dolgozik, amik a jelenlegi trendeknél optimistábban tekintenek a jövőre, nagy találmányokat, nagy változásokat képzelnek el, és közben ragaszkodnak a saját logikai rendszerükhöz – vagyis elvetik a Star Warshoz hasonló „mágikus” univerzumokat és az azokkal járó, homályos technológiákat (mint a hiperűrutazás), és visszatérnek a klasszikusok, Asimov és Heinlein szellemiségéhez. Nem titkolt céljuk, hogy ezekkel a történetekkel olvasók egy olyan új generációját inspirálják, amelynek tagjai felnőve majd nagy dolgokat visznek véghez, és jobbá formálják a világot.
Ha ez nem egy elszigetelt próbálkozás lesz csupán, hanem tényleg a kezdete valaminek, akkor idővel akár gyökeres változást is hozhat a science fictionbe. És mivel divatok, stílusirányzatok mindig jönnek és mennek, ezért joggal feltételezhető, hogy a disztópiák jelenlegi uralma is véget ér egyszer. Az biztos, hogy abban a kollektív jövőben, amelyet a műfaj jelenleg előrevetít, és amelyben egymást érik a háborúkba, posztapokalipszisbe, totalitarizmusba vagy éppen kihalásba zuhant emberiség rémálmai, egyikünk sem élne szívesen.
És ezek után tényleg csak Andy Weir, A marsi szerzőjének (interjúnk ITT) szavaiban reménykedhetünk: a jövő szinte mindig szebb, mint amilyennek az emberek elképzelik.
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin tavaszi számában jelent meg.
