Első mondat: A test meztelenül, arccal lefelé feküdt, halottszürkén, körülötte vér pettyezte a havat.
Aki tudni akarja, hogy mik a science fiction műfajának legnívósabb, legjelentősebb díjai, annak csak vetnie kell egy pillantást a Mellékes igazság borítójára: ott van rajta az összes, ugyanis mindet megnyerte. Pedig ha Ann Leckie első kiadott regényét a cselekménye felől közelítjük meg, akkor nem könnyű meglátni benne a díjesőt érdemlő ötletcunamit: egy tipikus űroperáról van szó, benne egy hatalmas, csillagközi birodalommal, bolygókkal, űrhajókkal, galaktikus válsággal és egy bosszúhadjáratot folytató főhőssel. A Mellékes igazság (egy trilógia első darabja, mint manapság szinte minden) igazi ereje karaktereiben és világábrázolásában rejlik.
Kezdjük a legnyilvánvalóbb és legtöbbet emlegetett különcséggel: a folyamatosan, immár több ezer éve – nyilván agresszíven – terjeszkedő Radch birodalomban nem sokat törődnek a nemekkel, és a nyelvük semmilyen módon nem is különbözteti meg azokat. Leckie ezt a koncepciót odáig viszi, hogy a főbb szereplők egyikéről sem derül ki, hogy férfiak-e vagy nők; mind leírásaikban, mind tetteikben, mind körülményeikben, mind dialógusaikban hiányoznak a nemre utaló elemek. Az író ezzel totálisan lebontja a genderekkel kapcsolatos sztereotípiákat, és egyetlen gondolattal átlépi a nemi szerepekből adódó tipizálásokat – ami érdekes, izgalmas és üdítően friss.
Ann Leckie: Mellékes igazság
Fordította: Kleinheincz Csilla, Gabo Kiadó, 2014, 440 oldal, 2542 HUFB+
De nem véletlenül kezdtem ezzel, és hagytam a többit a végére: a feminista és a feministaellenes kritikusok és olvasók egyaránt túlpörgették kissé a könyvnek ezt az aspektusát – ez a genderkérdés inkább csak színesíti a Mellékes igazság világát, az ugyanis messze nem ekörül forog. Breq, a könyv főhőse nem nő. Nem is férfi. És nem is ember. Hanem egy rég megsemmisült csapatszállító hajó mesterséges intelligenciájának emberi testbe zárt töredéke – tudata egykor egyszerre volt jelen a Toren Igazsága nevű hajóban és több ezer halandó testben (ún. mellékesben), azóta azonban egyedül van, régi értelme és képességei mindössze egy apró szilánkjával rendelkezik. Besorolhatatlan létforma, nem ember, nem is az, ami egykor volt – a része valaminek, ami már nem létezik (vagyis nem annyira genderkérdésről van szó, mint inkább identitáskérdésről).
Breq célja az, hogy mindezért – és egy árulásért meg egy hadnagy haláláért – bosszút álljon, de hogy ki ellen, és hogy az illető pontosan mit is követett el, az csak fokozatosan derül ki a két idősíkon párhuzamosan futó könyvből (a múltbeli jeleneteknél Lecki valósággal brillírozik a még több ezer részre oszló Breq tudatának leírásában). Egy ezer éve halottnak hitt hajókapitánnyal az oldalán Breq kérlelhetetlenül törtet célja felé, és Leckie közben szépen, gondosan, finoman feltárja ennek a nem ember, ám mégis egyre inkább emberibbé váló, érzelmekkel és moralitással felruházott lénynek az esszenciáját. „Kicsiben” tehát a Mellékes igazság egyfajta karakterdrámaként működik, középpontjában egy önmagától megfosztott, szinte felfoghatatlan mértékig megcsonkított, az egész univerzumban mérhetetlenül egyedül lévő mesterséges életformával.
És „nagyban”? Leckie egy Római Birodalomhoz hasonló, roppant kiterjedésű hatalmat ábrázol, amelyet ugyanaz az egyetlen – noha szintén több ezer tudatra oszló, így lényegében megölhetetlen – uralkodó, Anaander Minaai vezet immár több ezer éve. A vele kapcsolatos revelációk (amelyeket nyilván nem fogok lelőni) a cselekmény legizgalmasabb mozgatórugói lesznek, és meglepően kiszámíthatatlanná és eredetivé teszik a könyvet. Egy birodalom hanyatlásának, lassú szétesésének, káoszba süllyedésének vagyunk a tanúi, de a bravúr nem a „mi”, hanem a „hogyan”. Leckie következetesen, okosan viszi végig a koncepcióit, és bár a sztori némileg nehezen indul be (az első úgy 150 oldal, ha messze is van attól, hogy unalmas legyen, mindenképpen elnyújtott kicsit), amikor beindul, menthetetlenül beszippantja az olvasót.