A Móricz Zsigmond-Ösztöndíj körül kialakult botrány ürügyén összegyűjtöttünk néhány érdekes esetet. Irodalmi díjak és botrányok a teljesség igénye nélkül.
Elmebeteg
Nézzünk először egy a maihoz nagyon hasonló esetet, vagy inkább esettörténetet. A Baumgarten-díjnak már az alapítása is botrányok, vádaskodások jegyében zajlott. Baumgarten Ferenc 1923-ban a családjával való összetűzése után úgy rendelkezett, hogy tekintélyes vagyonát halála után olyan magyar írók támogatására ajánlja, akik vallási, faji és társadalmi előítéletektől mentesen csakis eszményi célokat szolgálnak, és anyagi támogatásra szorulnak. A végrendelet végrehajtójaként Babits Mihályt, és egykori iskolatársát, Basch Lórántot jelölte ki. Minthogy hatalmas vagyonról volt szó, a végrendeletből kitagadott rokonság bírósági úton igyekezett érvénytelenné tenni a végrendelet, mondván, hogy Baumgarten Ferenc megbolondult. Már a per előkészületeit óriási sajtóérdeklődés övezte, a jobboldali sajtó egy része a Baumgarten-rokonság mellé állt. A Magyarság című erősen jobboldali lap például 1929 szeptemberében nem titkolt lelkesedéssel írta, hogy meg akarják semmisíteni a végrendeletet, amely „kozmopolita írók kitenyésztésére tízmilliós alapítványt létesített”. Karinthy Frigyes ezt az egészet úgy kommentálta, jellemző, hogy ha valaki a magyar irodalom megsegítését tűzi ki célul, akkor lesznek, akik legkevesebb, hogy azt feltételezik: elmebeteg.
Haveri alapon vagy politikailag
1936-ban nemcsak a József Attila díjazása körüli csetepaté korbácsolta a kedélyeket, hanem valóságos botránysorozat alakult ki, ami miatt nyugodtan kijelenthetjük, ez az esztendő a Baumgarten-díj fekete éve. Pesti kávéházi beszélgetések gyakori témája volt, hogy Babits Mihály, a Baumgarten Alapítvány főkurátora haveri alapon osztogatja az 3000-8000 pengővel járó Baumgarten-díjakat. A nagyobb összeggel járó évdíjak mellett ugyanakkor évente kiosztották a Baumgarten-kisdíjakat is, közismert nevén a Baumgarten-jutalmat, ez mindössze 1000 pengővel járt. Az évdíj helyett ezt kapta meg 1936-ban József Attila is. A pesti szóbeszéd szerint József Attila azért nem kapta meg a nagyobb összeggel járó évdíjat, mert Babits nem tudott megbocsátani neki a több évvel korábban született, megsemmisítő erejű Az istenek halnak, az ember él című, egyébként vitatott pamfletje miatt. Más források szerint viszont Babits Mihály az utolsó pillanatban gondolta meg magát József Attila támogatását illetően, mégpedig azért, mert ekkortájt jelent meg József Attila Én nem tudtam… című verse, amelyet „Babits Mihálynak, hódolattal” ajánlással látott el a szerző. Babits, mivel el akarta kerülni a látszatot, hogy csak az kaphat díjat, aki hódolattal adózik neki, törölte József Attilát az évdíjasok listájáról. Ugyanebben az évben történt, hogy – a ma kevesebbet emlegetett – Fodor József felháborodva utasította el az 1000 pengős Baumgarten-jutalmat, mondván, ne tekintse őt senki harmadrangú költőnek. Az irodalmi közvéleményt ennél azonban már jóval erősebben foglalkoztatta ekkor, hogy kiderült, Kassák Lajos politikai okból nem kaphatta meg ebben az évben a Baumgarten-évdíjat. Hóman Bálint, akkori kultuszminiszter, akinek a Baumgarten Alapítvány alapító okirata szerint vétójoga volt a díjazottak személyét illetően, nem járult hozzá az évdíj odaítéléséhez, ugyanis Kassák ellen éppen ekkor bírósági per volt folyamatban, nemzetgyalázás, valamint „a magyar állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló izgatás” vádjával. 1949-ben egyébként Szabó Magdát és Németh Lászlót is törölték a díjazottak listájáról, Szabó Magdát az indoklás szerint azért, „mivel költészete nem szolgálja a szocialista társadalom építését.”
Kevésbé botrányszagú, de azért említést érdemel az, hogy Kossuth-díjak visszavonását is kezdeményezték a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején. Déry Tibortól 1948-ban, Aczél Tamástól és Zelk Zoltántól 1949-ben, Méray Tibortól 1953-ban akarták visszavonni az állami kitüntetést, ám ezek a bizottsági kísérletek kudarcba fulladtak. A Kossuth-díj odaítélése kapcsán egyébként legutóbb idén márciusban kelt ki Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség egykori elnöke, és ki is lépett a Kossuth-díj bizottságból, mondván, nem kíván részt venni a munkában, mivel a kormányzat figyelmen kívül hagyja a testület javaslatait.
Biztos nem irodalmi
Mint köztudott, az Irodalmi Nobel-díjat sem kerülik el a botrányos helyzetek. Az első ilyen eset Borisz Paszternak körül alakult ki. Miután megkapta az Irodalmi Nobel-díjat, hazájában lejárató kampányt indítottak ellene, árulónak, belső emigránsnak kiáltották, majd döntés elé állították: vagy lemond a díjról, vagy száműzetésbe kerül. Borisz Paszternak a hazáját választotta, hogy jól döntött-e az már nem ehhez a témához tartozik. Jean-Paul Sartre viszont nem kényszer hatása alatt, hanem önként mondott le a díjról. Először is levélben fordult a Svéd Királyi Akadémiához, és kérte, hogy ne ítéljék neki a Nobel-díjat. Miután 1964-ben mégiscsak megkapta, újabb levelet írt, ebben kifejtette, egy író semmilyen körülmények között nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle, még akkor sem, ha ezt a lehető legmegtisztelőbb formában teszik. Günter Grass 1999-ben részesült az elismerésben, majd 2006-os önéletrajzi munkájában elárulta, hogy kamasz fiúként tagja volt a Waffen SS-nek. A vallomás után több neves közéleti személyiség követelte a szerzőtől, hogy mondjon le a Nobel-díjáról, ám a díjazók részéről senki nem szólította fel ilyesmire. Elfriede Jelineket, Harold Pintert és Orhan Pamukot és Kertész Imrét szintén komolyan szekálták a hazájukban Nobel-díjuk miatt, és többen, többször hangot adtak annak a vádnak, hogy az Irodalmi Nobel-díjakat nem szakmai, hanem politikai alapon osztogatják. Érdekes adalék ehhez, hogy egyik Eva Haldimannhoz írott levelében, 1993-ban Kertész Imre maga is így nyilatkozik: „Ami pedig a Nobel-díj-bizottságot illeti, nem Tornait fogják megkérdezni, ha valamilyen (s biztos nem irodalmi) okból úgy döntenek, hogy magyar írónak kell kapnia az idei, vagy a belátható tíz ével belüli díjat. (Az én tippem egyébként Nádas –if any.)”
Nem is az, aki
Más szempontból érdekes az az irodalmi botrány, ami 2009 decemberében pattant ki Csehországban. Egy fiatal, vietnámi származású szerzőről, Pham Thi Lanról derült ki, hogy valójában nem is létezik. Pontosabban létezik ugyan, de nem nő, nem fiatal, és nem is elsőkötetes szerző, hanem azonos Jan Cempirekkel, a sikeres cseh íróval. Az eset pikantériáját az adta, hogy a furfangos álvietnámi szerző az álnéven írt Fehér ló, arany sárkány című könyvével elnyert egy elsőköteteseknek járó rangos irodalmi díjat.
A Baumgarten-ösztöndíjról szóló rész Murányi Gábor: A húsz évet élt „örökalapítvány" - Mozaikok a Baumgarten Alapítvány történetébõl című munkájának felhasználásával készült.
