Lapszerkesztők között közhelynek számít, hogy minden szövegnek jót tesz, ha húznak belőle, magyarán ha lerövidítik. Mindenkinek más a módszere – egy szakmai legenda szerint volt olyan szerkesztő még a papíron szerkesztős időkben, aki még olvasás előtt ollóval kivágta a szövegek középső harmadát, mert ő arra esküdött, hogy mindig az a legunalmasabb. A szerzőnek az elején még van némi lendülete és gondolata, a végére már rájött, hogy mit is akar mondani, a kettő között pedig csak küzd, hogy majd meglegyen az elegendő mennyiségű betű.
A sajtóban gyorsnak kell lenni és aki gyorsan ír, annak nincs ideje tömörnek lenni. Van egy sokat forgó idézet (Blaise Pascal, 1657), amely nagyjából úgy hangzik: „Ne haragudjon, hogy ilyen hosszú levelet írtam Önnek, sajnos ezúttal nem volt időm rövidebbre”. Aki gyorsan ír, az kevesebbet gondolkodik közben, kevésbé szűri meg a mondanivalóját, a szöveg szószátyár lesz.
Könyves magazin 2016/4.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 3800 HUF
Az irodalom persze nem sajtó, nem olyan pillanatműfaj, amelyet az esetek túlnyomó többségében szerző és olvasó egyaránt elfelejt másnapra. Az elmúlt hónapokban több úgynevezett „vaskos kötetet”, közel ezer oldalas, fizikailag is nagy művet olvastam el. Azért vagyok az oldalszámokban némileg bizonytalan, mert ezek között volt olyan, amit csak e-könyv olvasón fogtam a kezemben, és ott nincs közvetlen érzetünk a mű fizikai dimenzióiról – nem érezzük a súlyát, nem fárad el a karunk olvasás közben, nem nyomja ki a táskánkat. Vegyünk most itt példának ezek közül három, meglehetősen különböző művet: egy lektűrt (Frank Schätzing: Raj), egy klasszikus nagyregényt (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) és egy non-fiction történelmi művet (Christopher Clark: Alvajárók).
Schätzing könyvét elektronikusan olvastam. 900 oldalasra tippelném fizikai formában (1022 oldal a magyar kiadás - a szerk.) – és bármikor bátran nekiállnék, hogy azt az egyharmadnyi 300 oldalt lapszerkesztői magabiztossággal kihúzzam belőle, azzal a meggyőződéssel, hogy a műtét a könyv javára vált. A tudományos sci-fi lényege megmaradt volna: a természetnek a tengeri olajfúró-tornyok jelképezte, ember általi kizsákmányolása ellen fellázad a tenger mélyén élő ismeretlen nem-emberi civilizáció és ez óriási kataklizmát okoz. Biztos vagyok benne, hogy Schätzing ezt a könyvet igen gyorsan írta, én pedig gyorsan olvastam. A gyorsan írt szöveg ugyanis gyorsan is olvasható, mert, éppen a szószátyárság miatt, nem intenzív, nem sűrű.
A Rajt körülbelül egy hét alatt olvastam el, az Emlékiratok könyve hasonló terjedelmű két kötete (2015-ös kiadás: 992 oldal - a szerk) viszont jó két hónapomba tellett (mivel nem tudtam a fizikailag is nehéz művet mindenhová magammal vinni). Némi erőltetett arányítással azt is mondhatom, hogy annyival tellett nekem több időbe elolvasni Nádas regényét a Schätzing-lektűrhöz képest, amennyivel több időbe került az előbbinek megírnia a sajátját. (Matematikai vargabetű: ha elfogadjuk ezt az arányosságot, és ha tudjuk, hogy nyolc nap alatt olvastam el a Rajt, és 64 nap alatt az Emlékiratok könyvét, továbbá tudjuk, hogy Nádas tizenegy évig írta a maga regényét, akkor Schätzing a Rajt egy év és három hónap alatt írta. Ami persze egyáltalán nem biztos.)
Lehet-e esztétikai szempont, hogy milyen hosszú, hány betű, oldal vagy kiló egy könyv? Valamelyest biztosan, de számomra fontosabbnak tűnik, hogy mennyi időt igényel az elolvasása. Az idő ugyanis valódi értékkel bír és így összevethető más, a művek által nyújtott értékekkel. Valószínűleg sokkal súlyosabb kérdés a szerző életében, hogy megért-e az életéből tizenegy évet ez a mű, de az én olvasói létemben mégis az a kérdés, hogy megért-e 64 napot az enyémből. A fenti méricskélés szempontjából pedig, hogy kaptam-e tőle nyolcszor annyit (hiszen ennyivel fektettem bele többet), mint Schätzing regényétől. A Raj persze könnyű ellenfél, de ha egy másik, közben olvasott regényhez, Anthony Burgess Egy tenyér ha csattanjához mérem, amelyet valamikor júliusban egy nap alatt elolvastam, akkor a 64-szeres szorzó vészjóslóan rontja az Emlékiratok könyve idő-érték arányát.
Persze, az imént bátran nekimentem Schätzing cirka 2-300 oldalnyi túlírtságának, de merném-e a klasszikus nagyregény bőbeszédűségét taglalni? Legalább úgy, mint egy kőműves, akinek azért az építészet mégiscsak a szakmájába vág, és a Sagrada Familiában járva úgy dörmög, hogy szép-szép, de azért gondolhattak volna rá, hogy valakinek ki is kell majd fűtenie ezt a barom nagy házat. Szóval, tudni talán még tudnám, de nem merném.
Miközben azonban azt ellenőriztem a matematikai képlethez, hogy mennyi idő alatt is készült az Emlékiratok könyve, kiderült, hogy Nádas a Literának a regény megjelenésének 30 éves évfordulója alkalmából adott interjújában elárulta a titkot:
„Az volt az iskolám, hogy amikor megírtam az Egy családregény végét, akkor Mészöly Miklósnak túl hosszú volt. „Húzzad!” Ami megjelent, már egy húzott változat. Írtam, húztam. Mert természetesen menet közben is húztam, csak mindent nem tudtam kihúzni, és amit Mészöly igényei vagy a háború utáni nemzedék közös igényei szerint ki kellett volna húznom, az voltam én magam. Ezzel az én magammal, ezzel a locsogóssal, terjengőssel, bőbeszédűvel nem tudtam mit kezdeni. Azért fordultam Mészöly felé vagy Mészöly prózaírási metódusa felé, mert ő rövidített, ahogy a saját kézirataival kapcsolatban ő mondta, gyomlált, még a névelőket is kihúzta. (…) Intenzívebb lesz a szöveg tőle. Na most ez csináltuk Miklóssal, gyomláltunk, de egy bizonyos pontnál tovább nem tudtam vele gyomlálni. Megmakacsoltam magam, az ellenkezőjét csináltam, mint amit ezektől a mestereimtől minden műfajban, s éppen a nagy gyomlálás közben megtanultam. (…) Szegény Mészöly Miklós már el sem tudta olvasni az Emlékiratok könyvét, mert egy rendes redukcionista miként tudott volna egy ilyen monstruózus szöveghalmazt elolvasni.”
A tényirodalomban sokkal kevésbé profán a befektetett idő és az elérhető tudás arányának méricskélése. Tényirodalomban lelkiismeret-furdalás nélkül ugrok át komplett fejezeteket, amire szépirodalomban képtelen lennék. Napjaink egyik menőnek és korszerűnek számító mobilalkalmazása, a Blinkist sem véletlenül kizárólag non-fiction műveket rövidít le 15 perc alatt elfogyasztható hosszúságra. Christopher Clark Alvajárókja méretben összevethető az előző két könyvvel, részemről kívánt időigénye, töménysége, viszont inkább az Emlékiratok könyvéhez áll közel. Mégsem olvastam volna szívesebben a Blinkisten és nem is ugráltam benne. Egészen más empatikus emberi narratívákba helyezve olvasni egy évtizednyi világpolitika-történetet, mint egyszerűen csak megtudni, hogy a szerző kutatásai szerint az első világháború előtt a felek valójában nem akartak háborút, kivéve talán a szerb, az orosz és a francia politikai elit egy részét, akik éppen egy időben váltak dominánssá odahaza és minden fél a másikról feltételezte, hogy az már elszánta magát a nagy háborúra. Tehát Clark könyvére semmiképpen sem igaz, hogy szívesebben olvastam volna a Blinkisten, amellyel éppen mostanában barátkozom (és meglepődnék, ha valamelyik következő számban ne számolnék be itt rapidolvasási kalandjaimról).
És van még itt néhány technológiai és piaci szempont.
Az e-könyvek korában a papírkönyvnek mintha egyre inkább az is a funkciójává válna, hogy küllemével is sugározza a mű tekintélyes mivoltát. (Érdekes, hogy az Emlékiratok könyve 1994-es puhafedelű kiadása például fele akkora méretű, mint a 2015-ös keményborítós). Hiába lehet egy 100 oldalas könyv épp olyan korszakalkotó, mint egy 500 oldalas, ezt sokkal nehezebb elhitetni róla a boltokban. A számítógépes szövegszerkesztés pedig az írás folyamatán változtatott alapjaiban. A tömörség egyik nagy mestere, F. Scott Fitzgerald korában a szöveget számos alkalommal fizikailag is újra kellett írnia a szerzőnek és ez kézzel vagy írógéppel egyaránt nagy szenvedés. A számítógépen író szerzőnek (és itt Nádas épp nem jó példa) azonban nem kell a saját energiáival takarékoskodnia, hiszen a már egyszer megírt szöveg darabkáit további erőfeszítés nélkül hasznosíthatja újra, helyezgetheti ide vagy oda. A tömörséget bizonyára segíti, ha az embernek kézzel kell minden új változatot lekörmölnie. A számítógépek kora előtt valószínűleg ezért sokkal több szövegrészlet végezte a kukában és veszett el mindörökre. A húzás egyik legfőbb tanulsága azonban éppen az: amit nem ismerünk, az nem hiányzik.
Ezeket olvastam tehát az előző szám óta:
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Szepesi Balázs (szerk.): Összkép
Ken Follett: A harmadik iker
Nyáry Krisztián. Igazi hősök
Anthony Burgess: Egy tenyér ha csattan
Arnaldur Indridasson: Hipotermia
Hakan Nesser: A visszatérés
Ken Follett: Alattunk az óceán
Christopher Clark: Alvajárók
Daniel Kahnemann: Thinking Fast and Slow
Frank Schätzing: A raj
Jennifer Ackermann: The Genius of Birds
Fábián L. Gyula: Évszakok
Dienes Angéla: Csábításra születtünk
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Szerző: Weyer Balázs
A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
