Önvédelmi hazugságaink és igazságra való sóvárgásunk élethossziglani feszültségeiről, a gyermeki naivitás és a világra való rácsodálkozás megragadásának lehetőségeiről, a nyolcvanas évek végén szocializálódott generáció rajongásáról és egy elhagyatott szigeten felnövő kislányról is sok szó esett a Margó Irodalmi Fesztivál második napján.
Nádas Péter ironikusan létösszegez
Fotók: Nagy Márton
Péntek este hatkor az idei őszi Margó egyik legfontosabb eseményeként került sor a Nádas Péter életei és irodalmai című pódiumbeszélgetésre. Tóth-Czifra Júlia értő és érző moderálásával folyt a diskurzus Nádas monográfusával, Bazsányi Sándorral és a kortárs magyar- és világirodalom egyik legkiemelkedőbb szerzőjével. A hármas beszélgetés három opus köré szerveződött, a Világló részletekről, Nádas apai nagynénjének és gyámjának, Aranyossy Magdának javított és bővített, unokaöccse által széljegyzetelt kiadású önéletrajzáról, az Én régi elsüllyedt világomról, valamint a Nádas-monográfiáról. S míg rengeteg mindent megtudtunk a zsidó nagypolgári létformából hívő kommunistává lett nagyasszonyról, aki családja életvitele elleni lázadása után már nem volt képes gyilkossá vált elvtársaival is szembefordulni, valamint arról, hogy a monográfus boldogan vonja vissza saját személyiségét, hogy belemerülhessen a nádasi mondatok életkrízisenként változó struktúráiba, egészen odáig, hogy az író milyen élesen reflektálja saját analitikus alkatának olykor hübrisszel is fenyegető kérlelhetetlenségét, a hallgatónak az a benyomása támadt, hogy egy hihetetlenül kifinomult alkotói személyiség létösszegzés szintjére emelkedő megnyilvánulásának tanúja lehet.
Szó esett a nádasi világkép legfontosabb vezérmotívumairól, úgymint az alkatról, a közvetlenség hiábavaló vágyáról és megközelítési lehetőségeiről, valamint önvédelmi hazugságaink és igazságra való sóvárgásunk élethossziglani feszültségeiről. Nádas Péter számára az alkat fogalma a görög kultúra karakter-felfogásából értelmeződik újra, az istenek adománya számára azokat a belső, megváltoztathatatlan határokat jelenti, amelyek között a mindig egyszeri személyiség létérzékelése, ön- és világismeretének érzéki-szellemi mozgásai történnek. A szerző kifinomult (ön)iróniával beszélt arról a feszültségről, amellyel hazugságaink és képmutatásaink védőbástyái mögé húzódva mégis az igazságot és közvetlenséget sóvárogjuk önmagunk és választott társaink vonatkozásában egyaránt. Ennek példájaképpen Bazsányi Sándor megkérte Nádast, hogy beszéljen arról, miért is égette el az Emlékiratok könyvének egyik kéziratát, mire azt a választ kapta, hogy abban a szövegverzióban maga Nádas is megpróbált közvetlenül a „mi az igazság” című kérdésre válaszolni, és be kellett látnia, hogy próbálkozása hiábavaló, mert vágyának tárgya nem adott az emberi létezés keretei között. Önmagunk másokkal dialógusba lépő igazságai az alkotó munkában az autentikus szövegkonstrukció és az elbeszélői szerepjátékok közvetítettségében fénylenek fel és homályosodnak el. Vágyaink tárgyát csak megközelíthetjük, egzisztenciális eseményként talán a zokogás és a szeretkezés pillanataiban járunk legközelebb hozzá.
A zsúfolásig megtelt nagyterem közönsége feszült csendben hallgatta annak az alkotónak elképesztő intenzitású és iróniájú mondatait, aki egy élet következetes és kíméletlen önismereti munkájában kiképződve szólt az emberi lény alkatának ambivalenciáiról. Az este megkoronázásaképpen pedig Nádas felolvasta a Világló részletekből a kiskori „agylázáról” szóló részletet, amelyben az analízis nagymestere szöveggé formálja a nyelvi és érzékelésbeli közvetítettség összeomlásának a víziók és végletes testi kiszolgáltatottság terében végbemenő mozgásait. A taps alig akart szűnni. (Szarka Judit)
A mesés gyerekkorban nem álmodunk szőke hercegről - Catherine Millet
Miért ír valaki idősen a gyerekkoráról? Valójában csillogó az a gyerekkor vagy csak a fantázia szüleménye? Hogyan befolyásolja a művészettörténészt az író? Többek között ezekre a kérdésekre kapott választ, aki pénteken ellátogatott a Margón Catherine Millet Mesés gyerekkor című könyvének bemutatójára. A szerzővel (az előző este még a reptéren ragadt) Winkler Nóra beszélgetett, közben pedig Rezes Judit olvasott fel a regényből.
Catherine Millet elsőként a ’miért most’ kérdésre válaszolt, amiből kiderült, hogy szerinte az ember élete vége felé egyre jobban próbál kapaszkodni az élete elején történt eseményekbe, és a gyermeki naivitást és a világra való rácsodálkozást próbálja visszaadni. Ennek ellenére, a szülei miatt, akik számára az igazi életet mutatták be, ő sosem hitt abban, hogy majd a szőke herceg eljön érte a fehér lovon. Az eredeti francia címben szereplő mesés szó megálmodottat, boldogat is jelent, de a szerző elmagyarázta, hogy a két jelző nem mindig jár együtt: akiről Millet ír, nem él a boldog gyerekkorban, inkább a megálmodottban. Ez folytatódott későbbi iskolás éveiben, mikor a barátait szórakoztatta a családjáról szóló kiszínezett, humoros történetekkel, az átalakított valósággal. Ebből is fakad kettős látásmódja. Szemlélővé tették, elidegenítették őt, így tudott könnyebben hozzáállni bizonyos helyzetekhez. Winkler Nóra ezt az új tárgyszerűséggel fogalmazta meg (mely különböző képzőművészeti műalkotásokban is megjelenik), miszerint látszik, hogy valami érzelmes is lehetne, de a befogadó elé egy finom fal húzódik. Mintha Millet saját emlékeit egy biztos magas pontról figyelné. Ezzel Millet egyetértett és hozzátette, hogy az effajta látásmód művészettörténész énjéhez is sokat hozzátett.
A könyvben felbukkanó Harold Lloyd-filmjelenet kapcsán a referenciapontok is szóba kerültek. Millet a szétaprózódás miatt úgy gondolta, hogy talán Andy Warhol Marilyn Monroe-s képe lehet az utolsó ilyen közös referencia, amit mindenki ismer. Végül a családi-baráti közeg és a művészeti világba való bekerülés témájával ért véget a beszélgetés. A szülei és a saját élete között hatalmas a különbség, de ők örültek, hogy belépett ebbe a világba. Most megjelent könyvének megírásához talán éppen ezért régi ismerősökkel is találkozott. Ezután mégis megtörténhet az, hogy a ’megérkeztünk’ érzés sokszor nem felel meg az álmoknak. (Raposa Renáta)
Hartay miatt újra elkezdünk rajongani a saját kamaszkorunkért
Nem biztos, hogy tudják, ki a szerző, és még a pontos címben sem biztosak, de a piros alapon sárgálló Turbo felirat rengeteg embernek beleégett a retinájába, nem csoda, ha sokan csak így kérik a könyvesboltokban Hartay Csaba új kötetét, a Rajongók voltunk címűt (ITT bele is tudtok olvasni), melyet pénteken este mutattak be a Margón. Hartay elmondja, hogy épp a születésnapján kapott egy Messenger-üzenetet, ami már tulajdonképpen arról értesítette, hogy kész a borító, neki fogalma sem volt, hogy mi lesz rajta („nem ellenkeztem”, mondja most), sőt, a maga részéről sokáig még a címben sem volt biztos. Vagy húsz variáns volt a fejében, köztük a Nem öltünk meg senkit cím is, ami viszont negatív fényt vetett volna a könyvre, így végül elvetette. A mostani címmel azért is elégedett, mert a rajongás amúgy is jellemző a kamaszokra („ez a hevület beleég az emberbe”).
A legelső sztori ötletét egy interjú adta, ami arról szólt, mit jelent, járni valakivel: ma az élő találkozást általában megelőzi a csetelés meg a netes kapcsolattartás, az ő kamaszkorában viszont, ez ’89-90 környékén volt, óriási dolognak számított, amikor valaki először randira vitte a legjobb csajt az osztályból. A többi írást aztán a hasonló élmények hatására mind az elsőkre hegyezte ki: az első cigarettára, az első feles kevertre, az első hamburgerre. Elmeséli, hogy amikor Szarvason először lehetett hamburgert kapni, azt sem tudták, mi az, össze kellett gyűjteni rá a pénzt. Szóba kerül a zene is, amikor „meg kellett küzdeni egy zeneszámért”: ez vagy úgy nézett ki, hogy felkeresték a diszkóst és megkérték, hogy másolja át nekik a számot, vagy magnóval felvették a rádiós kívánságműsorból. Hartay ma már nem tud rajongani a slágerekért, de megjegyzi, hogy annak idején mindenki valamilyen együtteses volt („valaki az egyik héten cure-os volt, a következő héten meg talán már nem”). Beszélgetőtársa, Kiss László a kötet fontos figurái közé sorolja Flipper Öcsit (ennek kapcsán Hartay megjegyzi, hogy szülei vették otthonra a Vakáció-ó-ó kazettát a Dolly Rolltól, és vagy ezt hallgatták, vagy ha nem tetszett, akkor választhatták még „a szovjet nyelvleckéket a tévében”). A zenész halála után Hartay cikket írt Flipper Öcsiről, ami után a család meg is kereste őt.
De szó esik természetesen a kor akciófilmes ikonjáról, Schwarzeneggerről, meg persze a Terminátorról („döbbenet volt, hogy létezik ilyen ember”), és a nagy kedvenc Elvisről. Közben kiderül az is, hogy Hartay nem volt egy egyszerű gyerek, például a haverjaival krumplival meg hagymával dobálta meg a járókelőket (mire rájöttek, hogy a jégkocka az igazi, azt legalább nem kell utóbb összeszedni a leveshez), de elárulta azt is, hogy a rágókból, amiket a kamionosok dobáltak az út mellett integető gyerekek közé, neki bizony nem jutott: „Nem emlékszem, hogy valaha a kezemben fogtam volna egyetlen darabot is”. (Ruff Orsolya)
Roy Jacobsen: A nők történelmi szerepe még nincs kibeszélve Norvégiában
Roy Jacobsen nagyon meglepődött, amikor tavaly kiderült, hogy Láthatatlanok című regényét Nemzetközi Man Booker-díjra jelölték, mert nem gondolta volna, hogy egy ilyen lassan csordogáló történet ennyi emberhez el tud jutni. A norvég írót, akinek könyve egy elhagyatott szigeten felnövő kislányról szól, Karafiáth Orsolya kérdezte tegnap este a Margón, ő pedig mesélt könyvének családtörténeti vonatkozásairól, feminista üzenetéről, és arról, hogy milyen volt Norvégia az olaj és a lazac felfedezése előtt.
Elárulta például, hogy a Láthatatlanokat részben édesanyja élete ihlette, aki szintén egy távoli, szinte megközelíthetetlen szigeten nőtt fel. Gyerekkorában éppen emiatt nagyon sok mítoszt hallott a szigetről és az egykor ott élt emberekről, a vakációt pedig rendszeresen ott töltötte. Olyan emberekkel találkozott ott, akik mindent tudtak a tengerről és a túlélésről, és akik az egész életüket ott élték le, míg a hatvanas években nem evakuálták őket. Mint mondta, a cím azért is lett Láthatatlanok, mert azok a szigetek, amikről a könyvben ír, valóban nem látszanak a kontinensről, másrészt pedig azért, mert ezekről az emberekről eddig senki nem írt, még a történészek se.
Arról is szó esett, hogy a gyerekperspektívát azért választotta a történet elmeséléséhez, mert szerinte egy társadalmi rendszer vizsgálatát két szélsőséges pontról lehet megtenni: az egyik az antropológus, a másik a mindenre rákérdező gyerek szemszöge. A könyvnek egyébként fontos feminista üzenete is van, hiszen a nők még láthatatlanabbak voltak ebben a térségben, mint a férfiak. Jacobsen szerint a nők történelmi szerepe Norvégiában még mindig nincs kibeszélve, ezért tartotta fontosnak, hogy erről is írjon. (Forgách Kinga)
