Fotó: Valuska Gábor
„(m)ire anyáddal megtaláltuk a házat, ahová aztán születtél, vagy százat megnéztünk már, és mindről az első pillanatban tudtuk, hogy reménytelen, itt viszont, már ahogy az öreg haidekker-kapu mögött a kerti úton föltűnt a két toprongyos puli, boldog remegés fogott el, és később, amikor az első tíz méter után, a két, útra hajló aranyesőbokor ágai között visszanéztem anyádra, a szemében láttam, ugyanazt gondolja, amit én, megtaláltuk, amit kerestünk, pedig akkor még a házat nem is láttuk, mert eltakarták a bukszusok meg a százéves fenyők” – írta Németh Gábor az Egy mormota nyarában (Kalligram, 2016) a csobánkai házról, melynek kertjében még mindig állnak az időközben százhúszévessé öregedett fenyők, de a pulik helyén egy zsemleszín keverék szaladgál. A ház mögötti dombról rálátni az Oszoly-sziklájára, a dolgozószobában pedig fényképek, emlékek révén több generációra az Ó utcában napozó édesanyától a szakács nagyapáig, akit “vegyes ízelítő” kategóriában díjaztak egy 1938-as gasztronómiai versenyen. A szoba minden négyzetmétere sűrű intertextualitás: a Zsidó vagy?-ra (Kalligram, 2004) reflektál és megidézi Ottlik szellemét.
Recept az üveglap alatt: Dr. Görgényi Frigyes csodálatos ember, írt egy fantasztikus monográfiát Marcel Duchampról, amúgy “civilben” belgyógyász. Találkoztunk egy könyvesboltban, és megkértem, hogy írjon már föl nekem valamit. Felírta a Mental Syrup High Powert, azóta itt tartom.
Peter Stuyvesant portréja, a kakaó és a dvd az ablakpárkányon: Stuyvesant New Amsterdam, vagyis a későbbi New York alapítója. A kép Zsidó vagy?-os ereklye, szegedi gimnazistáktól kaptam egy hosszú beszélgetés után, mint ahogy a kakaót, Az öreg halász és a tenger dvd-t, az üveggolyókat, és a maréknyi szegedi földet.
Nyitott füzet a laptop mellett: Tandori Dezső telefonkönyvében Györe Balázs meg én egymás alatt szerepelünk, ezért akárhányszor őt akarja hívni, engem hív. Mindig van egy kis csönd, amikor felveszem, aztán bizonytalanul rákérdez: Balázs? Ilyenkor mondom, hogy “nem, Dezső, tudod, a szokásos”. Az utolsó alkalommal megkérdeztem, hogy ír-e, mire azt válaszolta, hogy nem nagyon, csak cetliket, jegyzeteket. Letesszük a telefont, megint csöng. Most már tényleg engem keres, és lediktálja a Lódni című verset, amit aznap reggel írt. „Bajlódni kell, /nem lehet/ elég baj lódni,/semmi baj lódni.” Tudja, hogy le fogom írni, mert úgy mondja, mintha diktálna: “vessző”, meg “húzd alá, mert kurzív”.
Szentjóby képeslap az ablakpárkányon: Szilvi (Kuczogi Szilvia, Németh Gábor felesége – a szerk.) csinált vele egy hosszú interjút húszegynéhány évvel ezelőtt, magnókazettára. Tizenhat évvel később Szentjóby felhívta, hogy kellene neki az a kazetta. Az interjú idején még nem itt laktunk, Tamás egy egy lakással korábbi kazettát keresett, ami természetesen nem lett meg. Nemrég megkért egy akcióra, és arra is, intézzem el, hogy készüljön róla felvétel. Megcsináltam, fel is vették, de sajnos, az azt rögzítő lapocska is eltűnt, a felelős kilétét fedje homály. Erre küldött nekem és a “family”-nek egy képeslapot, amin az áll: „I am responsible for all and everything.”
Delejezés: A Csanády utcában volt egy kis bolt, a hatvanas évek óta lenyűgözött a cégtáblája. Műszaki bolt volt, de nem lehetett nem áthallásnak olvasni. Megkértem Szacsva (y) Palit, akivel a Gallery by Night sorozatban vagy húsz éve egy közös kiállítást csináltunk, hogy fényképezze le. Amikor aztán bezárt az üzlet, el akartam kérni a táblát, de sajnos már nem volt meg, valaki megelőzött.
Légy: A nagymamámé volt, gyerekkorom egyik totemállata. Egy tálalón állt, épp a szemem magasságában. Nem lehetett máshová nézni. Nagyon szerettem félni tőle.
Könyvek: Ezek tényleg esetlegesek, Szilasi most jelent meg, Vilit (Csaplár Vilmos – a szerk.) éppen újrolvasom, van még a kupacban Sándor Iván, Géczi János, akivel Veszprémben találkoztam, és kaptam tőle könyveket, az Emberszag, abból kéne írnom a doktorimat, egy Prizma szám meg egy amszterdamos könyv.
Édesanyja fotója a falon: Ez egy pici fotó volt, alig féltenyérnyi, én húzattam fel egy régi fénymásolón, és nagyon megtetszett, ahogy ilyen álomszerűre szétesik. Az anyám a hetvenes évek eljén, az Ó utcai lakás ablakában napozik, egyedül van, és nem veszi észre, hogy éppen lefényképezik. A halála után találtam meg ezt a képet, a tárcájában.
Lánya fotója a falon: A másik fotó pedig a lányomról készült, a mamája lefotózta a rituális fürdetést, az első közös lakásunkban. Az anyám sajnos nem érhette meg első unokája születését. A két arc befelé forduló rejtélyes szépsége számomra szétválaszthatatlanul összeköti a képeket.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2016/5. számában jelent meg.
