„Az írónak kell, hogy lelke legyen – hangoztatta Ilja Boriszovics –, együtt érzőnek, fogékonynak és igazságosnak kell lennie. Lehet, hogy egy jelentéktelen bolha, egy senki vagyok, de van hitvallásom. Bár írásaim egyetlen szava bevésődnék egy olvasó lelkébe!…” (Összeforró ajkak)
Vladimir Nabokov húszas-harmincas években írott elbeszéléseinek egyik visszatérő motívuma, kapcsolódási pontja, csillámporos epizodistája, vagy ha tetszik, totemállata, a pillangó. A pillanatnyi öröm, a belefeledkezés és szépség rebbenékeny és törékeny állatkája több történet visszatérő figurája, legyen szó egy, a mindennapokba belefáradt gyűjtő kielégítetlen szenvedélyéről (A lepkegyűjtő), egy halott kisfiú asztalfiókjában pihenő bábról (Szenteste) vagy a trópusi lázzal és az ismeretlen földrész titkaival hadakozó felfedezőről (Terra incognita). Nabokov oroszul írt, majd fiával angolra fordított elbeszélései szintén olyanok, mint az író pillangói. Témájuk és hangvételük változatos, még ha az abban szereplő figurák, helyszínek, élethelyzetek nem ritkán ismétlődnek is. Nabokov viszont olyan jól mozog a rövid műfaj adta keretek között, annyira finomra csiszolja a prózai éleket, hogy az esetleges döccenők mellett és ellenére is egyértelmű, hogy novellistaként is igazán nagyot alkotott. Korai írásai ugyanis egyáltalán nem csuklógyakorlatok, egy kezdő író szárnypróbálgatásai, hanem kiforrott művek, melyek egy-egy jól sikerült, emlékezetes mondatát épp úgy gombostűnkre tűzhetjük, mint a lepke parányi bársonyos testét a megszállott gyűjtő.
Nabokov elbeszélései két kötetben jelennek meg magyarul, az első, az Egy naplemente részletei, harminchét írást tartalmaz, melyeket nyolc műfordító ültetett át magyarra. Az író részben a berlini emigráció évei alatt vetette papírra őket, ennek megvan már vagy bő nyolcvan-kilencven éve, írásai frissességén azonban ez egyáltalán nem érződik. A legmeglepőbb felfedezés talán éppen az, hogy Nabokov évtizedes elbeszélései mennyire mainak és modernnek hatnak, még ha nagyon is jól tudjuk, hogy szereplői részben egy politikailag megpuccsolt, és ezzel végleg a történelmi süllyesztőbe száműzött korszak díszletei között mozognak. A legfinomabb írások ezek mellett mégis azok, amelyek a forradalom előtti Oroszország felső-középosztályának boldogtalan pillanatképeit villantják fel: a kivételezett helyzetű kisfiúét, akinek eltűnése senkinek sem tűnik fel a baráti születésnap forgatagában (Egy rossz nap), vagy a férjezett szeretője érzelmeitől megrettenő ficsúrét (Hangok).
A veszteség, a kitaszítottság, az idegenség érzete szintén fontos rendezőelv Nabokov novelláiban. Több történetének olyan emigránsok a főszereplői, akik kényelmes egzisztenciát voltak kénytelenek maguk mögött hagyni. „Oroszország hatalmas. Egyedül a mi családi birtokunk akkora volt, mint a maguk egész Szászországa. Mind odalett, mindent felégettek. A tűz fénye hetven kilométerre is ellátszott” – meséli a Rámenős fickó címszereplője, aki azután szemrebbenés nélkül használja ki útitársnőjét. Nabokov hősei kicsit sem szimpatikusak, legfeljebb szánnivalóak, esetlenek, jellemükben gyengék. A lepkegyűjtő a saját álmait kergetve nem csak egy idős özvegyet kész becsapni, de saját feleségét is zokszó nélkül faképnél hagyná. A Csorb visszatérése egy balul sikerült nászút történetét meséli el, melyben az ifjú férj felesége nélkül tér vissza annak családjához. Az érzékekre sokszorosan ható La Venezianában szinte alig akad szereplő, aki ne verné át a másikat, a Lovagias ügy béna párbajozóját pedig akkor is szánjuk, ha tulajdonképpen nincs miért.
Vladimir Nabokov: Egy naplemente részletei - Összegyűjtött elbeszélések I.
Európa Könyvkiadó, 2014, 528 oldal, 3690 HUF
A nabokovi hős sokszor magányos és frusztrált, boldogságának forrása pedig vagy a múltban ered, vagy annak eljövetelét a kifürkészhetetlen jövőtől várja. Ritka az a pillanat, amikor a gyakran névtelen kisember boldognak mondhatja magát (lásd a cikk címének választott idézetet az Istenek című írásból), és ha ez meg is történik, egy-két bizarr, szadista részlet – egy-egy torokra fogott éles borotvalap (Borotva), vagy egy ablaktalan szobába zárt házifogoly őrzése (Beszélünk oroszul) – teljesen új értelmet ad a kiteljesülés, a megelégedés fogalmának is. Még ha sokszor jól körülhatároltak, és könnyen tipizálhatók is azok a csoportok, ahonnan kiemeli hőseit (ezek közé tartozik a Berlinben tengődő emigráns, a sikerekre szomjazó író, a szerelmi beteljesülés küszöbén tipródó ifjú karaktere), mégsem lehet ugyanarra az irodalmi kaptafára ráhúzni őket. A Szárnycsapás felső-középosztálybeli, szállodában ténfergő spleen-lovagja még a nagy Jay Gatsby partijain is szépen beleolvadna a szmokingos-fukszos tömegbe. A történetbeli Kernt csak egy angol lány tudja felrázni életuntságából, ezzel szemben a Viszontlátás tengődő emigránsát már az is felzaklatja, ha saját fivérével kell találkoznia, és ugyanez igaz A csengő szereplőire, igaz, ott éppen az anya érzi magát kényelmetlenül, miután sok év után újralátja elhanyagolt, talán sosem szeretett fiát.
Berlin fontos helyszíne a történeteknek, nem mintha ott különösebben boldogabbak lennének a nabokovi antihősök. A német főváros esetükben sokszor csak egy kényszerű megálló, parkolópálya, egy menekülési útvonal véletlenszerűen kiválasztott végpontja, ahol még akkor sem tudnak igazán gyökeret ereszteni, ha már évtizedek óta laknak ott.
„Éjszaka kimegyek egyet kószálni. Az utcai lámpák fénye csordogál a nedves berlini aszfalton, amelynek felszíne olyan, mintha fekete zsírréteg fedné, s tócsák rejtőznének ráncaiban. Itt-ott gránátvörös fény csillog egy tűzjelző ládán. A villamosmegállóban sárga, folyékony fénnyel teli oszlop áll, és amikor a kései órán a kanyarban csikorogva elcsörömpöl mellettem az üres villamos, minden ok nélkül boldog és szomorú érzés fog el. Ablakaiban tisztán látszanak a fényesen kivilágított barna üléssorok, közöttük a magányos kalauz rója útját, oldalán a fekete táskával, egy kicsit dülöngél, ezért kicsit kapatosnak tűnik, ahogy megy, szemben a menetiránnyal.” (Levél Oroszországba, ami soha nem ért oda)
Nabokov láthatólag komfortosan érzi magát a megfigyelő szerepében: megállapításai pontosak, leírásai képszerűek. Az évtizedekkel ezelőtt papírra vetett sorok némelyike – történelmi helyzettől és anakronisztikus szereplőtől függetlenül – akár ma is íródhatott volna, persze ez nem jelenti azt, hogy észrevételeiben, kijelentéseiben időről időre ne nyúlna mellé. A Berlini útmutatóban például azt állítja, hogy húsz év múlva a villamos eltűnik, ahogy eltűnt a lóvasút is: „Már most úgy érzem, van benne valami avíttság, valami ódivatú báj.” Hogy mikorra gondolta a berlini villamosok végét Nabokov, az sajnos nem derül ki, a kötet ugyanis nem adja meg az írások keletkezési évét, ami a kronológiai besorolásnál sokszor jól jöhetne.
Vladimir Nabokov egyébként maga is nagyjából tizenöt évet élt Berlinben: a család 1917-ben menekült el Oroszországból, majd néhány évet Angliában töltöttek, ahol a későbbi író egyetemre járt, végül Berlinbe költöztek. Nabokov 1922-ben követte családtagjait a német fővárosba, ez az év azonban rendkívül tragikusan alakult számára, apja ugyanis monarchista merénylet áldozata lett, ráadásul a golyót nem is neki, hanem egészen másvalakinek szánták. Ezek után talán nem csoda, hogy a gyász és a halál vissza-visszatérő elemei a nabokovi történeteknek. Melyekben mese és a hétköznapok totalitárius valósága, hallucinációk és álmok, a szinte kézzel tapintható vágyak és fájdalmak keverednek a szépségről, a boldogságról és az egyszer majd megvalósuló szebb jövőről szőtt fantazmagóriákkal. Nem feltétlenül hibátlanok ezek a történetek, de szinte mindegyikben van egy-egy olyan motívum, villanás, mondat (személyes kedvenc: „s a fényes víztükrön fejek sötét úszói lebegtek”), amely képszerűségével legalább annyira emlékezetes, mint a későbbi művek adái és nimfácskái.
A kötet fordítói: Barkóczi András, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Márton Róza Krisztina, Pap Vera-Ágnes, Réz Ádám, Soproni András
