Elhunyt Samuel P. Huntington, a Civilizációk összecsapása című könyv szerzője, akimnek az életébe most Jeney Orsolya vezet be minket. (A héten Bodoky Tamás is huntingtonozott)
81 éves korában, december 24-én hunyt el az elmúlt 50 év egyik legbefolyásosabb politológusa, Samuel P. Huntington. Szeretett feleségét, két fiát, négy unokáját és civilizációs paradigmáját hagyta hátra.
Első diplomáját a Yale-ről szerezte (1946), katonai szolgálat után a University of Chicago-ra ment egy MA-ért (1948) majd a Harvardon phd-zott, ahol 23 évesen egyből tanítani kezdett egészen 2007-ig. Volt a Harvard Külügyi Központ, a Harvard Kormányzati tanszékének vezetője és dolgozott a Fehér Házban Nemzetbiztonsági Tanácsában is.
Ugyan társalapítója volt a Foreign Policy nevű ismert külügyi magazinnak, egyik leghíresebb és legnayobb port kavart cikke, a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása mégis a Foreign Affairs-ben jelent meg 1993-ban. A hidegháborús világrend rendezőelvéről és az új konfliktusok forrásairól alkotott véleményének újszerűsége megkívánta, hogy nézeteit később sokkal bővebben, könyvben is kifejtse ugyanezzel a címmel (1996).
Huntington civilizációs paradigmája a korábbi tanítványa, Francis Fukuyama A történelem vége című cikkére született válasza. Vagy akár az is mondható, hogy a népszerűbb poszt-hidegháborús világpolitikai térképek mindegyikének kizárása után gyártott, leegyszerűsített elmélete.
Az akkoriban uralkodó hidegháború utáni paradigmák közül Fukuyama nézete szerint a feudalizmus, monarchiák, kommunizmus, fasizmus és egyéb izmusok virágzását és hanyatlását a világ már végignézte, a demokrácia és szabad piac minden mást legyőzött, az emberiség ideológiai fejlődése befejeződött, a történelem véget ért. Ebben az „egyetlen harmonikus világban” a liberális demokrácia győzelmének köszönhetően a „jövőt a gazdasági és műszaki problémák megoldása” fogja jellemezni. A hidegháború végén felerősödött etnikai konfliktusokra, vallási fundamentalizmusra és népirtásokra rűmutatva cáfolta Huntington ennek az harmonikus világnak a létjogosultságát.
Egy másik hidegháború utáni elképzelés „két világ”-ban gondolkodott, a „mi” és „ti” dichotómiájára épített. Huntington belátta, hogy az ekként tagolt világkép megfelelhet a valóságnak, azonban nem gondolta, hogy a gazdasági tengely menti leglehetségesebb felosztás lesz majd az elkövetkező fegyveres konfliktusok kizárólagos forrása. Kulturálisan kettéosztottnak látni a hidegháború utáni világot még kevésbé tartotta elképzelhetőnek.
A harmadik posz-bipoláris megközelítés elsődleges szereplői az a körülbelül 184 állam, amely a közöttük lévő anarchikus kapcsolat orvoslására még jobban fokozza erejét. Huntington ezt a paradigmát reálisabbnak tartotta, azonban az elmélet komoly korlátai miatt ezt is elvetette. Nem gondolta ugyanis, hogy minden állam azonos módon értékeli érdekeit vagy hogy hasonlóan cselekednének. Ráadásul Huntington szerint nem sokra megyünk az államparadigmával, ha azt próbáljuk magyarázni, miben különbözik a hidegháború utáni rendszer a hidegháború előtti és az azt megelőző világpolitikától.
Utolsó lehetőségként számba vette azt is, hogy a világ teljesen anarchisztikus lesz, ahol megszűnik a kormányzat tekintélye; ahol az államok felbomlanak; ahol felerősödnek az etnikai és vallási konfliktusok, megnő a nemzetközi bűnözés, terrorizmus- egyszóval a világ káoszba süllyed. Ezt a nézetet végül azért nem tartotta reálisnak, mert lehet ugyan kaotikus a világ, de teljesen sosem fog hiányozni belőle a rend, állította.
A fenti paradigmák összetettségének hiányában javasolta Huntington, hogy tekintsünk inkább a világot 7 vagy 8 főbb civilizációnak, az emberiség legmagasabb csoportosulásainak. Ezeket figyelembe véve lehet ugyanis a többi világrendi javaslatból adódó nehézségeket elkerülni és azokat egy, a civilizációs paradigmává gyúrni. Az általa említett főbb civilizációk a Nyugati, konfucianista, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és esetleg afrikai. Huntington saját javaslatát a hidegháború utáni világrend körvonalazásában „könnyen megragadhatónak és áttekinthetőnek” tekintette, ráadásul úgy vélte más paradigmák elemeire is épített. Így a civilizációs paradigmájában működtek az „egységesülés erői […] de ezek pontosan a kulturális különbségeket” generálták. A világ itt is felosztható két részre: a Nyugatra és a többire (west and rest). E paradigma is a nemzetállamokat tekinti fő szereplőinek, azonban ez alapján érdekeiket, céljaikat egyre inkább a kulturális és civilizációs tényezők alapítják. E nézet megengedi a világ anarchisztikus voltát, de az instabilitást a civilizációs- kulturális különbségek számlájára íratja.
Érdekes még megemlíteni, hogy már 8 évvel szeptember 11. előtt könyvében Huntington azt jósolja, hogy a Nyugatot sajátos, egyetemesítő törekvései konfliktusokba sodorják majd ”leginkább Kínával és az iszlám országokkal”.
Huntington válasza a kritikáira
A Huntingtont ért kritikák szerint a civilizációs konfliktusok nem új keletűek s hátterükben főleg gazdasági, társadalmi, politikai vagy más érdekek húzódnak. Nem a gyakran maguk is megosztott civilizációk ellenőrzik az államokat, hanem éppen fordítva történik ez. Elmélete szemére vetették a modernitás és a szekularizáció alulértékelését, de furcsállták Japán külön civilizációként való kezelését is.
Huntington az elmélete ellen felsorakoztatott kritikákra frappánsan Thomas Kuhn, A tudományos forradalmak szerkezete című klasszikusából idézett, utalva a paradigmaváltás egyik feltételére: „ahhoz, hogy egy elméletet paradigmaként elfogadjanak, az a feltétele, hogy jobbnak látsszék versenytársainál, de nem szükséges megmagyaráznia minden vele szembesíthető tényt”.
