Majd elolvassuk a nyáron - az év közbeni szállóigét mindazok a könyvek kiérdemlik az év kilenc hónapjában, melyekre a könyvfesztivál, a könyvhét, a Margó, a karácsonyi könyvcunami, a magazinok vagy csak a szokásosok miatt akkor és ott nem kerül sor. A „business as usual” sokféle lehet, Szécsi Noémié kicsit kelet-európai, de nagyon a miénk. Az ő tárcája mellett, ami legfeljebb csak a karakterhossza miatt kakukktojás a sok long között, megmutatjuk, hogyan jön össze egy cikkben George Orwell a dinókkal, illetve mi köti össze Joseph Heller és Philip Roth könyveit. Ha önök is azzal nyugtatják néha a lelkiismeretüket, hogy majd elolvassák a nyáron, akkor talán kezdjék Franzen legújabb novellájával, az mondjuk elég jó indítás.
Csak a szokásos
Szécsi Noémi tárcája nem klasszikus longread, de miután csak napokkal vagyunk túl a könyvhéten, mindenképp idekívánkozik. Az írás eredetileg a holland Das Magazinban jelent meg, címe Business as usual. „De mit csináljanak a kelet-európai irodalmak?” – veti fel a szerző, a kérdés ugyanakkor talán nem kizárólag a külföldi jelenlétre utal. Így kezdődik, de a teljes cikkért katt A Vörös Postakocsi oldalára:
– Magyarország… – súgom. És egy pillanatra a mennyezetre emelem a tekintetem, hogy addig hátha beszélgetőtársamnak valami, akármi eszébe jut a hazámról, és nem akad el azonnal a beszélgetés.
– Hm – feleli ő elmerengve.
Vagy ha tájékozottabb, talán annyit még hozzátesz:
– Ott most feszült a politikai helyzet.
Ilyenkor örülnek, hogy legalább valami közhely az eszükbe jutott, ha már egyszer magyar íróval csevegnek egy nemzetközi irodalmi fesztiválon.
Mister Jurassic
A Jurassic World apropóján nagyszabású portrét közöl Michael Crichtonról a Grantland. Crichton igazi huszadik századi reneszánsz ember volt, aki necsak regényeket írt, hanem forgatókönyveket is, emellett rendezett és producerkedett. Olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint például a Jurassic Park (ő írta a film alapjául szolgáló regényt), A nagy vonatrablás (forgatókönyvíró-rendező) és a Vészhelyzet-sorozat (író-társproducer). Crichton 2008-ban elhunyt, de rendkívül termékeny alkotó volt, szeretett provokálni, vonzódott a disztópiákhoz. A portréból egyebek mellett kiderül, hogy Crichton eredetileg irodalmat kezdett el tanulni az egyetemen, és azt követően szakította meg tanulmányait (és nyergelt át az orvosira), hogy egyszer kíváncsiságból George Orwell egyik esszéjét adta be, de a tanára még arra is csak egy gyenge osztályzatot bírt adni. Összesen ötször nősült, de ahogy egyik volt felesége nyilatkozott róla és az írási szenvedélyéről, a házasságuk olyan volt, mintha együtt élt volna egy testtel, Michael pedig teljesen máshol lett volna.
Minimalista remekművek
91 éves korában elhunyt Paul Bacon legendás amerikai grafikus, aki hosszú élete során több mint hatezer könyvborítót tervezett. Munkái közül több ma már ikonikusnak számít, ezek közé tartozik például Joseph Heller A 22-es csapdája című könyvének borítója, A Portnoy-kóré Philip Roth-tól, vagy A fehér cápáé Peter Benchley-től. Robert Gottlieb, aki korábban vezető szerkesztő volt a Simon & Schusternél, később pedig a Knopfnál, azt mondta, Bacon több kreatív rugalmasságot mutatott, mint a legtöbb tervező, és kész volt egészen addig átdolgozni a terveit, amíg csak nem sikerült megvalósítani azt, amit elképzeltek:
He didn’t see himself as a sensitive artist; he was there to serve,” said Mr. Gottlieb, who worked with Mr. Bacon for many years. “If you rejected the first one, he was happy to do a 10th one. We worked and worked until it was right.
Életéről a New York Times közölt hosszabb összeállítást, az Electric Lit oldalán pedig több borítója is megtekinthető.
Franzen a Vadkeleten
The Republic of Bad Taste címmel jelent meg Jonathan Franzen novellája a New Yorkerben: színhelye az egykori NDK, hőse pedig egy Andreas nevű fiatal férfi, befolyásos kommunisták gyereke, aki azonban megszakított minden kapcsolatot szüleivel, és egy templom alagsorában él. A történet idején ifjúsági tanácsadóként dolgozik, és komoly érdeklődést mutat a nagyon fiatal és nagyon csinos lányok iránt:
Their initial conversation was analogous, in its swiftness and directness, to his seductions, but in spirit it was just the opposite. Annagret’s beauty was so striking, so far outside the norm, that it seemed like a pointed affront to the Republic of Bad Taste. It shouldn’t have existed; it upset the orderly universe at whose center he’d always placed himself; it frightened him. He was twenty-seven years old, and (unless you counted his mother when he was little) he’d never been in love, because he had yet to meet—had stopped even trying to imagine—a girl who was worth it. But here one was.
