Bő másfél hónap, és indul a könyvfesztivál, ez pedig azt jelenti, hogy egyre szűkebb az ágyam. Jelenleg egy sólyom alszik benne, és minimum tizenkét különböző csillagjegyű férfi. A várólista egyre dagad, olyannyira, hogy az elmúlt napokban megdöntöttem a negatív rekordomat, és mindössze két olyan longreadet olvastam el, ami nem került bele a Hosszúba a héten. Az egyikből valószínűleg film készül majd, a másikba meg bele van írva, hogy "In short, editors (when they’re good) pay out only so much rope that I might hogtie rather than hang myself."
Patricia és Carol
Hat jelöléséből egyet sem tudott díjra váltani az idei Oscar-gálán Todd Haynes Patricia Highsmith-adaptációja, a Carol, bár ez az inspirációul szolgáló regény, a The Prince of Salt (magyarul: Carol, Tericum Kiadó, 2016) érdemeiből az égvilágon semmit nem von le. A The Prince of Salt Hightsmith egyetlen olyan regénye, amiben csak szeretnek, de nem ölnek meg senkit, pedig az ő univerzumában a szerelem és gyilkosság nem is állt olyan távol egymástól. Szerelembe esni nála felért egy fejlövéssel (a Long Island-i Lolita valószínűleg elég nagy rajongója a művésznőnek), a mátka nyakát pedig nemcsak simogatni, de szorongatni is jó érzés. Vagy ahogy az LA Times írja:
Only Patricia Highsmith could phrase a novel of life-changing love in the language of Jack the Ripper.
Cikkükből minden kiderül a tehetséges Ms. Highsmith szenvedélyes életéről:
Pat's psychoanalyst (spare a moment to pity the woman) was preparing her devious patient for happy heterosexuality by herding her into a therapy group of married women attracted to women. Citing the "alcoholic who joined AA when he ran out of drinking companions," Pat toyed luxuriously with "seducing a couple of them.
és arról is, hogyan lett könyv egy áruházi találkozásból:
The Price of Salt," her most unusual novel, was inspired by a Proustian strike of illicit love: a two-minute transaction in Bloomingdale's in the Christmas season of 1948 with Kathleen Wiggins Senn, a "blondish and elegant" married woman from New Jersey.
Kathleen és Patricia
Patricia Highsmith-ről bővebben: Joan Schenkar - The Talented Miss Highsmith: The Secret Life and Serious Art of Patricia Highsmith
Pamela és Courtney
Pamela Moore nem sokkal a 18. születésnapja előtt írta meg első regényét, a Chocolates For Breakfastöt. A kritika azonnal az Amerikai Françoise Saganná kiáltotta, ebből pedig sejthető, hogy nem rózsaszín chicklitet írt, hanem szexuálisan túlfűtött szépprózát, ráadásul számos olyan témát is megpendített benne, ami 1955-ben még egy nagykorú írótól is egy lépéssel a társadalmilag elfogadotton kívül állt volna – pl. a genderkérdést és a nimfomániát. A könyv alig néhány hónappal a megjelenése után mégis több mint 600 ezer példányban fogyott. Ha Moore nem Courtney Farrell-nek nevezi el a hősét, akkor most a Hole legendás frontasszonyát is más néven emlegetnénk. Pedig egy ilyen névválasztó sztori remek small talk alapanyag, én a Flinstones családból kaptam a sajátomat, de a Vörösmarty Mihály-változatot szoktam bevallani.
Moore-t Európában, ahová a regényért kapott előlegből utazott, az amerikai ifjúság szóvivőjeként kezelték, ám az amerikai sajtóban leginkább fiatal botrányhősként bukkant fel. Pedig botrány nem körülötte, hanem szerelme, a francia avantgárd filmes/II. világháborús hős, Edouard de Laurot körül alakult ki, aki se francia nem volt, se hős, de még Laurot sem. Debütáló regénye után Moore megjelentetett még néhány könyvet (egyik sem kapott akkora visszhangot, mint a Chocolate), ám közben folyamatosan vívódott az ismertséggel és a megismételhetetlennek látszó sikerrel. "I lost my identity as a writer by becoming a celebrity." - nyilatkozta egy interjúban 26 éves korában, majd nem sokkal később a szájába vette a puskacsövet, és meghúzta a ravaszt.
Hero Boy looks like a human, his flesh is fleshy, his yellow pajamas flap and wrinkle, and his hair has the hair-like quality of hair. But those eyes! They belong to a puppet, a waxwork, an automaton. Realistic eyes prove a step too far for 3-D imaging. The effect—as many noted the first time around—is creepy. Uncanny valley. But kids don’t care. My children loved Hero Boy and his dead zombie eyes, and the snow that fell on their heads from the ceiling of the theater and the breeze blowing out of their seats onto the backs of their tiny necks. And because I was alone with them I had nobody to talk with about my own 4-D experience, no one with whom to express that vague dread adults tend to feel in the face of an attempt at absolute verisimilitude. I had no one to bore with a Schopenhauer reference.
