Fotó: Valuska Gábor
Tompa Andreában és Bödőcs Tiborban látszólag annyi a közös, hogy májusban mindketten megnyerték a Libri irodalmi díjat (az Omerta a szakmai zsűri, az Addig se iszik a közönség díját kapta), viszont a Margón kiderült, hogy ez csak a látszat, és ha nincsenek közös pontok, akkor meg kell teremteni őket, Valuska László pedig szombat délután a PIM udvarán erre tett kísérletet. Ezeket a közös pontokat villantjuk fel most mi is.
Visszajelzés. Bödőcs Tibor el van kényeztetve a tapsidővel, de jólesett neki, hogy az olvasók szavaztak a könyvére. Számára egyszerre megnyugtató és nyomasztó is a könyv véglegessége, hiszen a stand-up nincs lezárva, az mindig csiszolható, viszont már a szombati felolvasásra választott szövegét is átírta volna, ha tudná. Tompa Andrea szerint nem csak elengedni kell a könyvet, de hagyni is, hogy elhaljon a szerzőben, hiszen csak így tudja átadni az olvasóknak, íróként pedig így tud majd ráfordulni az új könyvre. Míg szerinte Bödőcsnek a nyilvánosság magától értetődő, neki összeakad a nyelve, ha mások előtt kell beszélnie: „Meg kell ezt is tanulni, hozzá kell szokni”. Nehezebb, hogy írni kell és nem beszélni?, érkezik a kérdés balról, de Bödőcs azt mondja, hogy a stand-up-nál ugyanúgy mondatokat kell létrehoznia, csak a folyamat ott nincs lezárva.
Színház. Tompa Andrea a bölcsészkar utáni tanácstalanságban jelentkezett egy ÉS-ben megjelent felhívásra. A Hajónapló Műhelyhez került, amely a legtöbb kritikust adta a színházi szakmának. A színházcsinálás viszont idegen tőle, nem tud közösségben alkotni, még ha vágyik is rá. Bödőcs Tibor ellenben szerepelni akart, jelentkezett is a színművészetire. A stand-up-ban szerinte benne van a színészet, az írás, újságírás és a kritika is. Magát nem írónak, hanem humoristának tartja, aki most írt egy könyvet, és nem zárta ki a lehetőségét, hogy ír majd többet is. Tompa Andrea amúgy a közelmúltban két cikket is írt külföldi lapokba a magyar humorról és benne Bödőcsről (az egyik még megjelenés előtt áll), melyekben azt vizsgálta meg, hogy a performatív elemek hogyan jelennek meg a politikai humor szintjén. Az egyik legjellemzőbb vonásnak a túlazonosulást érezte, amikor egy produkció felnagyít egy politikai üzenetet. A színházi elemek ilyenkor „billegnek”, hiszen a néző nem tudja eldönteni, hogy amit lát, az egy kritika vagy maga az üzenet, és ez a billegés egyfajta szürkezónában tartja a nézőt. Ezen a ponton Bödőcs közbeveti, hogy ő így érzett Budaházy Edda videójával kapcsolatban is.
A hely, ahonnan elindult minden. Bödőcs azt mondja, hogy amiben felnőtt, arról tud beszélni, így aztán nem csoda, hogy a könyvben is szerepel Búcsúszentlászló. Utóbbi csak látszólag unalmas, történek nélküli közeg, csak észre kell venni őket, és a búcsúszentlászlói kocsmapult David Attenborough-jaként pontosan erre törekszik. Tompa Andrea nem ugyanazt a Kolozsvárt akarta megírni, mint az előző két könyvében, a helyszín ezért is periférikusabb az Omertában. A maga részéről mindenesetre már elfogadta, hogy erről tud írni – de hogy másról is, azt még nem tudja. Bödőcs Tibor mindig úgy tervezi, hogy a következő stand-up-ban nem lesz benne Búcsúszentlászló, eddig ez még nem igazán jött össze.
Nyelv. Bödőcs szereti „ezt a szerepjátékos, maszkos játékot”, és ha megtalálta hozzá a nyelvet, akkor élvezi, hogy használhatja. A könyvhöz írószótárt készített, ehhez 2-3 hétre belehelyezkedett egy-egy írói világba. Jegyzetelt és igyekezett elsajátítani a jellemző mondatszerkezeteket, például Krasznahorkai-mondatokat írt. Tompa Andrea is szokott szólistákat írni, de írás közben nem használja őket, mert ha ezek a szavak nem költöznek belé, akkor „fityegni fognak”, művivé válnak a szövegben. Szerinte, amikor az olvasó könyvet vásárol, akkor 10-15 sort elolvas, és aztán sokszor visszateszi a kötetet a polcra. Az Omerta tétje épp ezért az volt, hogy az első 10-15 mondat elcsábítsa az olvasót. Írás közben jó irodalmat nem szeret olvasni, mert íróként gyengítené, oral historyt már inkább. A legfontosabb viszont, hogy megtalálja a figurát, majd ugyanilyen fontos, hogy megindokolja, hogy az a figura miért beszél.
Korok. Bödőcs szerint a szövegben fel kell építeni, mi hangozhat el egy adott korban, de ahogy kimondja, már rá is vágja, hogy ez hülyeség, hiszen van, ahol épp a szó idegensége adja a poént. Szerinte amúgy a legfontosabb írói tevékenység a húzás („hogy mennyire van erőd felülbírálni, ami kijön az első garral”). A nézők előtt más tudatállapotba kerül – ezt úgy jellemezte, hogy míg otthon púpos Dávid-szobrokat tud csinálni, a púp lehúzásához szüksége van a nézőre. Az 50-es évek felderítése nagy nehézséget jelentett Tompa Andreának, a lapokat olvasva ugyanis nem derült ki semmi a hétköznapi életről: „Olyan, mintha a mostani életünket az M1 alapján próbálnánk rekonstruálni”. Nehéz volt korabeli naplókat találni, erős forráskritikával kellett kezelni azokat is, hiszen egy őszintének tűnő naplóról is kiderülhetett, hogy egy besúgóé. Tompa Andreát általában megmagyarázhatatlanul elkezdi érdekelni valami (ez lehet orvoslás vagy rózsanemesítés), de mindig meg kell értenie, hogy az a téma miért izgatja. Ha erre nem kap választ, akkor a regény nem fog működni.
Társadalmi érzékenység. Tompa Andrea szerint Bödőcsnek munkaeszköze a politika, íróként viszont olyan elvárást támasztanak feléjük, mely szerint majd ők kimondanak dolgokat. Szerinte „minden kritikai véleményt elnyomni ugyanolyan nehéz, mint mindig megszólalni”. Bödőcs Tibor szerint itthon hiányoznak például az amerikai late night show-khoz hasonló kritikus hangú műsorok, ezért van az, hogy egy-egy paródiája közéleti ügy lesz, és a kis videók nagyot ütnek.
