A Margó-díjas Milbacher Róbert, a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének oktatója 2009-ben írt monográfiát Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben címmel. Az Arany-bicentenárium kapcsán vele beszélgettünk.
Unalmas-e Arany János? címmel tartott az Arany-bicentenárium kezdetén előadást középiskolásoknak. Miért tűnhet unalmasnak Arany János? Miért akart Arany maga unalmas lenni, „lenni közönséges ember, mint más”?
Arany férfikora Magyarország történetének egyik legizgalmasabb időszakára esett, amikor ráadásul olyan romantikus mentalitás dominálta a nyilvánosságot, amibe simán belefértek a mindent fölforgató, az emberi létezés határait feszegető magatartásformák. Ehhez képest Arany élettörténete meglehetősen eseménytelen volt, ráadásul karakteréből adódóan irtózott minden extremitástól. Az ő alakjában a kontemplatív, a belső (érzelmi, szellemi) világot előtérbe helyező költő archetípusa testesül meg, nem véletlenül tekintette Babits „hunyt mesterének”. Értelemszerűen az ilyen költői egyéniség – nélkülözve minden harsányságot, színpadiasságot – nem éppen vonzó. Ehhez járult még jól fejlett melankóliája, ami már önmagában sem az attraktív és látványos gesztusokról hírhedt karakterjegy. Természetesen ennek a „befelé élő” egyéniségnek a szövegeiben viszont elképesztő filozófiai és lélektani mélység tükröződik, aminek a megpillantásához és befogadásához viszont munka (értő olvasás) kell.
Hogyan fonódik össze a köztudatban Arany és Petőfi alakja? Miért lehet Petőfiről beszélni Arany nélkül, de Aranyról Petőfi nélkül nem?
Többek között éppen Petőfivel való egybevetés miatt tűnik unalmasnak Arany. Amikor ő maga Petőfihez hasonlította magát, vagy éppen a feleségét Júliához, bizony maga is csak unalmas kispolgárnak látta önmagát, feleségét pedig jóravaló, de egyszerű háziasszonynak. (No de Petőfivel vagy Júliával nehéz versenyezni a korban.) A köztudatban kettejük barátsága a tökéletes barátság, kicsit Goethe-Schiller kapcsolatának mintájára megrajzolva. Ugyanakkor a levelezésükből az látszik, hogy bizony aszimmetrikus volt ez a kapcsolat, melyben érzelmileg Petőfi dominált, míg Arany alávetette magát az ő „arkangyali dinamikájú” egyéniségének. Talán ez látszik meg abban, hogy Petőfi életében csupán epizódszerepet játszik Arany, míg fordítva ez nem igaz. A szakirodalom Arany sok nagy művének (ld. Toldi—János vitéz) létrejöttét Petőfi hatásából vezeti le, míg nem nagyon tudnék olyan Petőfi művet mondani, amely magán viselné Arany hatását (ez persze a két életmű időbeli aszinkronja miatt is van, hiszen – kis túlzással – mire Arany írni kezd, Petőfi halálával lezárul az életműve.)
A szakirodalom tagadja a kettejük közötti rivalizálást. Volt versengés közöttük?
A Toldi bizonyos értelemben a János vitéz fölülírása: mintha Arany meg akarta volna mutatni, hogy milyen az igazi népies elbeszélés, amely nem viseli magán a János vitéz romantikus aspektusait, ráadásul nem tartalmaz „pórias” elemeket (vagyis a kor fogalmai szerint ízléstelenségeket, népies túlzásokat), amiket Petőfi szemére vetett az őt támadó kritika. Egyébként Petőfi nem tudott nem rivalizálni a kor irodalmi életének szereplőivel. A Toldi győzelmének hírére például úgy reagált, hogy berontott a Kisfaludy Társaság irodájába, kérdezvén, hogy ki ez az ismeretlen figura, aki annyira jót írt, hogy még föl is emelték a jutalmat. Csak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy ez a bizonyos jegyzőcske már majdnem harmincéves, vagyis hozzá képest öreg, így nem ellenfél. Az első episztolájának zárlatában meg is határozta Arany helyét, amennyiben azt kell folytatnia, amit Petőfi nem egész dicstelenül – írja szerényen – elkezdett. Barátságukban legalább két alkalommal eljutnak a szakításhoz, de aztán valahogy – többnyire Arany meghunyászkodása után – mégis helyreállt a kapcsolat. Aranyt Tompa Mihályhoz, akivel egy időben éppen Arany Petőfi-függősége miatt megszakadt a kapcsolata, sokkal egyenrangúbb és őszintébb viszony fűzte az ötvenes évektől, így levelezésük is sokkal bensőségesebb, intimebb bepillantást kínál pl. Arany lelki életébe, mint a sok esetben őszintétlennek tűnő Petőfivel folytatott levelezése.
Hogyan lett Aranyból már életében szobor, monumentum?
Vörösmarty, aki a gyászoló és elbukott nemzet élő lelkiismerete volt, halála (1855. november) után a Csengery—Deák-kör Aranyban találta meg azt a szellemi, lelki köz(ép)pontot, mely körül újra lehetett építeni a nemzet életképességének mítoszát. (Nem véletlenül ez a politikai kör fogja tető alá hozni a kiegyezést.) Aranyt egy kicsit „használták” (ld. a Szent István-rend körüli hercehurcát), amivel ő persze tisztában volt, de nem tudott ellenállni azoknak az előnyöknek, amik ellentételezték ezt a „közösségi használatot”. Benne lehetett szimbolizálni az új integrált nemzetképzetet, mely a népi és nemesi nemzetrészek egyesítésében nyilvánult meg. (A Toldi tökéletesen alkalmas volt erre: népi lelkület, nemesi eredet egysége.) Ennek azonban az lett a következménye, hogy Arany egyfajta „szakrális uralkodóként” érinthetetlenné, és az ő szempontjából persze végtelenül magányossá vált.
Hogyan járult hozzá fia, Arany László szöveggondozása, cenzúrája a “nemzet költője” képhez? Mit tett hozzá Gyulai Pál és a Csengery-kör?
Arany László állította össze apja halála után a Hátrahagyott iratai és levelezése köteteket, amelyek az első „teljes” Arany-korpuszt adják, ezt Arany László úgy alakította, hogy a nemzet költőjének képzetéhez illeszkedjék. Sok szöveget kihagyott, a levelezést „cenzúrázta” stb. Arany halála után a költő emlékezetét az őt közvetlenül ismerők alakították (barátok, rokonok, ismerősök stb.), akik ráadásul irodalompolitikai státusokat tekintve véleményformáló pozíciókban voltak. Volt két emlékbeszéd, két jóbarát tollából (Gyulaié és Szász Károlyé), melyek a Kisfaludy Társaság és az Akadémia legitimáló erejével a háttérben mindmáig erősen meghatározzák a hivatalos Arany-képet. De még a pozitivista irodalomtörténet nagy háromkötetes monográfiáját is az a Voinovich Géza írta, aki feleségül véve Arany László özvegyét, belenősült az Arany-hagyatékba (le is bombázták a villájában a kéziratos hagyatékot az angol-amerikai repülők, azaz, lehet, hogy nekik köszönhetően nincs meg Arany szerelmi költészete), vagyis neki is volt személyes kötődése a költőhöz. Ez a személyesség persze olyan elfogultságokkal terhelt, amelyek egyoldalúságokkal telítik az Arany-képet.
Hogyan alakul Arany kanonizálásának története?
Már a kezdet kezdetén is Petőfivel állította szembe például a Pesti Divatlapban Vahot Imre, aki éppen akkor szakított Petőfivel. Ez a szembeállítás mindmáig megmaradt. Arany a par excellence konzervatív költészet és mentalitás szimbóluma lesz, akit az akadémikusság sajátított ki, ami viszont a mindenkori irodalmi ellenzék ellenszenvét váltotta ki. Ennek következtében az egyoldalú Arany-képet mindig is nagy viták övezték, és mindig meg akarták a „lázadók” tisztítani a rákövesedett akadémikusságtól, hogy valamiféle új hozzáférést biztosítsanak az értékesnek tartott Arany-korpuszhoz. Szép példa erre a nyugatosok Őszikék-kultusza, ahol is a tiszta és érintetlen őszinte Aranyt vélték megpillantani. Olyan – A nagyidai cigányok elutasításán, és Móricz Arany politikai bátorságát vitató nézetén kívül – nyilvános vélekedéssel nem nagyon találkoztam, amely mindenestől kidobandónak vagy elavultnak minősítette volna az életművet, vagy valamely részét, pedig hát például a verses epikája mégiscsak a regény nagy korszakában jött létre, vagyis bizonyos értelemben teljesen korszerűtlennek tekinthető.
Hogyan lehetne változtatni „a magyar nép fölemelkedésének és megnemesülésének üdvtörténetéhez” kötött Arany-interpretáción, amely szűkös narratívát jelent? 200 év elteltével lehetséges-e egy megkövült életmű „újraélesztése”?
Az az érdekes benne, hogy mindig vannak az életműnek olyan aspektusai, amelyek hallatlanul izgalmasak. Jómagam főleg az ötvenes évek lírájában láttam kiaknázandó potenciált, ugyanis ennek a korpusznak bizonyos szövegei annak a közöttiségnek a mintaművei, amely például a posztmodern egyik alapélményét adta, vagyis: az érvényét vesztett nagyelbeszélések után mihez lehet kezdeni az én-nel, az írással stb. Szerintem Arany a forradalom bukása után azzal volt kénytelen szembesülni, hogy újra kell gondolnia mindent, amit addig magától értetődőnek hitt, aminek következményei nem csupán az egzisztenciális kérdésfelvetésekben látszanak meg (eljutva a „megsemmisülés” nem éppen keresztény vágyáig), hanem például az irodalmiság működésmódjára való rákérdezésben is, aminek folyományaként megfogalmazta az intertextualitás problémáját.
De az annyira agyonbeszélt Toldi is tartogathat meglepetéseket, ha megvizsgáljuk azt a kontextust, amelyben létrejött, és amely nem feltétlenül azonos a befogadásának kontextusával. Világosabban: a Toldi még egy korábbi, a reformkor domináns paradigmájában fogant, amely a csinosodásra építette mind a haza, mind az egyén fejlődését/fejlesztését. A nemzet csinosodása olyan művelődési és civilizációs program volt, ami egy magasabb kultúr- és civilizációs szint elérését tűzte ki célul a nemzet elé, amely azonban akkor még egy szűk réteget jelentett. Arany a Toldi-figurában ennek a megnemesedésnek a folyamatát terjeszti ki immár magára a népre is, vagyis egy szélesebb körben értett nemzetre. Később azonban a Toldi értelmezései valamiért elszakították a mű elemzését ettől a csinosodási programtól, és leginkább a nemzeti önszemléletünk kultikus darabjaként, tükreként kezdték értelmezni.
Hogyan vált a 19. század második felében Arany János tulajdonképpen a magyarság egyszemélyes reprezentatív példájává?
Minden adott volt: népi származása, felemelkedése, nemzeti elhivatottsága és persze nem utolsó sorban tehetsége. (Ehhez járult még reformátussága is, hiszen különösen a kiegyezés után a nemzettudat alakításának volt egy erős kálvinista tendenciája, amit pl. a katolikus Asbóth János irodalompolitikai aspektusból bírált is.) Nem véletlenül értelmezte Gyulai majd nyomában Riedl a Toldit Arany egyfajta szellemi önéletrajzaként, melyben a fent emlegetett elemek allegorikus módon jelentek meg. Az új nemzetképnek szüksége volt egy Arany példáján szemléltetett mobilitásprogramra, hiszen az új, szélesebb társadalmi közegre építő nemzettudatnak egyik nyeresége éppen ebben állt, a felemelkedés és integrálódás esélyében, amely persze inkább maradt vágy és illúzió, mint valóságos program.
Alkalmasak-e az Arany-szövegek egy posztnemzeti kulturális közegben bármiféle reprezentációs feladatra? - kérdezi könyvében. Hogyan válaszolná meg a kérdést?
Egyre kevésbé tudok válaszolni a saját kérdésemre, hiszen egyrészről valóban egyfajta posztnemzeti közegben élünk, ugyanakkor a nemzethez tartozás mint például a fogyasztói kultúrával szemben felmutatható mentalitás ma is fontos szerepet játszik az emberek életében. Ha csak azt nézzük, hogy mekkora összeget szánt a kormányzat – nagyon is üdvözlendő módon – erre az Arany-évre, akkor amellett, hogy látható, hogy nyilván erős nemzeti elfogultságok motiválhatták ezt a döntést, de mégiscsak kulturális, tudományos színtéren jelent meg akkora összeg, amit egyébként a világnak ebben a zugában ilyen célra elképzelni sem lehet. És ezt mind Arany Jánosnak köszönhetjük, vagyis azt akarom mondani, hogy a nemzeti reprezentáción túl Arany általános értelemben vett kulturális reprezentációra is kiválóan alkalmas. Amíg Aranyról beszélünk, addig is irodalomról és nem fogyasztásról, vagy politikáról van szó.
Hogyan jelenik meg a magyar irodalmi hagyományban a Szondi két apródja, a Toldi, az Ágnes asszony vagy A walesi bárdok? Mi a közös tudásunk ezekről a művekről, és hogyan lehetne friss szemmel rájuk tekinteni, más, új értelmezési keretbe foglalni őket?
A nemzeti balladák értelmezési hagyományában nyilván erősen nemzeti nézőpontokat és elfogultságok érvényesülnek, amelyek persze rendjén is vannak mindaddig, amíg nem akadályozzák a szövegek szoros olvasása során létrejövő egyéb értelmezéseket. Az újszerű értelmezésre iskolapélda a sajnos nem régiben elhunyt Tarjányi Eszter kiváló Szondi-interpretációja, amelynek során a szoros, szövegre koncentráló olvasás olyan problémákra világít rá, amelyeket eleddig elfedett a nemzet melletti töretlen hűségre építő jelentés. A mind Tarjányi, mind az én értelmezéseimmel szemben megfogalmazódó kritikák mintha féltenék ezeket a szövegeket attól, hogy elvesztik nimbuszukat, holott szerintem csak bővül a jelentésük, ha rákérdezünk például arra, hogy A walesi bárdokban a „pártos” kifejezés biztosan csak a „lázadó” értelmében szerepel-e. Szerintem ezek a művek annyira erősek, hogy nem kell félteni őket még a magam fajta „bálványrombolóktól” sem. Az Ágnes asszony kapcsán azt kell megértenünk, hogy Arany nem egyszerűen a keresztény világrend érvényesítését végzi el egyfajta didaktikus allegóriát létrehozva, hanem bizony az emberi létezés görögségtől örökölt tragikumát alkalmazza itt történetesen egy női sors bemutatásán keresztül. A zseniális ebben a szövegben is az, hogy egyszerre érvényesül benne mindkét világlátás, és Arany felkínálja a lehetőséget, hogy az olvasó saját világképéhez (ingerküszöbéhez, hitéhez stb.) igazítsa a mű értelmezését: lehet a keresztény világrend diadalaként ünnepelni Ágnes bukását és bűnhődését, de lehet a sorsnak (belső végzetszerűségnek) kitett ember tragikus állapotaként is olvasni. Azt nem tagadom, hogy engem az az Arany érdekel, aki e második és való(já)ban rettenetes következményekkel járó világképpel szembesül és szembesít, nem sok vigasszal kecsegtetve a kalandos kedvű olvasót.
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2017/4. számában jelent meg.
