Varga Bálinttal az első ifjúsági regénye megjelenése után hosszabban interjúztunk, a beszélgetésért katt IDE! (Fotó: Valuska Gábor)
A kortárs magyar ifjúsági irodalom súlyosan le van maradva az általa megcélzott ifjúságtól, és ha sürgősen nem teszünk valamit mi, szerzők, szerkesztők, kiadók, terjesztők, akkor pár év múlva már Harry Potter nevére sem fog emlékezni senki - állítja Varga Bálint író-szerkesztő-műfordító, akinek két éve jelent meg első ifjúsági regénye, a Váltságdíj nélkül (kritikánk róla ITT), majd rá egy évvel a folytatás Amit végleg kitörölnél címmel (ITT írtunk róla). Mit olvasnak a mai tizenévesek, mennyire képesek megszólítani őket a célzatosan nekik kiadott könyvek, hogyan befolyásolják őket a sorozatok, és melyik az a műfaj, amit még bottal sem piszkálnának meg? Varga Bálint írását olvashatjátok.
Mit keres Harry Potter Nyergesújfalun? Semmit. Én kerestem Harry Pottert (is) ebben a kisvárosban, és nem találtam. Ott álltam körülbelül negyven gyerek előtt, 10-14 évesek voltak, mindannyian a nyergesújfalui Kernstok Károly Általános Iskola diákjai, azon belül is egy olvasóklub tagjai - ennek kapcsán hívtak meg rendhagyó irodalomórára (vagy író-olvasó találkozóra, amely elnevezést sok okból nem szeretem) -, és miközben hiába kerestem közöttük a roxforti varázslófiút, az járt a fejemben, hogy vajon a szemüveges varázslótanonccal is ugyanaz történt-e, mint Neil Gaiman Amerikai istenek című regényében a tucatnyi istennel. Ha nem hisznek benne, ha nem olvassák, akkor ereje megfogyatkozik, jelentéktelenné és fölöslegessé válik. És milyen sorsra jut akkor a kortárs magyar ifjúsági irodalom, ha már a varázslótörténeteket sem olvassák?
Pár rövid mondatban az előzményekről: Mint azt az iskolában megtudtam, az olvasóklub februárban megrendezte az Olvasás Éjszakáját, és az én könyvemet, a Váltságdíj nélkült választották ki arra, hogy olvasásával töltsék az éjszakát. Este héttől reggel hétig felváltva olvasták a négy kamasz menekülős történetét, ami ez nekem piszkosul jól esett, az pedig még jobban, hogy találkozni is akartak velem. De nemcsak ők akartak beszélgetni velem, hanem én is beszélgetni szerettem volna már velük. Az olvasóimmal, akiknek a regényt írtam. Ez volt a második alkalom, hogy vidéki iskolában jártam, előzőleg Makóra hívtak meg, és ha van sűrű, hasznos élmény, akkor egy rendhagyó irodalomóra mindenképpen az, ezért kihasználtam minden percét. Nemcsak ők kérdeztek, hanem én is. A kérdések már önmagukban is érdekesek voltak, de továbbgondolva őket rátereltek egy útra, amelyen hetek óta járkálok már ide és oda, és most végre elmondhatom, hogy tapasztalataim szerint miért van a kortárs magyar ifjúsági irodalom sokkal mélyebb válságban, mint azt sejtettem. Egyben remélem, kapnak pár ötletet a kiadók, a szerkesztők és a szerzők, hogy ne tűnjön el az ifjúsági regény a süllyesztőben - mintha Harry suhintana egyet rettegett és tisztelt pálcájával.
Elcsúszó korhatárok. Sejtettem már régóta, hogy a korhatárok alaposan elcsúsztak, de a nyergesújfalui kölyköket hallgatva végleg szembesülnöm kellett azzal, hogy a tíz az új tizennégy. A Váltságdíj nélkült 14-15 éves (és még a fölötti) fiataloknak írtam, ezzel szemben ott ültek 10-11 éves gyerekek, és nem elég, hogy olvasták a regényt, de értették, és élvezték is a könyvet. És nem azért olvasták, mert tudták, hogy nem nekik való, hanem mert értették, és élvezték. Hogy miért, arról később még írni fogok.
Film kontra unalom. A cirka negyven gyerekből talán hárman olvasták Harry Pottert, és egyetlen kéz maradt a magasban arra a kérdésre válaszul, hogy most éppen ki olvassa. Hogy miért nem olvassák? Erre kétféle választ kaptam: 1. Minek, amikor ott a film. 2. Unalmas. Nem szeretik a hosszú, narratív részeket, és látványosan hidegen hagyja őket a varázslatos varázslóvilág. Hogy miért, arról szintén később.
Sorozatos pörgés. Szórakozásból alapvetően sorozatokat néznek, de nem a Rebel Warst, vagy sárkányidomítósat, vagy a Nexo Knights-ot, hanem a Mentalistát, a Trónok harcát és a CSI-t. Semmi értelme ezen szörnyülködni, ez egy helyzet, amelyen lehet változtatni, de előtte elfogadni és felmérni kell. Miért a sorozatok? - kérdeztem tőlük. Mert az egyes részek önmagukban is szórakoztatóak, van egy nagyobb kerettörténet, amely egy vagy akár több évadon keresztül vezet, de közben pörög az egész, és minden rész úgy ér véget, hogy a következőt is meg akarja nézni az ember - hangzott a felelet.
Vér és nevetés. A kérdésre, mely szerint miért pont a Váltságdíj nélkült választották, illetve szerették, egyöntetű volt a válasz: Mert vicces, jókat lehetett röhögni rajta, és mert volt benne verekedés rendesen. És, tették hozzá némelyek pironkodva, mert el sem hitték, hogy egy könyvben lehet/szabad káromkodni. Pár kérdéssel később kiderült még, hogy azért is szerették olvasni, mert nem akarta megtanítani őket a könyv semmire, hanem egyszerűen szórakoztatta őket, mert izgalmasnak és fordulatosnak találták a történetét. (Tényleges köze annak, hogy a szóban forgó könyvnek én vagyok a szerzője, nincs, az egész beszélgetésre és élményre úgy tekintettem, hogy egy könyv kapcsán beszélgetünk, és puszta véletlen, hogy a könyvet én írtam, érdemi jelentősége a beszélgetés és a további következtetések szempontjából nincsen.)
Tanítás és deviancia. Vehemenciával utasítottak el minden könyvet, amelynek kimondott-kimondatlan célja az okításuk, nevelésük, tanításuk. Azonnal kiszúrom az ilyet, jegyezte meg az egyik fiú. Az is kiderült pár kérdés után, hogy nem szeretik a „problémakönyveket”, és nem szeretnek problémákról olvasni. A baj, a testi fogyaték, a halálos betegség, a deviancia simán lehet a könyv része, de ha kifejezetten arról szól, bottal nem piszkálják meg.
Le és hülyének. Nézés. Ennél már csak azt azonosítják érzékenyebben és gyorsabban, ha a szerző lenézi, lekezeli vagy hülyének nézi őket. Az angolnak gyönyörű szava van erre: patronizing. Senki sem szereti, ha lekezelik, ezek a kölykök pedig a legkevésbé. Magukról akarnak olvasni, nem pedig arról, hogy egy író bácsi vagy író néni szerint milyennek kellene lenniük, és mikor viselkednek rosszul, és úgy általában hogyan lehetne belőlük rendes, illemtudó, okos, művelt és szófogadó gyerek.
Egy pillanatra sem hiszem, hogy néhány beszélgetésből végérvényesen le lehetne szűrni, hogy mi a baj a magyar ifjúsági irodalommal, ám az eddigi sejtéseimet megerősítette bennem ez a találkozó. Úgy gondolom, hogy a kortárs magyar ifjúsági irodalom súlyosan le van maradva az általa megcélzott ifjúságtól, és ha sürgősen nem teszünk valamit mi, szerzők, szerkesztők, kiadók, terjesztők, akkor pár év múlva már Harry Potter nevére sem fog emlékezni senki. Akit manapság szintén nem a tizenegy éves és az a fölötti ifjúság olvas, hanem a nyolcéves gyerekek.
Annak vajmi kevés értelme van, ha az ember kiborítja a bilit az asztalra, aztán fennkölten feláll, és távozik. Azért is érett bennem sokáig ez az írás, mert javaslatokkal akartam előállni. A tíz év alatti gyerekeknek szóló könyvek új reneszánszukat élik, jobbnál jobb könyvek jelennek meg magyar szerzők tollából, és látjuk, hogy van élet a didaktikus történeteken túl is. Azt is megkockáztatom, hogy a fiatal felnőtteknek szóló könyvek is jobb helyzetben vannak, mint az ifjúsági regények, nyilván más okból, de több a könyv, és több az olvasó is.
Ezek összeszedtem pár javaslatot, melyek arra irányulnak, hogy a tíz-tizenhat év között olvasó korosztály ne vesszen el, ne érezze magát elhagyatva, lenézve, lekezelve és hülyének nézve.
Eszképizmus és valóság. Ahogy láttam, a srácok harmada, de inkább csak negyede olvas azért, hogy elmeneküljön a valósága elől. És a valóságban nagyon nagy a különbség a főváros meg a vidék között. A vidéki városban és az iskola felé vezető úton bezárt és lerohadt gyárak sorakoznak, rozsdaette gépek, gazos telkek, az út kátyús, a padka murvás. Nem véletlen, hogy ezek a gyerekek nem tudnak azonosulni angol varázslókölykökkel, amerikai kémsrácokkal, holland feltalálókkal és második világháborús ellenállókkal. Még ha érdekelné is őket a többi világok valamelyike, akkor is hiányoznak azok a kulturális karmok, amelyek a megkapaszkodást segítenék. A saját világukról akarnak olvasni, mert elsősorban azt nem értik.
Érzékenység és biztonság. Ezen a beszélgetésen döbbentem rá, hogy mennyi veszélynek vannak kitéve ezek a srácok, és milyen pokolian magukra hagyottak ebben a veszélyes világban. A kisgyerekekre figyelünk. Elvisszük őket az iskolába, megsimizzük a fejüket, megkenjük a vajas kenyerüket, segítünk nekik a leckében, vigyázunk rájuk. Ám a kiskamaszok (nem szerencsés a kifejezés, de nem tudok jobbat) már nagyok, ki tudják nyitni a hűtőt, fel tudnak szállni egyedül a buszra, meg tudják melegíteni maguknak az ebédet, ezért azt gondoljuk, hogy tudnak vigyázni magukra, elvégre már nagyok. De nem, nem azok, még nem nagyok, és ezt nem én mondom, hanem ők mondták nekem. Ők, a nyergesújfalui kölykök bólogattak, ki lelkesen, ki szomorúan, hogy bizony, ők is szeretnék a védelmező figyelmet, mert tudják, hogy veszélyes világban élnek. Pont most nyílik a tudatuk a világra, most alakul ki a saját világuk, most néznek úgy a környezetükre, mintha először látnák, és megismerni, érteni akarják ezt a világot, benne a saját szerepükkel és helyükkel, és ebben a külföldi, főleg a fantasyből kinövő sikerkönyvek nem segítik őket. Még nem tudják, mire képes az ember, milyen szörnyű dolgokat teszünk egymással és gyerekeinkkel, nem tudják, hogy néha nagyobb ára van a közönynek és a figyelmetlenségnek, mint a tudatos rosszakaratnak. Életszagú könyveket szeretnének, melyekben magukat látják viszont életszerű helyzetekben - de nem olyan komoran megírva, mint egy kora őszi vakbélgyulladás.
Mocsok és alkohol. Alig van már gyerek, akár Pesten, akár vidéken, aki ép családban nőne fel. Mára a csonkolt család lett a minta, a standard, és bizony segítségre szorulnak a kölykök abban, hogy hogyan lehet egy ilyen vacak helyzetből a legjobbat kihozni. Doma anyja a könyvben piál, mondtam nekik, nem is keveset. Bólogattak. És legyünk őszinték, folytattam, inkább egy piás szülő, mint egy ott-nem-lévő-szülő, ugye? Ennyi felnőtt tekintetet nem láttam még iskolában, ahányan akkor rám néztek, és bólogattak. Nem alkoholista szülőkről és nyomorult gyerekekről akarnak olvasni, hanem gyerekekről, akik közül egyiknek-másiknak iszik az apja vagy az anyja. És nem csak olvasni akarnak róla, hanem adott esetben röhögni is.
Író és olvasója. Olvasó és írója. Ezeknek a gyerekeknek azt kell írni, azt kell adni, amit szeretnének. Erős száz év telt el azóta, hogy megjelentek az első „magyar fiatalság okítására írta/fordította/átdolgozta iksz ipszilon" könyvek. Ennek azonban vége, le kell számolni azzal a koncepcióval, hogy az író bácsi/író néni megírja, hogy milyen az élet, milyen a jó gyerek, milyen a kulturált konfliktus, és milyen a teljes család. A máról kell írni nekik, azonosulható élményekről kell írni nekik. És mi fakad saját élményből a könyvében?, kérdezte egy copfos lány, aki a világ minden kincséért sem tegezett volna. A legtöbb szereplő és helyszín az életemből jött, feleltem. A mi Opelunkat lopta el Zsófi a mi kertünkből, a mi polgárőrünk üldözte a srácokat az éjszakában, meg tudom mutatni, melyik Tibi bácsiék nyaralója a hartai Duna-parton, és Tibi bácsi legalább annyira élő személy, mint ti, Zsófi az a lány, akibe ennyi idősen szerelmes voltam, Doma meg nagyjából az a srác, aki mellettem ült hetedikben, és öt éve halt meg egy autóbalesetben. Kurta főbólintással nyugtázta a copfos lány, alig titkolt elégedettséggel. Jó ideje hallom, most már a konzervatív tanárok egy részétől is: „mindegy, hogy mit olvas a gyerek, csak olvasson. Akár a telefonkönyvet is”. Akkor mi lenne, ha olyat olvasnának, ami őket érdekli? Mi lenne, ha olyat írnánk, szerkesztenénk, adnánk ki, amit ők akarnak olvasni, amit nem jobb híján vesznek kézbe, hanem mert kíváncsiak rá?
A szerző írjon olyan könyvet, ami a kölykök világáról szól - hitelesen, érdekesen és fordulatosan. De figyeljen arra is, hogy ez a világ nem csak Budapestből áll, mert még mindig ott tartunk, hogy három budapesti kerület hat jó iskolájának adunk ki könyveket, pedig vidéken nyolcmillióan élnek. A kiadó pedig keressen ilyen könyvet, és ha nem talál, akkor keressen egy szerzőt, aki tud és akar és képes ilyet írni. Szerzők szerezzetek, írók írjatok, kiadók rendeljetek és adjatok ki - és ha ez sikerül, akkor a probléma még mindig nincs megoldva, mert a könyv még mindig nem jutott el a reménybeli olvasójához.
Trükkös dolog ez, talán a történet legtrükkösebb része, hiszen a kölykök nagy részének nincsen pénze könyvet venni, és a szülei sem erre költenek. Reklámozni ennek a korosztálynak szinte lehetetlen, mert ha látja is a reklámot a tableten vagy a telefonon, a Youtube-on vagy a Facebookon, teljesen immunis minden ilyen próbálkozásra. De ha még hatna is a reklám, hol vehetné meg a a könyvet? Vannak városok, ahol ötven kilométeres körzetben sincsen könyvesbolt. Megrendeli a neten? Ne áltassuk magunkat, egy 12 éves kölyök ma Magyarországon nem fog a neten könyvet rendelni. Akárhonnan nézzük, egy irányba mutat minden tényező, és ez az iskola, azon belül is a magyartanár és az iskolai könyvtár.
Én nem jutottam volna el Makóra Janáky Mariann nélkül, ahogy Nyergesújfaluba sem jutottam volna el Sztanek-Pifkó Célia nélkül. Ők, a magyartanárok adták a kölykök kezébe a könyvet, teremtettek olyan környezetet, hogy a könyv eljuthasson hozzájuk, így a hála meg a köszönet őket illeti, valamint a többi elkötelezett, sziszifuszi munkát végző magyartanárt, akik nap mint nap a lelküket teszik ki azért, hogy a gyerekeink olvassanak. Ennek fényében mondom azt, hogy nekem szerzőként kutya kötelességem olyan könyvet írni, amivel az ő munkájukat segítem, olyan könyvet írni, amit a srácok elolvasnak, ami érdekli és szórakoztatja őket, és megmutatja nekik a világukat, illetve azt, hogy hol lehet benne a helyük.
Szóval, ha a szerző olyat írt (akár magától, akár megrendelésre), amit a srácok el akarnak olvasni, és a kiadó ezt ki is adta, majd a maga eszközeivel promotálta, a helyzet még mindig nincsen vége. A kiadóknak és a terjesztőknek kell még valamit kitalálniuk, hogy miképpen segítsék a tanárokat és a könyvtárosokat. Akikkel én találkoztam, ugyan nagyon rátermettek voltak, de tudom, hogy értékelnék az olcsóbb könyveket, a több rendhagyó irodalomórát, és legfőképpen a gyerekek világáról szóló könyveket.
Pár évvel ezelőtt Angliában a könyvesboltok és a könyvtárak kerültek nagy bajba. Az előbbiek az Amazon és a többi online óriás miatt, az utóbbiak pedig az állami finanszírozás megkurtítása okán. Mindkét helyzetre sikerült megoldást találni. A jelentős bolthálózattal rendelkező kereskedők, mint a W H Smith vagy a Foyle's, a Waterstone's, és az olyan nagy kiadók, mint a Random House vagy a HarperCollins a kis boltok megsegítésére siettek, mert belátták, hogy a kiszorítósdi nem okos dolog, összefogva többet lehet elérni még az egyébként piaci ellenfeleknek is. A könyvtárak segítségére pedig az olvasók (és a kiadók) siettek. Az eredmény nem teljes és átfogó győzelem, de kevesebb kis bolt volt kénytelen lehúzni a rolót, ahogy több könyvtár megmenekült a bezárástól. A magam részéről semmiféle módon és formában nem hiszek az esernyőtípusú könyvkiadásban, miszerint minden témában, minden műfajban annyit kell kiadni, hogy másnak nem jusson hely.
Az azonban biztos, hogy ha több olyan könyv jelenik meg, amilyet a kölykök szívesen olvasnának, ami róluk és nekik szól - lenézés, lekezelés nélkül -, több kiadó gondozásában, úgy lenne miből választania a könyvtárosnak és a srácoknak is, és akkor lenne helye Harrynek, lenne helye a kémsulinak, a fantasynek, az eszképizmusnak, meg a valóságon való borzongásnak és röhögésnek is.
Szerző: Varga Bálint
