Fotó: Valuska Gábor
A nemzeti politika a legnagyobb szemfényvesztés a világon
– mondja a miniszter, majd sorra vesz mindent, amit az ország érdekeként kommunikált az elmúltsok évben. A hazug és manipulatív plakátkampányt, az erőműre lehívott orosz hitelt, a felesleges emlékműveket, a fantomidegenektől megmentett hazát. Szavaiból nem lesz mém, se szállóige, főleg nem címlapanyag, mert gyóntatóját a rács túloldalán köti a papi titoktartás. Mindez Hargitai Miklós első regényében történik, amelyben egy katolikus pap a választások előtt megvizsgálja a lelkiismeretét, és úgy dönt, saját utat választ. Az És bocsásd meg vétkeinket megmutatja, hogyan csinálna a kormány a templomba járó bárányokból birkát, az isteniből meg politikai színjátékot. Interjú az egyház felelősségéről, a legfontosabb tíz százalékról és Fekete István rendszerkritikájáról.
Bemutató. A regényt 2018. március 14-én mutatják be a Hatszín Teátrumban. A szerzővel Frölich Róbert főrabbi, és Fabiny Tamás evangélikus püspök beszélget. Moderátor: Csepelyi Adrienn, a Népszava rovatvezetője.
Szépírói debütálásával Hargitai beáll azon szerzők sorába, akik a jelenből beszélik el, milyen állapotban van az ország. Ám míg a legtöbb közéletről (is) szóló fikcióban csak közvetve jelenik meg a politika, az És bocsásd meg vétkeinket szereplői között akad korrupt miniszter, megalomán nagyfőnök, és olyan ember is, aki a hatalom számára rosszkor volt rossz helyen. Ez pedig már elég is ahhoz, hogy képzeletben a borítóra biggyesszünk egy „trigger warning” matricát, ami arra figyelmeztet, hogy a regény olvasása valamilyen kellemetlen mellékhatást idéz elő. Nagyjából olyasmit, mint a két félidő között felhangosítva felejtett tévé, amikor azt kezdi harsogni, híreink egy percben.
Hargitai Miklós: És bocsásd meg vétkeinket
Európa Könyvkiadó, 2014, 320 oldal, 3999 HUF
Bár a fülszövegben „egy elképzelt papról, meg egy elképzelt országról” esik szó, és a kötetben egyetlen magyar földrajzi név sem szerepel, ha valaki nyitott szemmel közlekedett az előző politikai ciklusokban, könnyedén beazonosíthatja az anonim szereplőket. Hargitai közel huszonöt évig dolgozott a Népszabadságnál, jelenleg a Népszava munkatársa és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke; kulcsregénye jól illeszkedik a hosszú történetfolyamok sorába, amelyeket újságíróként jegyez. A történetben a cikkei számos témája visszaköszön – a paksi atomerőműig Svédországig, ahol ezúttal egy szarvast sem tanítanak meg helikopterezni. (Az országról bővebben lsd. Hargitai Miklós, és felesége, Vizmathy Csilla útikönyvét: Svédország, Tábla és Penna, 2005)
Ha szétszálaznánk a sztorit, némelyik szál
talán kiadna egy-egy könyvet, de úgy éreztem, hogy amit most el akarok mondani, az cikkformátumban nem működne. A könyvben javarészt olyan történetek vannak, amelyek érintkeznek a működési területemmel, és nem igazán tudnék olyat megnevezni közülük, amit ne tudnék elég jól dokumentálni.
Az ember, aki túl sokat tudott
A két szálon futó történet központi figurája egy katolikus pap, minden titkok tudója, aki mellé a legnagyobb politikai celebek ülnek be a gyóntatófülkébe, és aki minél többet tud, annál kevesebbet akar hallani. Olyan beszélgetések ezek, amelyeket a legtöbb olvasó valószínűleg elképzelt már, és a legtöbb újságíró szeretne lefolytatni. „Évek óta szeretnék interjút csinálni Lázár Jánossal, meg a miniszterelnökkel is, ha lehetne. Nem lehet, de a kérdések ott vannak a fejemben, és nyilván vannak rá elképzelt válaszaim is.”Hargitai népszabadságos múltja miatt akár az is felmerülhetne az olvasóban, hogy első regénye egyfajta bosszú, ám az ötlet már jóval a lap beszántása előtt megvolt.
2015 nyarán elmondtam a fiamnak, hogy meg fogom írni ezt a könyvet, és azt is, hogy merre fog kanyarogni a történet. Két évig gondolkodtam, mi lehetne az a közeg, az a hely, ahol, ha ilyesmiről beszélnek, hitelesnek és nem mesterkéltnek tűnik, és mindenki elfogadja, hogy a szereplők őszinték.
A közeg a katolikus egyház, a helyszín pedig a gyóntatófülke lett.
A politikusok csak a gyóntatófülkében őszinték
Azért mondott igent az Istennek, mert nemet mondott neki egy lány. Azért állt az egyház szolgálatába, mert nem akarta, hogy a világi hatalomnak köze legyen az életéhez. De a politika elől a gyóntatószékben sem lehet elbújni, és a kísértés a templom falai között is megtalál. A...
Hargitai nem egy klasszikus papi életpályamodellt rajzol fel, mert bár a múltban játszódó szálban „talán választ kapunk arra, hogyan adhatja valaki a fejét, hogy elmenjen papnak”, a jelenben játszódó legfontosabb kérdése, hogy, „hol van az a pont, amikor nem lehet tovább csinálni”. Mikor mondja egy pap, hogy elég, és választja a szolgálat helyett az egyszemélyes exodust - a gyülekezetéből, vagy akár az egyházából is.
Rengeteg input van, ami rávilágít, hogy bizonyos dolgokat már tényleg nem vállalhat, aki a lelkiismerete szerint él. Nagyon furcsa ez a világ körülöttünk, megpróbálták úgy fölfesteni, mintha egyértelmű igazságokon alapulna, és nem lennének benne ellentmondások.
A gyónás bátorságpróba, ám Hargitai szerint
a pap részéről is bátorság kell hozzá, mert mindig meg kell vívnia azért az igazságért, amit képvisel. Minden alkalommal úgy megy be a gyóntatófülkébe, hogy az is ott van a pakliban, hogy ő fog veszíteni, és kiderül, hogy a másiknak van igaza, aki megélt egy csomó olyan dolgot, amiről a pap csak beszélni tud.
Olyanra is akad példa, amikor elfelejti, hogy a hatalom, amit Istentől kapott, nagyobb, mint amit egy politikustól valaha is kapni tud – elég csak a közelmúltra, és a hódmezővásárhelyi plébánosra gondolni, aki mise közben kampányolt egy kicsit a helyi fideszes jelöltnek. (Kevés sikerrel, mert a polgármester-választáson végül a független jelölt győzött, aki egyébként a Szent István Király Plébánia világi vezetője.)
Ezek azok a pillanatok, amikor Hargitai szerint egy hívő embernek ki kell vonulnia a templomból.
A templom nem egy intézmény, ahhoz, hogy Isten háza legyen, az kell, hogy olyan lelkű emberek legyenek benne, akik ezt komolyan is gondolják. Minden papnak fel kell tennie magának a kérdést, hogy feladata-e neki a hatalmi viszonyok újratermelése, amit a kormány egyébként most el is vár tőle. Ha nem, akkor ne foglalkozzon vele.
Az egyház feladata
Hargitai katolikusként nevelkedett, egyházi gimnáziumba járt, és úgy érzi, kevesebb előítélet van benne a papokkal szemben, mint egy civilben, aki csak a médián keresztül értesül az egyház színeváltozásáról. Ám a kevesebb előítélet nagyobb felháborodást is jelent, ha olyasmit lát, ami nem a vallási keretek közé való.
„(K)ereszténynek lenni – mármint olyan embernek, aki legalább megpróbálja – ma is inkább bélyeg, mint dicsőség”, írta Az én egyházam című cikkében (Népszava, 2017. december), véleménye pedig összefügg a gyerekkorában szerzett tapasztalatokkal.
Vallásgyakorló katolikus család voltunk, iskolai hittanra jártam a hetvenes években, ami nem volt kellemes dolog. Megbélyegezték az embert miatta, de nem foglalkoztunk vele, mert ha valaki egy ilyen családból jön, annak a hittan nem választás kérdése. Azt szoktuk meg, hogy a vallásgyakorlással alapvetően hátrányok járnak: a Biblia is erre készíti fel az embert, és nem mondja, hogy ettől leszel sikeres és megbecsült az életben. Nagyon furcsa élmény volt, amikor 1990 után lehetett mutogatni, mint a bélyeggyűjtemény legszebb darabjait, be lehetett gyűjteni érte a hódolatot meg a kézzelfogható előnyöket. Ezzel akkor sem tudtam azonosulni, és most sem tudok. Az biztos, hogy Fidesz-szavazó katolikusnak lenni ma nagyon erős kognitív disszonancia. Voltam én is Fidesz-szavazó ’90-ben; ahogy akkor viselkedtek az egyházakkal, bennem megértésre talált, mert az egyház akkor kezdett látványosan hozzásimulni a politikai hatalomhoz, amivel nem tudtam mit kezdeni.
– Az egyháznak nem az a dolga, hogy beavatkozzon a politikába
- mondja a regénybeli pap, miután a gyóntatófülke rácsa mögül megróják, amiért nem olvassa a politikusok fejére az Istennel igazolni próbált bűneiket. Hargitai szerint a papok nem maradhatnak teljesen passzívak, és
valamilyen mértékben részt kell venniük a közéletben. Jézus rájuk bízott egy tanítást, és azt például nyugodtan számon kérhetik a politikán. Számolhatják, hányan fagynak meg egy évben, aztán bemehetnek a Parlamentbe, és szóvá tehetik, mennyire nincs arányban, hogy a stadionokra jut háromszázmilliárd, arra meg semmi, hogy a télen senki se haljon meg. Ez is politizálás. Azt viszont, hogy egy pap a pártok mellett foglal állást, nem tudom levezetni a Jézustól kapott feladatból.
Politika a természetben
Míg a regény jelenben játszódó fejezetei nagyrészt a templom falai között zajlanak, a múltbéli jelenetek kilépnek a zárt térből. A pap múltjában fontos szerepet kap a természet, ami szinte önálló szereplőként van jelen: él, lélegzik, kiszámíthatóságával táplálja a reményt, tisztasága erős kontrasztot alkot a kortárs politikai mocsokkal.
Hargitai még nem volt öt éves, amikor megtanult olvasni a bátyjától, és az édesapja beíratta a könyvtárba. Sorra kölcsönözte ki Fekete István könyveit, amelyek nagy hatással voltak a világszemléletére, és érezhetően hatottak első regénye tájleírásaira is.
Ha úgy alakult volna az életem, ahogy terveztem, akkor biológiatanár lettem volna. Tulajdonképpen azon múlott, hogy abban az évben, amikor végeztem a gimiben, nem indult biológia-földrajz szakpár, nekem meg akkor lett volna elég pontom, ha a földrajzot is vihetem. Kihagytam egy évet, elmentem képesítés nélkül tanítani, de úgy beszippantott a tanítás, hogy addigra már kevésbé izgatott, hogy biológiával foglalkozzak.
A politika a múltban közvetettebb formában jelenik meg: metaforává változik a sarlósfecske, ami a kacska lábai miatt nem tudna többé fölemelkedni, ha egyszer elérné a talajt, a csóka, aminek csak egyszer lehet eljátszani a bizalmát. Hargitai szerint sokkal tartósabban megmarad valami, ha természeti képekbe csomagolják.
Fekete Istvánnal elég csúnyán elbánt a rendszer, de végül megkapta a lehetőséget, hogy írjon, úgyhogy a világnézete leginkább állatok érzései és természeti jelenségek mögé van rejtve. Én az ő művein szocializálódtam: minden tavasszal elolvastam a Kelét, mert abban volt benne a legszebben, hogy milyen, amikor a télnek vége lesz, és elkezd végre valami történni a természetben, és minden nyár előtt a Tüskevárat, mert az alapozta meg a nyári hangulatomat. Ez nagyjából öt és tizenhat éves korom között minden évben így történt, több is volt, mint olvasmány, inkább valamilyen útmutatás az életre.
Hargitai pedagógusként végzett, „amitől nem nagyon tud elszakadni az ember”, és az edukációs szándék nemcsak a cikkeiből, de a regényéből is kiérezhető.
Nem vagyok már olyan fiatal, és 49 év alatt az emberben felgyűlik olyasmi, amit esetleg érdemes továbbadni, ami másnak is a hasznára lehet, segíthet eligazodni kiélezett helyzetekben.
Tíz százalék
Az És bocsásd meg vétkeinket tétje
ugyanaz volt, mint az újságírásé, vagyis, hogy ne csak tükrözzük a valóságot: olyan dolgokról írjunk, amivel az emberek nem feltétlenül szembesülnek élőben. Akkor ér valamit az egész, ha valamilyen változást lehet elérni vele. Ha csak közöljük, bemutatjuk, de az égvilágon semmi nem történik - és az esetek kilencven százalékában ez a helyzet -, az én szerepfelfogásom szerint feleslegesen dolgoztunk. Mindenki azért a tíz százalékért dolgozik, amikor van következmény.
Tét volt megmutatni azt is, mi van a felszín alatt, mert
hajlamosak vagyunk evidenciának venni dolgokat - legyen szó a bevándorlásról vagy a klímaváltozásról. Az újságíró megtanulja, hogy nincsenek evidenciák, és ha kicsit elkezdesz kapargatni valamit, teljesen mást találsz. Amit most valóságként élünk meg, - a 8 évnyi kormányzás - számomra a legelejétől a lopásról szól, és nagyon ügyesen át van keretezve úgy, hogy itt a nemzeti érdekek sosem látott erősségű képviselete zajlik. Egy viszonylag egyszerű történetet áttettek egy másik keretbe, én pedig megpróbáltam ezt az átkeretezett történetet belerakni egy katolikus gondolkodású világba, ahol a hittel kapcsolatban nincsenek kompromisszumok. Megnézni, hogy működik-e. Az derült ki, hogy abszolút nem, mert állandóan falakba ütközik.
Hargitai szerint a könyv miatt nem neki kell tartania a politikai reakcióktól, de magával vannak harcai
azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e itt még bármit csinálni, vagy 50 évesen is jobb választás elmenni. Az apukám szokta kérdezni, hogy nem kellene-e egy kicsit óvatosabbnak lenni, mert láttuk a Népszabadság ügyben, hogy ennek a fajta munkának van azért egy egzisztenciális kockázata is. De szerintem ezt csak egyféleképpen lehet: az ember vagy azt írja, amit gondol, vagy foglalkozzon valami mással.
