Raymond Chandler, Dashiell Hammett, James M. Cain és társaik nem csak az irodalomra voltak komoly hatással. Az ő műveikből, az általuk lefektetett tematikai és stilisztikai alapokból nőttek ki a ’40-es, ’50-es évek klasszikus film noirjai is, amik az amerikai krimi mozgóképes történetének legmarkánsabb korszakát jelentik. A cinikus magándetektívek, a romlott femme fatale-ok, a kegyetlen bűnözők és a sötét sikátorok súlyos árnyékoktól nyögő világa a ’40-es évek elején vetette meg a lábát a szélesvásznon. Ekkorra a szesztilalom kaotikus, vériszamos-puskaporos érája már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és a ’30-as évek megalomán, ámokfutó gengsztereiről készült, nyílt és tiszta üzenetet hordozó műveket lassan felváltották a kétesebb morális rendszerrel, komplikáltabb karakterekkel zsonglőrködő noirok.
Az átmenetet a W. R. Burnett regényéből készült 1941-es Magas Sierra jelentette, amiben már nem vált el látványosan egymástól a jóravaló polgárokat tömörítő társadalom, és az azon élősködő, annak körein kívül tevékenykedő alvilág. A film egyébként sztárt csinált az addig mellékszerepekben látott Humphrey Bogartból, és megalapozta erős szakmai kapcsolatát John Huston rendezővel is – mindkettőnek lesz jelentősége a zsáner szempontjából.
Magas Sierra és egyéb előfutárok (pl. az 1940-es Stranger on the Third Floor) ide vagy oda, az első áttörést a műfajban a Hammett regényéből készült 1941-es A máltai sólyom jelentette. Huston rendkívül hű, kevés helyszínen játszódó, mégis lendületes adaptációt készített, Bogart pedig Sam Spade szerepében megteremtette a cinikus, kissé megfáradt és nem teljesen feddhetetlen, de gyors észjárású, éles nyelvű, cigis-kalapos-kabátos magándetektív vizuális archetípusát, ami kitörölhetetlenül beégett az emberiség kollektív tudatába. A siker hatására Hollywood elkezdett komolyan ismerkedni a hardboiled irodalommal. 1942-ben újra filmre vitték Hammett Az üvegkulcs című regényét (1935-ben már készült belőle egy adaptáció), de pl. Graham Greene (A merénylet – This Gun for Hire, 1942) és Vera Caspary (Valakit megöltek – Laura, 1944) is remek noir alapanyagnak bizonyult (később egyébként Hemingway több művéből is remek noir készült, ld. The Breaking Point, A gyilkosok).
Hollywood gyorsan felfedezte magának Raymond Chandlert is. A Gyilkosság a gyönyöröm (Murder, My Sweet, 1944) az író második Phillip Marlowe-könyvéből (Kedvesem, Isten veled) készült, és mind vizuálisan, mind tematikailag olyannyira a zsáner egyik esszenciájának számít, hogy Nino Frank francia kritikus, akitől a „film noir” kifejezés ered, 1946-os esszéjében részben ezen keresztül definiálta a „sötét filmet”. Edward Dmytrik rendező persze az árgus szemekkel figyelő cenzúra, a Hayes-kódex miatt kénytelen volt tompítani Chandler könyvének fülledt-mocskos-korrupt miliőjén, és kisebb-nagyobb részletekben eleve el-eltért az eredetitől, de alapvetően hű adaptációt forgatott. És nem utolsósorban, vizualitását tekintve mérföldekkel járt az addigi film noirok előtt. Masszív árnyékokba hasító magányos fényei, szokatlan beállításai, hipnotikus erejű képei, álomszerű hangulata roppant hatásos mozgóképes megfelelője Chandler prózájának. Marlowe-t egyébként már 1942-ben vászonra vitték (The Falcon Takes Over), de ez mára csupán érdekességként megemlítendő lábjegyzet – a karakter első igazi filmes inkarnációja itt kelt igazán és nagyszerűen éltre, Dick Powell játékában. 
Bár könyvben James M. Cain rövidke A postás mindig kétszer csenget című műve volt az első, ami egyszerű kisembereket dobott a bűn karmaiba, nem pedig rendőröket vagy alvilági figurákat, ennek (a témánkba illő, harmadik) adaptációja csak 1946-ban készült el John Garfield és Lana Turner párosával, és megelőzte Cain egy későbbi könyvének, a Dupla vagy semminek (Double Indemnity) az 1944-es, Gyilkos vagyok című feldolgozása Billy Wildertől. A különbség a két film (és könyv) között, hogy Garfield és Turner férjgyilkosságba torkolló szerelme még őszinte, míg Fred MacMurray és Barbara Stanwyck (a noir egyik legnagyobb „dame”-je, karrierje csúcsán) duójának erkölcsi romlottsága már egymás iránti viszonyukat is felemészti. Nem csoda, hogy a stúdiók vonakodtak az adaptációtól: a Gyilkos vagyok volt az első film, amiben az átlagember főszereplők hidegvérrel kitervelnek, és végrehajtanak egy gyilkosságot. Ráadásul első találkozásukkor úgy izzik a szexuális feszültség az udvarias üzleti társalgás maszkja alatt, hogy csoda, hogy a cenzorok nem nyúltak az olló után. Mindenestre a film máig a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának számít. 
A sikerek ellenére a film noir évekig csak takaréklángon égett. A hollywoodi stúdiók úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal teli, amorális hardboiled krimik nem rezonálnak jól Amerika fiainak a tengerentúlon vívott tiszta és nemes harcával a náci rezsim ellen. De amikor a háború véget ért, átszakadtak a gátak: 1946 a zsáner rajongóinak egyik kedvenc éve, több klasszikus is ekkor született, így pl. a Gyilkosok, Az óra körbejár vagy a már említett A postás mindig kétszer csenget.
És persze a Hosszú álom, Chandler első Marlowe-regénye, az Örök álom (The Big Sleep) alapján. A Gyilkosság a gyönyörömmel ellentétben a Howard Hawks rendezte Hosszú álom meglehetősen jelentős eltérést mutat az eredetitől, konkrétan egészen mást jelent, egész másra fut ki. A könyv a sziklaszilárd (lovagi) elvek szerint élő férfi kiábrándulásának folyamatát ábrázolja egy elvtelenné aljasult világban, a film pedig azt mutatja be, hogyan talál egymásra két ember őszintén és szeretettel, a visszataszító körülmények ellenére. Ennek oka természetesen a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románca volt, amitől egész Hollywood be volt sózva, és amit a stúdió ezért beledolgozott a történetbe (lóverseny-metaforában való beszélgetésük a szexuális aktusról egy a korszak sok példája közül, amit a cenzorok valószínűleg csak azért engedtek át, mert nem esett le nekik a tantusz). 
Bogart Marlowe-ja egyébként utólag teljesen elhomályosította Dick Powell fent említett érdemeit a karakter megformálásában, pedig szépen megfér a kettő egymás mellett, már csak azért is, mert látványosan más, miközben mindkettőn nagyszerű. Powell egy izgágább, energikusabb, kevésbé megviselt figurát hozott, míg Bogart egy cinikusabbat, sztoikusabbat, világvertebbet. (Ironikus módon Bogart játéka inkább passzolna a második Marlowe-könyvhöz, amit Powellel adaptáltak, míg Powellé az elsőhöz, amit Bogarttal vittek vászonra.) Csak a rend kedvéért kell megemlíteni Robert Montgomery Asszony a tóban (Lady in the Lake, 1947) feldolgozását: a koncepciótól kezdve (mindent Marlowe szemein át látunk – szó szerint, vagyis a szemei jelentik a kamerát) a színészi játékig minden rossz benne.
Újabb fontos állomás volt John Huston, A máltai sólyom rendezőjének 1950-es filmje, az Aszfaltdzsungel Sterling Haydennel, ami W. R. Burnett regényéből készült, és ami, amellett, hogy az első igazi „heist”-film volt (egy rablás megtervezéséről, kivitelezéséről, utóéletéről szólt), drasztikusan megváltoztatta a bűnözőkről kialakult képet. Ezek az alvilági alakok egyszerű, hétköznapi emberek voltak, ugyanolyan célokkal, örömökkel és bánatokkal, mint mindenki más, és nem megalomán városuralmi terveket dédelgettek, hanem gyerekeiket akarták eltartani, vagy családi farmjukat akarták visszavásárolni. Huston humanizálta a bűnözőket, a „gazemberből” egyszerűen csak „ember” lett (a könyvben egyébként még a rendőrség szempontja volt a hangsúlyos, amit a filmből szinte teljesen kidobtak). A film noir az ’50-es években még kitermelt jó néhány remekművet (pl. az Idegenek a vonaton-t, Patricia Highsmith könyvéből, Hitchcock egyik legjobb gyilkossági jelenetével, vagy Stanley Kubrick A gyilkosságát Lionel White regényéből), mielőtt az évtized végére kifulladt. 
Ezután, néhány kivételtől eltekintve (mint Robert Altman 1973-as Chandler-adaptációja, A hosszú búcsú, a remek Elliot Goulddal Marlowe szerepében) a filmesek maguk mögött hagyták a klasszikus, aranykori noir regényeket, és azóta is inkább Hammették utódainak műveihez nyúlnak, ld. Jim Thompson, Donald E. Westlake, és manapság egyre inkább: Dennis Lehane (bár azt mindenképpen meg kell említeni, hogy Hammett abszolút alapművéből, a Véres aratásból – jó nagy alkotói szabadsággal – készült western, gengszter- és szamurájfilm is). De tény marad, hogy a hard-boiled nagy öregeinek köszönhetjük az amerikai krimi legizgalmasabb korszakát.
