A szuperhősműfaj trükkös dolog. Olyan megmásíthatatlanul, tősgyökeresen amerikai, annyira a saját mítosz nélküli bevándorlóutódok újvilágbeli élményén alapul, hogy nem csoda, hogy az ottani képregénypiac nagyját ma is ez teszi ki, ahogy az sem, hogy más országok alkotói jellemzően nehezen tudnak dűlőre jutni vele. Már ha akarnak egyáltalán. Magyarországon akarnak időről időre, jellemzően hol kevés, hol még kevesebb sikerrel. A mi nemzeti identitásunk messze nem épül olyan markánsan és erőteljesen a szabadság, az igazságosság, a „you can do it” eszméire, mint Amerikáé, márpedig ezek az eszmék a szuperhősök építőkockái. A pödört bajusz, a gulyás meg a múltat és a jövőt megszenvedett nép kevésbé ütőképes alapanyag (jó, most sarkítok, tudom), még ha történelmi szempontból bőven lenne is miből dolgozni.
A kérdés felmerül: mitől magyar egy szuperhős? Ha egy jótevő magára húz egy vagány kezeslábast, és elmegy rosszembereket rugdosni, az még semmi, attól még ugyanúgy lehetne amerikai is. Persze mondjuk Pókember is lehetne kanadai, svéd vagy akár üzbég, hiszen nem a nemzeti identitás teszi azzá, ami, nem hord csillagokat és sávokat a jelmezén, és nem elsősorban a „truth, justice and the american way” élharcosa. Csakhogy az ő nemzeti identitását felesleges is kihangsúlyozni, mert ha még nem említettem volna, a szuperhős tősgyökeresen amerikai – evidens, hogy Pókember is az
A zsánerbeli magyar próbálkozások vagy megelégednek annyival, hogy a héroszukat hazai környezetbe helyezik (mint az EpicLine-sorozat kissé batmanes Fekete hollója), vagy biztos, ami biztos, jó alaposan ráfekszenek arra a bizonyos nemzeti identitásra, á la Amerika Kapitány – lásd az évekkel ezelőtti, végül hamvába holt Galaktika-pályázatra készült Hungária Kapitányt. A Magyar Szuperhős Mesék című magazin első száma a hazánk színekben induló új héroszokat ad a világnak (ha a címből esetleg nem lett volna egyértelmű), és egyiküket mellesleg Hungária Kapitányának hívják, ami, nos, hát, kicsit fura az említett galaktikás karakter után. Más kérdés, hogy könnyen lehet, hogy mindkettő csak ugyanazon sablon alapján készült (Amerika Kapitány, ugyebár).
A Magyar Szuperhős Mesék egyébként nem képregény, amit azért fontos kihangsúlyozni, mert a szuperhősök legalább annyira tősgyökeresen képregényfigurák, mint amennyire tősgyökeresen amerikaiak. Az első számban lévő, Szilágyi Dénes Tibor és Medla József László által írt mindhárom történet egy-egy pároldalas novella, amiket teljes oldalas (szöveg nélküli) illusztrációk egészítenek ki (konkrétan: egy szöveges oldalra egy illusztrált oldal jut). A három novellához három rajzoló alkotott (Pintér Márk, Slezák Diána, Létai Márton), és bár náluk is vannak hendikepek, hol egy-egy karakter vagy esemény vizualizációjánál, hol a kép struktúrájánál, összességében igen szép munkát végeztek, az első történet egy-egy kompozíciója például kifejezetten hatásos és ügyes. Ilyen szempontból a magazin kétségkívül színes és izgalmas a megcélzott (gyerek)korosztály számára, és egészen jól manőverezik a bájos, kissé fura, illetve a klasszikusan szuperhősös látványvilág között (utóbbiak működnek a legkevésbé, ami részben a fenti, részben a lenti problémák miatt van).
Maguk a történetek némileg kevéssé élvezetesek. Az első két sztori a két szuperhős (a nagy magyar ősök/karakterek képességeit megöröklő Hungária Kapitánya, és a közönséges harcsából egy vegyi baleset következtében mutálódó Harcsa Huszár) eredettörténetét meséli el, míg a harmadik az első együttműködésükről, vagyis team-upjukról regél. Tény, hogy a sztorik itt-ott ügyesen keverik a jellegzetes „hungarikumokat” a szuperhőszsáner elemeivel (puli+szörny=vérpuli), és vannak bennük érdekes megoldások és ötletek, amiken elmosolyodnak és biccentenek Batman, Pókember és a többiek rajongói is. Illetve az is tény, hogy a magazin gyerekeknek íródott, így a történetek gyermeteg mivoltát nehéz neki felróni, és jobban megírva még akár remekül is működhetne az egész (ami még pozitívum, hogy inkább jellemző a magazinra a kellemes báj, mint a szuperhősös pózőrködés – az viszont kár, hogy ez pont a borítóra nem igaz).
Sajnos azonban maga a szöveg fantáziátlan és száraz, itt-ott pedig kifejezetten nyögvenyelős – elkelt volna neki egy jó alapos stilisztikai átfésülés. Emellett, a koncepció ugyan határozottan nem rossz, összességében mégsem tudják lemosni magukról a karakterek, hogy népszerű amerikai hősök magyar színekkel felruházott másolatai, szinte mindenféle markáns jellemvonás nélkül. Hogy ez a gyerekeket mennyire érdekli (valószínűleg semennyire), az más kérdés, de a lényeg, hogy noha ez a magazin bőven nem egy halva született ötlet, azért még igen hosszú út áll előtte, hogy tényleg vigye valamire. Talán a formátumon (próza vs. képregény) is megéri elgondolkodni.
