A kortárs irodalom tanulmányozása remek betekintést nyújt kulturális miliőnkbe. A nyugat-európai és az amerikai irodalmat átmosták az izmusok: a marxizmus, a freudizmus, a feminizmus, és így tovább. Ezek többsége akadémiai rokona annak, amit a mindennapokban csak >>politikai korrektség<<-ként emlegetünk. (…) A Derrida által kínált dekonstrukció a korábbi >>a szöveg minden<< elvet a feje tetejére állítva olvasta az előző generáció fejére, hogy nincs igaza, és elve a >>minden szöveg<< lett. (...) A cél nem a megértés volt – ehhez túl nagy volt a relativisták hatása rájuk - , hanem hogy szexizmusra, homofóbiára, rasszizmusra vadásszanak heteroszexuális európai férfiak munkáiban.
Rettenetesen perverz érzés a fentieket a megértés szándékával olvasni. A szöveget napjaink legborzongatóbb tömeggyilkosa, Anders Behring Breivik írta, és ugyanazon a napon publikálta online, amikor megölt 77 embert: nyolcat egy bombával, 69 táborozó balos aktivista fiatalt pedig egy szigeten, egyenként. A 2083 címet viselő akármiben Breivik a „kulturális marxizmust” (elsőként – úgynevezett magyar siker! – Lukács Györgyöt) nevezi a politikai korrektség gyökerének, és a terjedelmes munka elméleti megalapozó része szinte kizárólag erről szól. Mintha a politikai korrektség hozta volna ki Breiviket annyira a sodrából, hogy az indulatot csak norvég tinédzserek tömeges legyilkolásával tudja csillapítani.
Nagyon olcsó lenne a politikai korrektség kritikusait azzal diszkreditálni, hogy egy tömeggyilkossal osztoznak a gondolataikon. Egyszerűen csak meghökkentett, hogy a politikai korrektség irodalmi kritikájára keresve mindjárt a második helyen a Breivik-kiáltvány eredeti példánya állt a Google-ben. Ahogy az is meglepett, hogy Breivik relatíve civilizáltan, az akadémiai nyelvezetet többé-kevésbé gyakorlottan forgatva ír a témáról Lukácstól Derridáig. Bár igényel némi önfegyelmet egy tömeggyilkos szövegét megpróbálni megérteni, mégis fontos, mert sok kérdés felmerül: Mi irritál ennyire sokakat a politikai korrektségben? Hol hibázott a politikai korrektség-mozgalom? Mi a szerepe az irodalomban? És mellesleg: mi irritál a PC-ben és az ellene küzdőkben egyaránt engem.
Könyves Magazin 2017/.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
A „politikai korrektség” kifejezés a kilencvenes évek elején lépett ki az amerikai egyetemi újbaloldal köréből, amikor a New York Times publicistája, Richard Bernstein cikkei ismertté és vitatottá tették széles körben. Bernstein erősen kritikus és túlzó volt a PC-vel kapcsolatban, és azt érzékeltette, hogy a politikai korrektség hegemóniára tör, ahogy cikke címében is utalt erre. Pedig a Berkeley diákjai és tanárai között készített riportsorozata arról szól, hogy akkoriban divat volt az egyetemen zöldnek lenni, antirasszistának lenni, nagyvállalat-ellenesnek lenni, palesztin önrendelkezés-pártinak lenni, a kisebbségi jogokért kiállni. Kiragadott néhány extrém esetet (valaki “A maszturbáló nő képe Jane Austen műveiben” címmel írt szemináriumi dolgozatot például), de megszólaltatott olyanokat is, akik már akkor „liberális fasizmusnak” nevezték a PC-t. Tehát maga a PC már eleve demagóg formájában került a nagyközönség elé. Ráadásul az ellenzői kezdték így nevezni, hiszen a kifejezés a sztálini kommunista párt egyik állandósult szófurdulatának angol fordítása volt. A világ nem a PC ellenzői és pártolói között szakadt két részre, hanem a hangos demagógok és azok között, akiket zavar a hangoskodás és inkább átmentek egy csendesebb kávéházba dumálni.
Egy szó mint száz, a PC még azelőtt lett a jobb- és baloldali demagógia között pattogó, lábszaggal felfújt lufi, hogy egyáltalán életre kelt volna. Mítoszt gyártottak belőle azok, akik az árkok két oldalán szeretik egymást gyűlölni. Pedig eredetileg a PC nem akart volna más lenni, mint a bibliai (Máté 7:12) „ne tégy olyat másokkal, amit nem szeretnéd, hogy mások veled tegyenek”-elv kicsit túlfeszült érvényesítése a közéleti beszédben, olyan emberek által, akiknek semmilyen hatalmuk nem volt arra, hogy bármiféle hegemóniára törjenek. De a PC a születése utáni első perctől kezdve már nem is őket jelenti, hanem a demagógia által eltérített jelentéssel bír.
És volt még egy csoport, aki a PC-vitába nemigen volt képes hallatni a hangját: azok, akikkel rászorulhatnának a finomabb bánásmódra. A PC-háborút túlnyomórészt jómódú fehérek vívják jómódú fehérekkel. Pedig a téma akkor lesz igazán érdekes, amikor azok szólalnak meg, akiknek a bőrére megy ez a játék. Egyikük Chinua Achebe nigériai író, aki még 1975-ben írt egy esszét Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényének vélt rasszizmusáról. Jóllehet ez a PC megjelenése előtt 15 évvel volt, a politikai korrektség irodalmi kritikájában rendszeresen hivatkoznak erre a szövegre, példaként arra, hogy már semmi se szent és mindenkinek elment a józan esze. Achebe ebben az esszében azt állítja, hogy az öntudatlan rasszizmusa által elvakított Conrad ebben a Kongó-folyói expedíciót leíró könyvében dehumanizálja az afrikaiakat azáltal, hogy azokat romanticizáló egyszerűséggel primitív vademberekként ábrázolja. A rasszizmus ebben az esetben nem politikai vád, hanem az író szemléletének ábrázolása akarna lenni, de természetesen politikai vita lett belőle. (Képzeljük el, hogy az Egri csillagok rasszizmusáról vitatkozunk, hiszen abban Sárközit, a cigányt ugyan jó szándékú és találékony, de egyben bárdolatlan és primitív emberként tüntet fel atyáskodva Gárdonyi, ami figyelembe véve, hogy alig van más regény, amit ennyien olvastak volna, nyilvánvalóan hozzájárult a társadalom cigány-képének alakulásához. Ez akár egy értelmes vita is lehetne, de biztosan lehetetlen lenne lefolytatni.) A művészet nagyon erős hatással van a társadalmi erőviszonyokra, a „másikról” alkotott képünkre és ezáltal a jogok, az erőforrások, a lehetőségek eloszlására. Annak, hogy egy regényre száz évvel később a megváltozott társadalmi kontextusban reflektáljunk, van létjogosultsága, ami semmivel sem csökkenti a mű vagy a szerző érdemeit, csak a megértést segíti.
A napjainkban PC-ügyben megszólaló fekete írók közül a legérdekesebb Chimamanda Ngozi Adichie, akinek az Americanah című regénye, illetve közéleti szereplései általában sokkal értelmesebben szólnak a politikai korrektségről, mint bármi és bárki korábban. Az Americanah főhőse egy Amerikában élő, egyetemen tanító, menő blogot vezető nigériai lány, aki sikerei ellenére kénytelen rádöbbenni, hogy bármilyen sikeres lesz, sosem lesz más környezete szemében, mint fekete: bezzegfekete, vagy „ahhoz-képest-hogy-fekete”-fekete, vagy „szegény lány”-fekete, vagy „gyönyörű”, esetleg „dögös” fekete, aki öntudatlanul kénytelen megfelelni a jó és rossz szándékú előítéleteknek. A jó szándékú előítéletek hiába kellemesebbek, azok is előítéletek, és ugyanúgy faji alapúak, mint a rosszak. A szerző arra jön rá, hogy bárhogy is beszél vagy viselkedik vele egy fehér, attól a ténytől, hogy ő nem az, sosem fog tudni elvonatkoztatni. Az Americanah főhősnőjének alakja erősen önéletrajzinak tűnik: híres TED-előadásában sok olyan dologról beszél Adichie, ami regénye főszereplőjének is problémája. Megemlíti, hogy bár írásait autentikusan afrikainak nevezik, fogalma sincs, hogy mi az. Visszaemlékszik, hogy egyetemi szobatársa meglepődött az angoltudásán, pedig Nigériában az angol a hivatalos nyelv. Máskor sajnálkozó megjegyzéseket kapott a nigériai férfiak erőszakossága miatt, annyira általánosították a könyvében szereplő erőszakos apakaraktert. Adichie irritált sajnálkozással válaszolt az amerikai fiatalok sorozatgyilkolási kedve miatt, mivel akkoriban olvasta az Amerikai psychót.
Adichie a PEN Club World Voices fesztiválján arról beszélt, hogy a túlzott óvatoskodás, a mások megbántásától való félelem a művészetben a csend cenzúrájához vezet, Amerikát pedig a kényelem iránti vágyból fakadó konfliktuskerülés, a szükséges viták megspórolása veszélyezteti. Ez nem sokkal a Charlie Hebdo munkatársai elleni merénylet után, de még Trump előtt volt. Az biztos, hogy a viták az amerikai közéletben is megváltoztak azóta – nem tudom egyelőre megítélni, hogy jobbak vagy rosszabbak lettek ezáltal, de biztosan kényelmetlenebbek.
A PC, amely valamikor békét akart hozni a közbeszédbe, maga vált a két oldal harci indulójává és szedett bőven retorikai és valódi áldozatokat is. Többek között Breivik esete mutatja azt, hogy a szavakra és gondolatokra is érvényesek a fizika törvényei: minél jobban nyomják a gázt, annál nagyobb lesz a végén a csattanás. Elég, ha megmarad belőle a Máté 7:12, és a hit abban, hogy minden ember egyenlő. De nemcsak politikailag, hanem, ahogy Nádas Péter mondta az új könyve ürügyén megjelent számos interjú valamelyikében, „az érzékek, a felfogás, a szenzualitás szintjén”.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/2. számában jelent meg.
