Egy angol szerkesztőnek elege lett abból, hogy olyan gyerekkönyvek árasztották el a piacot, melyek kimondottan csak az egyik nem képviselőinek szólnak. Katy Guest, a The Independent on Sunday című lap irodalmi szerkesztője nyilvános ígéretet tett arra, hogy lapjában és annak honlapján a jövőben nem fognak olyan gyerekkönyvről kritikát publikálni, amely kizárólag csak a fiúkat vagy csak a lányokat szólítja meg. Az olvasók egy része dühödt kommentben reagált a bejelentésre. Győri Hanna, a Pagony Kiadó szerkesztője írt a témában. (A képen Berg Judit Ruminija.)
A probléma annyira sokrétű, és annyi szinten, mélységben vizsgálható, hogy nehéz rá egyszerű, blikkfangos választ adni: a rózsaszínezésre nem mondhatunk automatikusan nemet, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy márpedig a fiúk és a lányok ilyenek.
A gyerekkönyv része a játékpiacnak, amin szinte minden termék egészen extrém módon, extrém kicsi kortól definiálja, hogy melyik nemhez hajlandó szólni, és hogy annak a nemnek mit akar mondani. Itt kell feltűnnie, magához csábítani a vásárlókat. Nagyon leegyszerűsítve, minden távolabbi társadalmi konzekvenciát mellőzve (azt képzeljük csak hozzá), a játékpiac mondanivalója: kislányok, takarítsatok és pillogjatok, kisfiúk, szereljetek és harcoljatok.
A könyv kicsit azért kilóg ebből a közegből. Elég összetett termék a borítótól a stíluson át a karakterekig és társadalomrajzig. Sok síkon tudja megfricskázni és bontogatni a sztereotípiákat, ha akarja. Ha éppen akarja, mert az biztos, hogy a gyerekkönyveknek is van egy nagyon markánsan fiúknak írt, és egy nagyon markánsan lányoknak írt iránya. Ami régen a pöttyös könyv volt, az most a csajos könyv, vagy tiniregény, ami régen a Verne volt, az most a sci-fi és kalandregény, csak fiúknak.
Ráadásul, mint mindenhol, itt is érvényesül a férfidominancia: míg a lányregények felől van átjárás a fiús könyvek felé, addig egy fiú kezében teljességgel elképzelhetetlen egy rózsaszín borító. A rózsaszín sokkal inkább megbélyegez egy könyvet: akkor azt tényleg csak lányok fogják megvenni. Ugyanez igaz a főhősökre is: a lányok azonosulhatnak fiú hősökkel, a fiúk viszont semmiképp nem azonosulhatnak lányokkal. Ha lány a főszereplő, akkor megint szinte biztosan bezártuk a kislánygettóba a könyvet, hiába lenne ugyanolyan élvezetes egy fiúnak is.
De a jó mese, legalábbis időnként, az átváltozás terepe, a mesében pont hogy át lehet lépni a saját határainkat - traumáinkat, félelmeinket, szerepkényszereinket. Egy Harisnyás Pippiben lehet lány a mindenkinél erősebb és ügyesebb és önállóbb főhős, de nem sok ilyen példát lehet mondani a gyerekirodalomból.
Meg kell különböztetni a lányoknak és fiúknak szánt könyveket?
NEM:
- mert egy jó könyv mindenkihez szól,
- mert a könyvek arra vannak, hogy összetetten tükröt tartsanak elénk, ne pedig egy egyenarcot mutassanak a sajátunk helyett,
- mert nem igaz, hogy a lányokat nem érdekli a kaland, a fiúkat nem érdekli a szerelem,
- mert nem szabad a világot lebutítva odaadni a gyerekeknek,
- mert nem igaz és borzasztóan nyomasztó a gyerekeknek is, hogy a fiúk mind bátrak és önállóak és a lányok mindig nyafognak és kiszolgáltatottak,
- mert rettenetesen elavult, idegesítő szerepmintákat közvetít sokszor, amitől mi is elborzadunk, amikor a gyerekek szépen, a maguk radikális módján visszaültetik a valóságba,
- mert szeretnénk elavult, felvilágosító furorral, ha a gyerekeink egy jobb, egyenlőbb világban élnének (legalább fejben), ahol a lányok ugyanolyan bátrak és okosak lehetnek, mint a fiúk, a fiúk meg pont annyit nyafoghatnak és gyengéskedhetnek, mint a lányok.
IGEN:
- mert kellenek a lányoknak az emancipált női főhősök ennyi fiúhős mellé
- mert a gyerekek természetes módon válnak szét a nagyóvodás-kisiskolás (lappangó) korban nemek szerint, és definiálják extrém szélsőségesen a saját nemi identitásukat - mindenféle külső jelekkel, amik a könyvekben is megjelenik. Rózsaszínre és kékre vágynak
- mert kellenek a fiúknak saját, csak nekik szóló könyvek, hogy ne hagyják abba az olvasást,
- mert minden vásárló és szülő, legyen a legműveltebb, azzal kezdi, hogy hány éves kislánynak vagy kisfiúnak lesz, és ez segít a vásárlóknak kiigazodni,
- mert nem kell felvilágosító furorral hozzáállni a vásárlóhoz-olvasóhoz, mert a jó könyvnek el is kell TALÁLNIA hozzá - ha egy feltűnő rózsaszín borítóval, akkor úgy,
- mert mind ebben a közegben szocializálódunk, és ezért 5-6-7+ évesen a fiúkat már TÉNYLEG nem érdekli a sok kislányos, barátnős fecsegés, a lányokat meg TÉNYLEG nem érdeklik a nagy gépek és a foci. A gyerekeink ezekbe a közegekbe illeszkednek be, és szeretnének olyanok lenni, mint a többiek, és a könyvekben is felismerni a saját, kislányosra vagy kisfiúsra kialakított világukat.
Nagyon érdekes, hogy a magyar szerzők szinte automatikusan írják meg a sztereotíp női szerepeket a lányhősökben, ám sokszor, ha a szerkesztés során megbeszéljük, hogy esetleg ne homogén tömbként jelenjenek meg a fiúk-lányok, akkor szívesen változtatnak, hiszen ők maguk: független, sikeres írónők - egyáltalán nem felelnek meg ezeknek a sztereotípiáknak.
Nagyon örültem Sajtos Rozinak, aki a legújabb Rumininek a fiúkkal minden szempontból egyenrangú főhőse, és igencsak várom, hogy a következő kötetben hogyan bontakozik ki a jelleme. Ugyanakkor van olyan könyvünk: a Tüköry Léda, a Klára és a mumusok, a Csipkerózsika, ami mindenkinek szólna, de lányos külsejük, lány főhősük miatt csak lányoknak veszik.
A Pagony kínálatára általában nem jellemző, hogy a könyveket már megjelenésükkel valamelyik nem irányába determinálná, és ez tudatos döntés. Ugyanakkor a könyvek tartalmában bőven jelen vannak társadalmi sztereotípiák, sokszor reflektálatlanul - és a vásárlóink, sajnos vagy nem sajnos, ezt is szeretik! De nagyon örülünk, ha találunk “szabálytalanabb” szövegeket.
Külföldi könyveinkben sokkal jellemzőbb, hogy a fiú-lány szerepek rétegzettebbek: Szutyoksári például egyáltalán nem egy nett baba, hanem nagyon is belevaló gyerek, ahogy Annie M.G. Schmidt összes lány hőse: a hamarosan megjelenő regényében Ottília menti meg tehetetlen apját, a Titik Ágicája pedig éppenséggel azt a folyamatot mutatja be finoman, a cselekménybe ágyazva, ahogy a széltől is óvott, rózsaszín, passzívan betegeskedő Ágica tisztaságmániás, elfojtásos mamája mellől kikerülve, Titi mellett igazi, felelős aktorrá válik.
Az ifjúsági kategóriában érdekes módon mindhárom regényünk (Időfutár, Millennium Expressz, Lídia, 16) főszereplője lány - de ez nem volt tudatos, teljesen véletlenül alakult így, és csak most tűnt fel, hogy erről gondolkodom. És egyik se átlagos lány ráadásul, csupa outsider, akik nem tudnak beilleszkedni a női társadalomba, és kritikusan szemlélik a kortárs női (és férfi) mintákat.
A Könyvhétre ráadásul megjelenik egy könyvünk, a Trevor Project (egyelőre nincs magyar címe), aminek a témája a kamaszkori nemi identitáskeresés. Trevor kicsit más, mint a többi fiú - kicsit más zenéket szeret, másképp viselkedik, más a kedvenc szakköre. Trevor azonban tökéletesen normálisnak érzi magát, már amennyire egy tizennégy éves fiú alapból normálisnak érezheti magát, vívódva a világgal. A barátai kedvesen és sunnyogva hallgatnak, az ellenségei kicsúfolják, a szülei reménykednek, hogy nem igaz, de mindenki csak megpaskolgatja a vállát, hogy igen Trevorkám, te tök normális vagy, csak lécci, ne ezt a zenét szeresd, mert ez ciki! És akkor egy ponton Trevornak nagyjából leesik a tantusz. Leesik, hogy valójában a látszólag jófejek is ellene vannak, mert csendesen erőszakosak, és skatulyába préselik. De a könyv nem út a katasztrófába, épp ellenkezőleg: a látszólag jófejek is rájönnek a végén, hogy hogyan is kéne igaziból elfogadónak lenni. Vagy legalább megpróbálni. Aztán hogy sikerül-e, azt szerencsére nem írja le az író, ránk bízza, hogy nekünk, az igazi életben, sikerüljön.
