Egy középiskolai tanár, Gulyás Péter megírta első, thrillerszerű, sokszor meglepő, sodró erejű regényét, ami dramaturgiailag egy sűrű időszakra, az érettségi napjára koncentrálódik. Az életünknek vannak kitüntetett pillanatai, amelyek a felnőtté válás misztikus útján rendkívül fontosak, például az iskolás élet vége: a pillanat, amire úgy készítik fel a diákokat, mintha itt dőlne el minden, múlt és jövő. Ezért nem mindegy, hogyan zárjuk le az életünket meghatározó gimnáziumi éveket, mert nem mindegy, mit és hogyan viszünk tovább magunkkal. Izgalmas thriller hajlik horrorba, hogy megismerjük egy érettségi osztály valódi történetét, akik rendet akarnak tenni a világban, ami tönkretette őket. A végtelen térségek örök hallgatása 2016-ban jelent meg, de csak most olvastam a Margó-díjra jelölt könyvek között.
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
Könyvmolyképző Kiadó Kft., 248 oldal, 2016, 2549 Ft
A végtelen térségek örök hallgatása című ifjúsági regény igazi, letehetetlen zsánerkönyv, ami maximumra pörgeti a kétségbeesést és az őrületet, és ami mégis úgy tud beszélni az iskola bonyolult és kibeszéletlen történeteiről, ahogy a legjobb nemzetközi példák teszik (az ifjúsági regény megjelöléssel is lehet gond: a könyv témája, hangütése és stílusa is a fiatal középiskolásokat jelöli ki, bár főhőse egy középkorú tanár, alakítója még sem ő.) Messze nem tökéletes könyv, de erős indulás, ami egyszerre morális és brutális, mintha csak egy skandináv krimi lenne, ami ügyesen felépített és elbeszélt történetként nemcsak végig képesek fenntartani az olvasó figyelmét, hanem megfelelő pillanatokban meglepetést is tudnak okozni. Ha filmes példa kell: a Hetedik és A pokoli lecke.
Egy szomorú gyászmunkába zuhanunk bele a kötet elején: a főszereplő, kiégett filozófiatanárnak meghalt a felesége, majd a történet elején megtudja, hogy egyik, tehetséges tanítványa agyvérzéssel kórházba került. Ezután skandináv krimibe illő fordulattal indul be a cselekmény, a filozófiatanárból az egyik pillanatról a másikra nyomozó válik. A végtelen térségek örök hallgatása bevezet a soha el nem mondott történetekbe zaklatásról és elnyomásról, miközben a rétegek felfedése közben egy sötétebb múlt rajzolódik ki.
Az egyik oldalon diáklányok, Betta, Terka és Dóri állnak, a másikon a kiugrott pap, Kutrovác, a kettő között pedig a filozófiatanár keresi az igazságot, amihez nemcsak a jelen konfliktusait kellene megértenie, hanem a múlt titkait is. Gulyás bonyolult kapcsolati viszonyokat vázol fel, hideg, cinikus és sérült ellenséget alkot Kutrovác karakterében. Az biztos, hogy olyan erősek, függetlenek, sértettek és tudatosak ezek a lányok, hogy bármelyik Tarantino-filmben szerepet kaphatnának, mert az igazságérzetüket csak felerősítette az iskola.
Ez a regény nem a magyar közoktatásról szól, bár sok-sok apró részletet elárul arról, hogyan viselkednek a diákok, milyen a hierarchikus iskolai vezetés, milyen tettre készek vagy megalkuvóak a tanárok. És hogy mennyire kiszolgáltatottak a diákok. Gulyás könyve abban a legerősebb, hogy láthatóvá teszi az iskolában rendszerszintűen és tradicionálisan megbúvó hatalmi harcokat, még akkor is, ha az eltúlzott műfaji eszközök miatt már-már horrorba hajlik. Az elbeszélői hang ráadásul komolyan épít a filozófia tanár oktatási anyagaira, többször utalnak Pascalra, Descartes-ra, bemutatja a tanár-diák beszélgetések, viták lényegét, ami helyenként túlírt, néha modoros, de zavaró soha nem lesz.
Eddig igyekeztem ködösíteni, hogy véletlenül se spoilerezzem el a sztorit, de pont annyit fogok elárulni, mint a fülszöveg: az egyik lány kórházban élet és halál között fekszik, egy másik pedig sms-t ír a tanárnak, hogy felvágja az ereit, ha nem kapja vissza Kutrováctól a pendrive-ját, amin lehet valami ránézve kellemetlen vagy terhelő, a harmadik pedig annyira közömbös és titokzatos, hogy ott is lennie kell valaminek. A filozófia tanár hiába cinikus, mégis diákpárti, aki lelkiismereti ügyet csinál a történésekből, mert egyszerűen nem akarja, hogy megint meghaljon mellette valaki.
A szerző tehát szuperül lerakja az alapokat, hogy utána a tanárt kieressze a városba és a múltba nyomozni. Ahogy a skandináv krimiknél lenni szokott, a nyomozó személyes életét és tragédiját is megismerjük, majd egy erős társadalmi kérdést is felgöngyölítünk olvasóként. Gulyás regényében sincsen ez máshogy, a terhelt filozófiatanár karakterét sok nézőpontból közelítjük meg, látjuk a gyászmunkájában, a diákokért felelős felnőttként, lecsúszott alkoholistaként, az álmait feladó csődtömegként. Ennek következtében a saját belső útja, az életére és gondolkodására történő folyamatos reflexiók miatt néha úgy tűnik, mintha az ijesztő cselekménysorozat, hogy egy lány öngyilkossággal fenyegetőzik, csak azért lenne fontos, hogy a tanárt szélsőséges helyzetben minél jobban megismerjük. De vannak részek, amikor igazi thrillerként működik a regény, vagyis kevésbé a főszereplő nézőpontja, sokkal inkább a nyomozás megoldása lesz a középpontban. Ráadásul azáltal, hogy az elbeszélés keretét egy napba sűríti, még feszesebbé válik a történet.
A végtelen térségek örök hallgatása a fentiek mellett több valós társadalmi problémát hoz be a képbe: a diákokat körülölelő stressz és nyomás, az iskolai egyenlőtlenségek vagy a szexuális abúzusok, tanár-diák viszonyok már sokkal dühítőbbek és bonyolultabbak. Ahogy Stieg Larsson szembesít A tetovált lányban a családtörténeten keresztül a náci múlt következményeivel, ebben az egyházi iskolák bonyolult hatalmi helyzetét vázolja fel a szerző.
Minispoiler következik: a kötet zárlata megdöbbentő, őszinte, nyers és embertelen, de valahogy nem ugrik le a regény lapjairól, működik a Gulyás által létrehozott világban. Csak annyit ehhez, hogy A végtelen térségek örök hallgatása előtt olvastam Cormac McCarthy Isten gyermeke című regényét, amiben a társadalmon kívüli antihős egy férfit és nőt talál egy autóban, majd utóbbit megerőszakolja és hazaviszi, de még ez sem volt annyira meglepő és sokkoló, mint ami Gulyás könyvében történik.
