Posta Júlia, a budapesti argentin nagykövetség munkatársa, Guillermo Martínez és M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója (Forrás: Instituto Cervantes)
„A matematikai pálya abban segített, hogy megismerjek matematikusokat, megtudjam, hogyan gondolkoznak, hogyan beszélgetnek egymással és részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Oxfordi sorozatban, az eddigi legnépszerűbb regényemben, a matematika közegébe helyeztem a gyilkosságok megfejtését. Ha nem végeztem volna matematikát, nem ismertem volna ezt a világot annyira behatóan, hogy le is tudjam írni. De egykori sakkozóként azt is tudtam, hogy ha krimit szeretnék írni, az előre tervezés és a félrevezetés is fontos eljárás” – nyilatkozta a Könyvesblognak Guillermo Martínez, akit leginkább bűnügyi regényei tettek ismertté; az Oxfordi sorozatot például több mint 35 nyelvre lefordították. Magyarul a Luciana B. lassú halála is olvasható, amelyben a babonák és az ésszerűségen kívül a felsőbb hatalomba vetett hit szolgálnak a gyilkosságok magyarázatául. De hogyan lesz a matematikusból író? Mit gondol az őt szexista megközelítéssel vádolókról, milyennek látja a babonák és a tudományos magyarázatok közötti kapcsolatot, és miért érdekli annyira a bosszú? Az írót az Argentin Köztársaság Nagykövetsége által szervezett író-olvasó találkozón, a Cervantes Intézetben kérdeztük.
Hamarabb foglalkoztatta az írás, mint a matematika, mégis ezt a pályát választotta, ám végül az írás mellett döntött.
A szüleim irodalomszerető emberek voltak, édesapám is írt és rengeteget olvasott, édesanyám irodalmat tanított. Édesapám sok kitalált történetet mesélt nekünk, rengeteg mesét olvasott, ezért gyerekkoromban már azt terveztem, hogy majd én is író leszek. Véletlenül lettem matematikus, de ez a véletlen elég hosszú ideig tartott. Matematika szakot végeztem az egyetemen, aztán logikából doktoráltam, utána tanítottam is és nagyjából tíz éve hagytam abba. Édesapám azt tanácsolta, hogy olyan pályát válasszak, amiből aztán meg tudok élni, így választottam a villamosmérnöki pályát. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem leszek mérnök, mert nem szerettem a gyakorlati tárgyakat, de nagyon tetszettek az elméleti tárgyak, a matematikai analízis, a logika, mert ebben a filozófiához vezető utat véltem felfedezni és ez engem nagyon érdekelt. Amikor pályát váltottam, a matematikai logikát választottam.
Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála
Fordította: Kutasy Mercedes, Európa Könyvkiadó, 2011, 194 oldal
A tanulmányai hogyan segítették a krimiírásban?
A matematikai pálya abban segített, hogy megismerjek matematikusokat, megtudjam, hogyan gondolkoznak, hogyan beszélgetnek egymással és részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Oxfordi sorozatban (kritikánk róla ITT), az eddigi legnépszerűbb regényemben, a matematika közegébe helyeztem a gyilkosságok megfejtését. Ha nem végeztem volna matematikát, nem ismertem volna ezt a világot annyira behatóan, hogy le is tudjam írni. De egykori sakkozóként azt is tudtam, hogy ha krimit szeretnék írni, az előre tervezés és a félrevezetés is fontos eljárás. Többletjelentést kell sejtetni a sorok mögött, és az egyszerű, banálisnak tűnő történések kiemelkedő szerephez jutnak a krimiben.
A Luciana B. lassú halála absztrakt krimi, hiszen a szó klasszikus értelmében nem szerepel benne nyomozó, aki összegyűjtené a nyomokat, a történéseknek pedig két változata van, két felállás, és az olvasó dönti el, hogy melyik elfogadható a számára, hogy a mérleg nyelve melyik irányba mozdul el. A gyilkosság megoldásának és a bizonyításnak minden lehetséges esetet végig kell járnia, és a részletekre figyelés, a különböző lehetőségnek a figyelembe vétele a matematikai gondolkodásra igencsak jellemző.
De azt is tudni kell, hogy a krimi olvasója gyanakvó, nem hiszékeny és elfogadó, mint a többi regény esetében. A rejtélyre a választ csak a legvégén ismeri meg, de mivel ő is nyomoz, a sorok között is olvas, hiszen jól tudja, hogy amit elmesélnek neki, abban ott rejlik valamiféle csel, átverés, hamis vagy félrevezető szándék, mert, persze, a kriminek az a lényege, hogy félrevezesse az olvasót, hogy összezavarja. Emiatt a nyelvnek, a nyelvezetnek is másmilyennek kell lennie, kétértelműnek, vagy pedig el kell rejtenie a lehetséges válaszokat, és helyette magyarázatként szolgáló hamis összefüggésekkel kell szolgálnia. A kettősség lényeges, hiszen elmesélünk egy lehetséges változatot, de úgy, hogy az tartalmazhassa a valósat is.
Mindkét magyarul is megjelent regényében, az Oxfordi sorozatban és Luciana B. lassú halálában is a gyilkosságok lehetséges magyarázataként a bosszú szerepel. Miért foglalkoztatja ennyire a bosszú?
A bosszú az igazságtétel csírája, magában foglalja az igazságosság ígéretét. Az igazság törvényhozással kapcsolatos bevezetése a bosszú impulzív érvényesítését szeretné felülírni. A törvény alkalmazása nem szolgál elégtétellel, ahogy a bosszú tenné. Feszültség van aközött, amire az áldozat megtorlásként, jóvátételként, az egyensúlyi állapot visszaállításaként vágyna, és amit az igazságszolgáltatás megad neki. Az igazságszolgáltatás nem a büntetésben érdekelt, a cél az, hogy megőrizze a társadalmi működést, ezért nem fogadhatja el a bosszút. Az áldozat viszont nem talál vigaszt abban, hogy ez a jövőben nem fog újra előfordulni, hiszen számára, ami történt, visszafordíthatatlan és a szeretett személy, akit elvesztett, helyettesíthetetlen. Ez a feszültség számomra nagyon izgalmas, ami az idő múlásával sem enyhül. Aközött, amit az áldozat jóvátételként kérne, és amit az igazságszolgáltatás megad, óriási a szakadék és ez a megoldhatatlanság, úgy gondolom, tragédia.
Azzal a határral játszik, ami a véletlen és a sorozatos ismétlődéseknek tulajdoníthatóan a tudomány és a babona közé húzható. Mennyire esetleges ez a határ?
Nézőpont kérdése, hol húzzuk meg a határt. A matematikában a prímszámokon kívül, amit úgy ismerünk, mint amelyek eggyel és önmagukkal oszthatók, léteznek a pszeudo-prímszámok is, amelyeket egy másik szabállyal határozunk meg. 640-ig a pszeudo-prímszámok a prímszámokkal esnek egybe. Sokan azt mondanák, hogy ugyanazokról a számokról van szó, mégis a 641-es már pszeudo-prímszám és nem prímszám, szóval a különbség létezik. Igencsak feltűnő a matematikai véletlenszerűség a különböző törvények által meghatározott számok között, mégis, a matematikai véletlenszerűség fogalma megmarad. Hasonlóan történik ez a fajok esetében is, hiszen nagyon hasonló a genetikai felépítés, de egyetlen gén különbsége már eltéréseket okoz. A szabályosság nagyon emberi fogalom, nagyon személyes is, sokszor a megközelítést, az értelmezést is meghatározza, hiszen fogékonyak vagyunk az ismétlődésre. Nehéz absztrakt módon meghatározni, hogy mi képez sorozatot, hiszen az előfordulás gyakorisága attól függ, hogy milyen jelentést tulajdonítunk neki. Két regényemben is foglalkoztam ezzel. Az Oxfordi sorozatban Seldom kitalálja egy jelsorozat ötletét. Ez a sorozat nem létezik, de ő mindenkit meggyőz arról, hogy a sorozat valós, hiszen egy ritmust, egy mintát követ. A Luciana B. lassú halálában pedig Luciana hiszi azt, hogy sorozatgyilkosság történik, de az olvasók azt is feltételezhetik, hogy a lány megőrült, hiszen elég sok idő telik el a gyilkosságok között.
Azt nyilatkozta, hogy túl könnyű a diktatúráról írni.
A legelső novellámban írtam az eltűntekről, amit több nyelvre is lefordítottak, az első novelláskötetem címadó írása is volt. Eleinte senki sem akart erről írni, aztán hirtelen, robbanásszerűen születtek az ilyen témájú regények. Én ezt tálcán feltálalt témának tartom, hiszen ez tragédia volt az argentinok számára, és mint minden tragédia, a hősiesség és a gyávaság minden lehetséges vetületét tartalmazza, valamint a kínzások és a szenvedések változatait is. Sokáig hivatalból elismerés járt azoknak, akik erről az időszakról írtak. Ha valaki a diktatúráról ír, érdeklődést vált ki, ahogy a spanyolok esetében a polgárháború teszi ugyanezt. De engem jobban érdekel az az író, akinek más az érdeklődése a kortársaihoz képest, akit más kérdések foglalkoztatnak, és ezért mondom azt, hogy nem szeretnék többet a diktatúrával foglalkozni. Persze, vannak olyan regények, amelyek mindig tudnak újat mutatni és újszerűen közelíteni, például Marcelo Figueras Kamcsatkája, melyből film is készült, kiváló. Vagy Juan José Saer regénye, aki az előzményeket meséli el, azt, hogy mennyire agresszív volt már a diktatúrát megelőző korszak politikai diskurzus, ami aztán a fegyveres összecsapásokhoz vezetett. A diktatúráról egyetlen szó sem esik, de érezzük az előszelét, hiszen a főszereplőnk, aki a Montonero mozgalomhoz tartozott, ciántablettát hord magánál. Sokféle megközelítésből, áttételesen is lehet írni erről.
A Nekem is biszexuális a barátnőm (Yo también tengo una novia bisexual) érzékeny kérdéseket feszeget, az egyik ezek közül a tanár-diák viszonyból kialakuló kapcsolat, a másik a leszbikus szerelem. A tanár-diák viszony elfogadottként jelenik meg, míg a leszbikus kapcsolat destruktívként van jelen. Érte-e ezért kritika a könyvét?
Engem az érdekelt, hogyan lehet ma írni a szexualitásról. Lehet úgy, ahogy a 19. században tették, amikor csak a hálószoba ajtajáig követtük a szereplőket. Ezt esztétizálásnak szoktam nevezni, hiszen ha a szex tiltott, akkor poétikussá, emelkedetté, széppé kell tenni, líraivá kell szublimálni. Olyan nyelvi megformálás engedélyezett, ami nem lépi túl a jó ízlés határát, a testi kapcsolat megjelenítéséig el sem jut. Kiváló művelőit ismerjük, és kimunkált, elrejtő, sejtető nyelvhasználat jellemzi. Ezzel szemben a huszadik században a másik végletet láthattuk, ahol a test és testiség megjeleníthető, de elmozdul a triviális felé. Arra voltam kíváncsi, hogyan lehet két ember viszonyában megrajzolni a közeledést. Rám gyakran mondják, hogy a könyveim szexisták: egy észak-amerikai kritikus a férfitekintet kizárólagossága miatt marasztalt el, és azt állította, hogy abban az elbeszélésemben, amelynek a főszereplőjét A franciának hívták, túlságosan is csak a külsővel foglalkozom. De azt is érdekes látnunk, hogy, ha észak-amerikai férfi írókat olvasunk, akkor azt látjuk, hogy elővigyázatosak, amikor a nőkről írnak. Hiába haladunk a történetben, nem derül ki, hogy mennyire szépnek találja a nőt a főhős, ez a megközelítés teljesen eltűnik. A politikai korrektség nem tartható az irodalomban, nem lehet mindenkivel jól kijönni.
Szerző: Tamás-Balha Etelka
