Fotó: Valuska Gábor
Graeme Simsion eredeti terve az volt, hogy a filmvásznon meséli el Don Tillman kissé furcsa, de izgalmas életét. A huszonegyedik századi esőember egy gondosan összeállított kérdőívvel próbálja megtalálni álmai asszonyát, vagy legalábbis azt a nőt, aki képes elviselni. A filmstúdiók azonban nem rajongtak a tervért, ezért az ausztrál ötletgazda úgy döntött, könyvet ír az Asperger-szindrómás (AS) genetikusprofesszorról. 2014-ben megjelent az Ésszerű szerelem - A Rosie-projekt, ami műfaját tekintve romantikus vígjáték, utóéletét tekintve pedig világsiker. A történetet már több mint negyven nyelvre lefordították, és a tervek szerint hamarosan hollywoodi film is készül belőle. 2015-ben érkezett a folytatás, A Rosie update, és lehet, hogy annak sem kell csalódnia, aki azóta is a harmadik részt várja. Simsionnal, az imformatikusból lett sztáríróval még a múlt évben találkoztunk Budapesten. Egy magyar sakkozónőről, egy évtizedeket késő diagnózisról és a kényszerű íróvá válásról is mesélt.
Don Tillman különös karakter: sok furcsa szokása van, nehezen létesít társas kapcsolatokat és a végletekig racionális. Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen figuráról írjon regényt?
Sok Donhoz hasonló emberrel találkoztam korábban, hiszen éveken át informatikusként dolgoztam, előtte pedig fizikát tanultam az egyetemen.Volt viszont egy srác, akit harminc évvel ezelőtt ismertem meg, és akivel össze is barátkoztam. Rendszeresen kocogtunk együtt, de nagyon furcsa volt, és nehezen szedett fel lányokat. Végül találkozott valakivel és megnősült, de a felesége hamarosan nagyon beteg lett, és neki kellett ápolnia. Csodálatosan helyt állt. Szerettem volna írni egy hozzá hasonló rendkívüli emberről, elkezdtem a történetét, de természetesen sokat változtattam rajta. Az elején drámának indult, az volt a címe, hogy A Klára-projekt. Klára egy magyar nő lett volna, akinek a személyisége nagyon hasonlít Donéhoz. Később azonban úgy döntöttem, egy olyan nőre van szükség, aki bonyolultabb, és nagyobb kiívást jelent a főhősömnek. Így született meg végül A Rosie-projekt. A végleges történet már semmiben sem hasonlít a barátoméhoz, viszont neki és a feleségének ajánlottam a könyvet.
Könyves Magazin 2017/I.
LIBRI-BOOKLINE, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
Gondolja, hogy a barátjának is Asperger-szindrómája van?
Jó kérdés, de nem könnyű megválaszolni. Az Asperger-szindróma fogalma a kilencvenes években kezdett elterjedni, addig nem volt közismert, így a barátomat sem diagnosztizálták soha. Később, ötven-hatvanéves korában, amikor lett volna lehetőség, hogy felállítsanak egy pontos kórképet róla, azt mondta, őt nem érdekli milyen címke illik rá. Talán sok ember volt érintett azok közül is, akikkel együtt dolgoztam és tanultam, de sosem határozták meg pontosan a betegségüket. Amikor írtam a könyvet, sokan tanácsolták, hogy figyeljek meg aspergeres embereket, de úgy voltam vele, hogy informatikusként dolgozom, ismerek eleget. Ez nem egy tudományos könyv, hanem a valódi életről szól. Az viszont tény, hogy amikor az Asperger-közösség tagjai olvasták a regényt, azt mondták, Donnak minden bizonnyal AS-e van. Beszéltem egy pszichológussal is, aki a betegség nemzetközi szakértője, és ezt ő is megerősítette, szóval úgy tűnik, ez már hivatalos.
A könyvben egyszer sem szerepel az Asperger-szindróma kifejezés Donnal kapcsolatban. Ennek az az oka, hogy ő sincs tisztában a betegségével?
Igen, pontosan. Mindenkinek lehet véleménye, egyesek azt gondolhatják, hogy aspergeres, mások azt, hogy nem. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a történet egy emberről szól, nem pedig egy általános személyiségtípusról. Donnak vannak az aspergeresekhez hasonló személyiségjegyei, de ezzel együtt más tulajdonságok is meghatározzák a karakterét, például túl sokat iszik, rengeteget edz és tudós létére nagyon jól néz ki. Komplex személyisége van, aminek a furcsasága csak egy része.
Don Tillman történetét először forgatókönyvként írta meg. Miért és hogyan lett mégis regény A Rosie-projektből?
Valóban nem regénynek indult, mert eleinte forgatókönyvíró szerettem volna lenni. Öt évig tanultam forgatókönyvírást az egyetemen, ez a történet az iskolai feladatom része volt. Végül nem tudtam eladni a piacon: a filmstúdiók mind azt mondták, hogy nem akarnak eredeti filmet csinálni, kevesebb kockázatot jelent nekik, ha már befutott könyveket adaptálnak. Ezért írtam át a történetet regénnyé. Így lettem író. A tervem egyébként bevált. Mielőtt a könyv megjelent volna, a Sony Pictures megvette a forgatókönyvet, úgyhogy már lassan három éve várok a filmre. Egyelőre sehogy sem áll, de megígérték, hogy biztosan megcsinálják, most éppen azt mondják, hogy a jövő évben (2017-ben - a szerk.). De én nem bízom semmiben, ha Hollywoodról van szó.
A felesége pszichiáterként dolgozik. Mennyit segített abban, hogy a történet szakmai szempontból hiteles legyen?
Don karakterébe nem szólt bele, hiszen klinikai pszichológus, nincs tapasztalata aspergeresekkel. Rosie figurájának megformálásában viszont sokat segített, mert én nem tudtam elképzelni, hogy milyen típusú nő az, aki egy Don-féle fickóhoz vonzódik. Egyébként ő is ír, ezért gyakran dolgozunk együtt. Én segítek az ő férfikaraktereiben, ő pedig segít nekem a nőkben. A legújabb könyvünkön együtt dolgozunk. Két emberről fog szólni, egy angol férfiról és egy amerikai nőről, akik elzarándokolnak Santiago de Compostelába. (a Left Right valószínűleg még idén megjelenik - a szerk.)
Míg A Rosie-projekt első része egy igazi romkom volt, addig a második rész, A Rosie update jóval komolyabb és drámaiabb. Miért döntött úgy, hogy változtat hangnemen?
Az első rész egy tipikus romantikus vígjáték, már csak azért is, mert filmnek, nem pedig könyvnek terveztem. A második rész is vígjáték, de valóban sokkal keményebb, hiszen már nem a szerelembe esésről, hanem a házasságról szól, amiben nem olyan könnyű benne maradni. Meg akartam nézni, hogy Don képes-e hosszútávon kitartani egy kapcsolatban. Azt kerestem, mi lenne a legnagyobb kihívás a számára. Kíváncsi voltam, hogy meddig tarthat ez a házasság, és tudtam, hogy az lenne a legnehezebb, ha közben apává is kellene válnia.
Míg az első részben Don megy át óriási személyiségfejlődésen, aa másodikban Rosie az, akinek meg kell változnia.
Rosie-nak is fejlődnie kell, mert néha Donnak van igaza, néha ő dönt jól. El akartam vetni a szokásos sztereotípiát, mely szerint az aspergereseknek nincsenek érzéseik. Meg akartam mutatni, hogy Donnak igenis vannak valódi érzelmei, ahogyan sok barátja is. De a sötét oldalát is meg akartam villantani: azt, hogy merev, és könnyen erőszakossá válik. Az első könyvben azt szerettem volna, hogy az emberek izguljanak érte, de a másodikban már elég jól ismerjük ahhoz, hogy kicsit továbbmenjünk és megnézzük, milyen is ő. Ugyanez a helyzet Rosie-val is.
Hogy jutott eszébe magyar származású karaktereket a regénybe építeni?
Ismerek néhány magyar embert, ezért amikor Klára karaktere megszületett, egy magyar sakkozónőt képzeltem el az eredeti történetben. Amikor Rosie-ra változtattam a női főszereplőt, még mindig volt pár magyar figura a fejemben, akiket bele akartam írni a könyvbe. Volt például egy magyar házvezetőnőnk, miatta került bele a regénybe Eva. A másik magyar szereplő a fizikus, László Hevesi lett. Ismertem egy hozzá hasonló embert Ausztráliában, aki nemrég megnyerte a Nobel-díjat.
Tervez harmadik részt is?
Tervezek, de egyelőre nem ígérem meg. A második rész végén születik egy gyerek – ez talán nem nagy spolier –, és szeretném megnézni, hogyan tudja Don kezelni a helyzetet. A gyereke talán egy kicsit olyan lesz, mint ő, úgyis szerettem volna megmutatni, milyen lehetett gyerekkorában. Így van lehetőségem arra is, hogy megírjam milyen napjainkban ilyen típusú embernek lenni, nem pedig a nyolcvanas években, amikor még senki sem tudott semmit az Aspergerről.
Szerző: Forgách Kinga
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/1. számában jelent meg.
