Fotó: Valuska Gábor
Egy álom hatására, csupán néhány nap leforgása alatt vetette papírra A kamerás gyilkos című regényét Thomas Glavinic, melyben egy férfi arra kényszerít két gyereket, hogy a kamerája előtt a mélybe vessék magukat, a felvételt pedig később leadja egy országos tévécsatorna is. Utóbbi azzal védekezik, hogy csupán „egy fölfoghatatlan tragédia feldolgozására” tesz „kétségbeesett kísérletet”. A nézői felháborodás és a nézettségi adatok együtt szöknek az egekbe, egy eseménytelennek ígérkező baráti hétvége pedig egészen váratlan fordulatot vesz. A kamerás gyilkos nem csak egy felfoghatatlan kettős gyilkosság krónikáját tárja elénk, de rengeteg kényelmetlen kérdéssel szembesít saját hírkíváncsiságunkkal kapcsolatban. Thomas Glavinic a napokban Budapesten járt, mi pedig médiafüggőségről, tabudöntögetésről, az emberi természet sötét oldaláról is beszélgettünk vele.
Emlékszik még, hogy mi inspirálta ennek a könyvnek a megírását?
Általában nem, de ebben az esetben emlékszem, mivel megálmodtam. Az egyetlen könyv volt, amiről valaha álmodtam. Bár inkább rémálom volt. Hajnali hatkor felriadtam, és még a fejemben volt az álom, melyben gyerekeket gyilkoltam. Borzalmas volt. Óriási bűntudatom volt, de már akkor tudtam, hogy ebből könyv lesz, egy nagyon furcsa regény, de mégiscsak egy regény. Még akkor leültem az asztalomhoz, és elkezdtem írni, szinte félálomban. Egy könyvet általában két-három évig írok, ezt hat nap alatt vetettem papírra.
Nagyon sűrű hat napnak kellett lennie…
Truman Capote mondta egyszer, hogy minden író életében egyszer ajándékba kap egy könyvet a Jóistentől. Egy olyan könyvet, amely saját magát írja. Neked nem kell tenned semmit, csak írnod, mintha diktálnának a füledbe. Ebben az esetben is ez történt, nem kellett morfondíroznom rajta. Az első verzió hat nap alatt készült el, aztán persze még dolgoznom kellett rajta, de nem túl sokat. Rögtön tudtam, hogy ez a könyv talán nem való mindenkinek, de egy olyan könyv, amit meg tudok írni, mert elmond valamit rólam, arról, ami bennem van. Még annyit el kell mondanom, hogy az álom előtt két héttel az akkori barátnőmmel és egy házaspárral elutaztunk valahová. Velünk voltak ennek a párnak a gyerekei, igazi rosszaságok. Azt csináltak, amihez csak kedvük volt, a szülők nem állították le őket, mi meg ott voltunk, és mégsem mondhattuk azt a barátainknak, hogy a gyerekeitek szörnyetegek. Nem mondhatod azt a barátodnak, hogy ki nem állhatod a gyerekeit.
Thomas Glavinic: A kamerás gyilkos
Fordította: Kurdi Imre, Európa Könyvkiadó, 2014, 180 oldal, 2542 HUF
Mindezek az érzések bekerültek tehát a könyvbe?
Pontosan. Két hét múlva pedig jött az álom, ami azután sokat elárult arról, mi zajlik le bennem.
Minden szövegben nagyon fontos a narrátori hang, de ebben a könyvben különösen nagy jelentősége van. Rögtön feltűnik olvasás közben, már a könyv legelején: nem egy személyes, szubjektív hang ez, sokszor nagyon is hivatalosnak tűnik. Könnyű volt megragadni ezt a tónust?
Ez is megvolt egyből (csettint egyet az ujjával), rögtön a legelején. Ebben a sztoriban a mesélő nagyon okosnak akar tűnni, okosabbnak, mint amilyen valójában. Megpróbál nagyon komplikált mondatokat formálni, de állandóan beletörik a bicskája. Nevetnem kellett rajta, miközben írtam. Azt látom egyébként, hogy az olvasók tíz százaléka ugyanígy tesz, kilencven százalékukat azonban sokkolja a könyv. Ez az ember kicsit úgy adja vissza az eseményeket, mintha egy vidéki rendőr, aki finoman szólva sem egy zseni, írógépbe pötyögné, hogy mi is történt, és próbálná a megfelelő szavakat összeszedni hozzá. Valami ilyesmi kép élt a fejemben, miközben a könyvet írtam.
A narrátori hang mellett a szerkezet ugyancsak kulcsfontosságú ebben a regényben. Az alapos tervezés híve?
Általában igen, de ebben az esetben a terv a történettel együtt jött. A többi könyvnél elég sok mindent kellett mérlegelnem, mielőtt az első mondatot papírra vetettem volna, de nem ennél a regénynél. Kicsit hasonlított a flow-élményhez, ebben a sztoriban éltem hat napon keresztül, kicsit olyan volt, mint a részegség vagy valamilyen drogos állapot. Általában nem tudok tizenhat órán keresztül írni, de itt észre se vettem, ahogy telik az idő.
És a családja hogyan fogadta ezt?
Nézze, kétszer már elváltam… (Nevet)
A regény, azt hiszem, nem csak a szereplőiről fest nagyon komor képet, de ezzel egyidejűleg nagyon kényelmetlen kérdésekkel szembesíti az olvasókat is…
Ezt örömmel hallom…
… és nagyon éles kritikát fogalmaz meg a médiafogyasztásunkkal kapcsolatban. Valóban annyira hírfüggők lennénk, mint ahogy a könyv is ábrázolja a szereplőit?
Én nagyon is az vagyok. A média kritikája ugyanakkor tartalmazza saját magam, a magatartásom kritikáját is. A média azt mutatja, amit látni akarunk. Nem talál fel új dolgokat, melyeket senki sem akar látni, nem találja fel az erőszakot; mi vagyunk azok, akik látni akarjuk az erőszakot. Időnként persze túl sokat mutat. Szerintem például nem szabadna mutatni azokat a képeket sem, amikor terroristák fejeznek le embereket, mert az sérti ezeknek az áldozatoknak a méltóságát. Nem szabadna megmutatni ezeket a felvételeket, nekünk pedig nem szabadna megnéznünk őket. Ezzel ugyanis a propagandájukat beengedjük a nappalinkba.
Nem gondolja, hogy ez az egész egy óriási 22-es csapdája? A tévécsatornák azzal védekeznek, hogy mi csak azért mutatjuk meg az erőszakot, mert a nézők erre kíváncsiak, a nézők meg azt mondják, hogy azért nézzük, mert ezt mutatják a tévében…
Persze, de a mi választásunk, hogy úgy döntsünk: nem nézzük meg, nem hallgatjuk meg, nem olvassuk el. Csak meg kell nyomni a kikapcsoló gombot.
És ön mindig meg tudja nyomni ezt a gombot?
Igen, de persze, ha őszinte akarok lenni magammal, sokszor én is kíváncsi vagyok. De például azt nem bírom elviselni, ha embereket kínoznak, arra azonban kíváncsi vagyok, ha valaki leszámol valamilyen tabuval.
Tud erre példát is mondani?
Nem biztos, hogy ezt vissza akarom olvasni egy újságban… (Nevet)
Az író. Thomas Glavinic 1972-ben született Grazban. 17 évesen már tudta, hogy írni akar. Ekkor vetette papírra első regényét. „Meggyőződésem volt, hogy egy lángelme vagyok. Egy hónap után azonban rájöttem, lehet, hogy mégse ez az új James Joyce-opus, és kihajítottam a kukába. Aztán megírtam a másodikat. Hasonló sorsra jutott” – meséli. Hat vagy hét kézirat landolt így a szemetesben, közben taxisofőrként és reklámszövegíróként dolgozott. 1998-ban jelen meg első regénye (Carl Haffners Liebe zum Unentschieden), a kritikai és közönségsikert pedig a 2001-es A kamerás gyilkos című kötete hozta el számára. Amikor az interjú végén arról faggatom, mesélne-e valamit arról a könyvről, amelyen jelenleg dolgozik, határozott nemmel felel, aztán rögtön el is neveti magát: „Tudja, Stephen King mondta egyszer, ha a készülő könyvről beszél az ember, az olyan, mintha egy kést döfne egy autógumiba. Azzal ugyanis, hogy beszél róla, kiengedi azt az erőt, ami benne van. És ez tényleg így van.”
Amikor megjelent nálunk a kritika a könyvéről, akkor volt egy olyan komment, amelyben valaki azt fejtegette, hogy talán azért sem fordítjuk el gyakran a fejünket, ha valamilyen halálesettel találkozunk, mert az ember mindig is próbálta megfejteni a halál misztériumát. Erről mit gondol?
Ez már azért eléggé elvont, de alapvetően azt gondolom, hogy az emberek kíváncsiak. Többet és többet akarnak tudni. Imádjuk a pletykákat, az emberek szeretnek például a hírességek sötét oldaláról többet tudni.
Az ön könyve azonban egy ennél sokkal, de sokkal sötétebb dologról szól, az egyik legnagyobb taburól – gyerekeket ölnek meg benne.
Így van. Mindazonáltal tudni akarjuk, mi történt. Mit árul ez el önről? Vagy rólam? Azt, hogy mindent tudni akarunk. A könyveimben soha nem rejtek el üzeneteket, de ha ebben a regényemben lenne üzenet, akkor az az lenne: mindenki egy szörnyeteg. Valószínűleg. Elméletileg mindannyian szörnyetegek vagyunk. Önben, legbelül szintén lakozik egy szörnyeteg, és bennem is ott lapul a barbarizmus. És bizonyos, speciális körülmények közepette felszínre tör. Erre ügyelnünk kell. Tisztában kell lennünk vele, és kontrollálni kell magunkat, elkerülve ezzel, hogy előbukkanjon. Azok az emberek, akik jónak hiszik magukat…
Mindannyian jó embernek hisszük magunkat…
Igen, de soha nem szabad engedni, hogy jó embernek hidd magad. Még akkor sem, ha az vagy. Mert lehet, hogy nem igaz. Soha nem lehet tudni. Ha kételkedsz magadban, akkor van egy kis esélye, hogy az éned sötét oldala ne törjön felszínre.
Miután megjelent a regény, sokat vitáztak róla Ausztriában?
Az első években nem nagyon érdekelt senkit sem, aztán néhány év elteltével az emberek elkezdték vásárolni, és olvasni, most pedig évente elmegy belőle 20 ezer példány, anélkül, hogy különösebb hírverés menne körülötte.
Ez volt a harmadik regénye, igaz?
Igen, de a másodikat nem nagyon számolom, mert a másodikként megjelent könyvem csúnyán megbukott. De az az igazság, hogy egy írónak el kell mennie egészen a határaiig, így is többet tudhat meg magáról.
Volt, amiben segítette azután ez a kudarc?
Igen, mert megértettem, hogy miről akarok írni, azokról a motívumokról, melyek mélyen bennem lakoznak. Mario Vargas Llosa mondta, hogy a rémálmaidról, a démonaidról kell írnod, és ha a papíron kiengeded a démonjaidat, akkor van rá némi esély, hogy az egy jó könyv lesz. Azokról a motívumokról kell írni, melyek meghatározzák az életet, nálam ezek a szerelem, a félelem, és az egyedüllét. Mindig ezekről írok.
